Fűri Rajmond Monológ

(kalóz felvételről lejegyezve)

Húzom a nyomomat magam után, és ez nem tetszik.

Ha tudnám, akkor abba is hagynám. De nem tudom abbahagyni. Nyálkás nyom, ami megszáradva fénylik, amikor a fény ráesik. Csak a vak nem látja.

Követheti bárki az utamat.

Az utoléréssel nem foglalkozom. Mindenkinek saját tempója van. Zénón teknősének a feje fáj, úgy tudom, a sok elmélettől, vagy mitől.

Nagy ügy. Semmi veszély, csak valami rejtvény, meg a fejtése. Szurkolótábor, meg stopperóra.

Az okosság nem lehet rossz. Arra befizetnék.

El kell jutnom a táv végéig, ha van vége.

Szerintem csak menet van. Állandó jövés-menés.

Meg kell, hogy mondjam őszintén, hogy jól is esik. Siklani a dolgok fölött.

Ajánlanám másoknak is, de ki figyel rám.

Lustának tartanak. Meg kényelmesnek.

Amiben lehet igazság. Kész a ház, akárhol is vagyok.

Azt csak úgy elejtegetném, hogy milyen jó érzés, amikor átjutok azon az akadályon, vagy min.

Állítólag történelmi szerepe van, csak ott megfordították, és súlyos volt, és lezuhant.

Nekem csupa barátság. Igaz, csak magammal, egyelőre. De nem önszeretet, bár sokan erre gondolnak, amikor látják. Ez van a szemükben, ez az elutasítás. Megértem. Nekem sem tetszik.

Na, el is árultam a titkot. A módszert is ezáltal.

Megyek felfelé, és úgy fordulok át, hogy közben meg kell kapaszkodnom. Először a lapon, aztán, amikor egy részemmel átjutottam, akkor a másik oldalán a lapnak.

És közben ott a veszély, ami kész arra, hogy a vesztemet okozza, ha már egyszer ez a hivatása.

Harag nincs, hiszen a flopp, ha lassú is, nagyon sikeres. Nekem legalábbis úgy tűnik.

Neki pedig az a dolga, hogy elválassza azt, ami már nem illik egybe.

Akármi lehet ilyen.

A valamikori fejek is ilyenek voltak a törzsekkel, amikhez nem akartak tovább egyek maradni. Gondoljunk csak a gondolataikra. Azóta is tart az akkori láz. Sőt! Mintha még fel is szökött volna. Csak a szétválasztás változott meg, de alaposan.

Durranás lett belőle, hatalmas durranás. Meg sok is.

Az élményt azért nem hagynám ki, mert az a legérdekesebb az átjutásban.

Ahogy felfelé még rá kell kapaszkodnom, aztán a forduló után ismét rajta igyekszem maradni, szilárdan, de úgy, hogy a vonalat éppen kikerülhessem. A vész vonalát.

A bambát, ami pedig úgy figyel, hogy majd kiesik a szeme. Les ezerrel, és várja, hogy ráessek, és akkor neki – végre – legyen valami kis munkája, abból a bizonyos hivatásából.

Meg, persze, vér.

Belőlem meg lenne akkor kettő, minimum kettő, ha nem több, ha ügyetlenségemben elfelejtem élvezni a kapaszkodást, aztán a nyelvnyújtó emelkedést, amikor a rémség felett átjutottam, és utána jön ismét a figyelem, meg a biztonság fogódzása, és az ereszkedés.

Gyönyörű!

A múltkor a fejlesztés jutott az eszembe, mintha nekem kellene kitalálnom a technika újítását.

Nyilván izgat a dolog a próbatétel meg a kockázat miatt.

Felmenne tőle az adrenalinom. Azt hiszem, hogy így mondják.

Ha nem lenne álló felület, csak egy sugár, egy lézer, vagy mi.

Az lenne aztán a „meredek”. Már nekem, persze, ha nem tudnék átjutni alatta, és a kapaszkodásom is magamra kapaszkodás lehetne.

Münchhausen báró jut eszembe, pedig a mutatvány nem lehetetlen.

Lyukat csinálnék magamnak, egy kis alagutat, magamból.

Szerintem működhetne a dolog.

Jókedve nem jár együtt a fejlesztéssel.

Hogy miért?

Drága a szabadalmaztatás.

Meg ki törődik azzal, hogy ilyen régi eszközt használnak egyes humanoidok vagy androidok, akik szennyezik vele a környezetet.

Bár, ki tudja. A kommunális szemétbe ez is belefér.

Nekem pedig kész kaland, amikor merényletnek látom, és belecsúszom a „kellős közepébe”. Már feltéve, hogy ilyet lehet mondani, amikor ki is kerülhetném. Hiszen átcsúszom rajta, és közben még holmi extrém sportolónak is vélem magamat.