Péter Béla A kurva életbe, mondta nagyapám

Az első háborúba a ruszkik elhurcoltak ezer kilométerekre, keletre.

No, ez volt az első fingatás. Nem magyarnak találták ki azt az életet, ami ott volt. Hazajönni, ez volt a lecke! A másodikat is megszenvedtük.

Hol a németeket, hol a ruszkikat hozta oda a fene. Ami el nem volt ásva, mindenünk odalett. Hét gyerekkel a pusztulás szélén. Marika már a húszat is betöltötte, Laci meg még olyan karon ülő forma volt. Mikorra a ruszkik kaput’ mondtak a háborúnak, nem csak kapunk nem volt, de betévő falatunk se. Rongyokban, kiéhezve érkeztünk az újvilágba. Mi húztuk az ekét, meg a boronát, hogy valami mégis legyen abba szerencsétlen földbe.

Szakadásig. Aztán, hogy a jussunkat visszaadták, s visszakerültek a zsírosabb földjeink is, a felcseperedett suhancokkal kezdtünk végre talpra állni. Gácsi, a fakabát őrmester vakart egyet a busa fején, aztán odavágott a sarokban térdepeltetett ember hátára a gumibottal. Nagyapám nagyot nyögött, aztán valamit sziszegett a fogai között. Gácsi ráordított, hogy kaparja már azt a padlót serényebben, hátha könnyebb lesz aláírni azt a belépést a közösbe. A vérző köröm aztán csak befuccsolt. A harmadik napon kilökték nagyapát az őrsről. Véresen, kimerülten, mint nincstelen paraszt tért haza.

Nagyapa, villára támaszkodik.