Fűri Rajmond A művésznő

Ismerősnek kellene lennie a zavarnak, ami jelentkezett, jutott eszembe, amikor foglalkozni kezdtem a gondolattal, hogy milyen lenyűgöző ez a nő, és mindenféle próbálkozás ellenére sem jutottam kedvezőbb helyzetbe magammal és nyugalmam visszatérítésével, amikor befejeződött a műsor.

A visszaemlékezések sem segítettek, mert a hatás volt egészen speciális, amit érezni véltem, csak ennek a különlegességnek az azonosításához nem volt elég bátorságom.

A próbálkozásaim kudarca elkedvetlenített. Hiába futkostak az emlékek le és fel bennem, egészen ifjúkoromig visszanyúlóan, tapasztalatlanságom nem fog megváltozni, pedig nem is biztos, hogy ez az oka zavarodottságomnak.

Egyszerűen olyan személyiséget volt alkalmam meglátni és felfedezni, akinek a méretei, a színei, a sajátosságai meghaladták a rendelkezésemre álló azonosító és képet alkotni képes ismerkedési rendszert, amellyel magamat felvértezettnek véltem.

Törpeségem, gyerekségem, ha nagyon leértékelni se akarnám magamat, ami gyanút kelthetne  más vonatkozásban, fájdalmasan kezdett kibontakozni előttem, ahogy hallgattam a művésznő nyilatkozatát, amit a riporteri kérdésekre adott, és engem az egyik csodálatból a másikba repített, annyira, hogy szinte elkábultam, szokatlan szédülettel, aminek következtében még a gondolataim puszta sorozata számontartása is nehezemre esett, nem is szólva azok rendezésének mód felett megterhelő voltáról. Mintha sokkot kaptam volna, amiről eddig csak hallomásból értesültem, de aminek valódi tartalmát és okát, pláne mibenlétét nem ismertem, és egy átéléséről szóló beszámolóról sem volt semmilyen tudomásom. Persze, lehet, hogy túlzás ez az egész, és kábultságom nem több tudatlanságnál, vagy az erős személyiséggel való találkozásnál gyakran előforduló elbizonytalanodásnál, amit a gyengébb, a képzetlenebb, a befolyásolhatóbb kell, hogy elszenvedjen, feltéve, hogy a vele történteket nem egyértelműen pozitív tartalommal fogja értékelni a későbbiekben.

A kulcsszó, amely mintegy magával ragadott, és amelyhez vissza-visszatérően jártak gondolataim, a szikra volt, amit a művésznő említett az egyik kérdésre adott válaszában, amit jó lett volna megjegyeznem, a beszélgetés akkori témájával, szövegkörnyezetével együtt.

Ha lett volna erőm és kellő figyelmem ahhoz, hogy értsem az elmondottakat értéküknek megfelelően, és ne ragadjak le menthetetlenül egy ilyen szónál, keresve és kutatva ennek a jelentését, és még inkább a jelentőségét, amit a művésznő neki tulajdoníthatott, amikor – nyilván okkal – ezt használta.

Különben akár több szót is említhetnék, amelyek tájékozatlanságom és zavarodottságom megjelenítésére alkalmasak lennének, és amelyek szintén elhangzottak a riporter és a művésznő beszélgetésében, ahogy talán azt is lehetővé tehetnék, hogy megértésükkel kicsit többet tudjak meg mostani eltévelyedésem kialakulásáról, és még inkább a lehetőségről, amivel ebből a szorult helyzetből magamat kirángathatnám.

De legalább ahhoz kaphatnék valamilyen indíttatást, hogy mi is maga a jelenség, amelyhez jutottam nézőként és figyelmes hallgatóként, vagy férfiként, akit egy nő arca, beszéde, gesztusai, véleményének milyensége vagy egyszerűen csak személyisége annyira magával ragad, hogy tudata rendezettségének változását kénytelen magán konstatálni, mintegy végső maradékaként önismeretének, miközben kapaszkodók után kezd kapálódzni, ha nem is a fizikai kapálódzás értelmében.

Érzelmi elköteleződés nem jutott eszembe addig. Ahogy vágyat sem éreztem irányába, ha nem csapom be magamat ezzel a tagadással.

A szabadság, amellyel képesnek látszott tetszőleges alakot ölteni, mint mestersége briliáns birtoklásának velejárója, képzettsége és tehetsége ezt azonnal nyilvánvalóvá tette számomra, az nagyon kíváncsivá tett, mit tagadjam, de odáig nem juttatott, hogy nőisége mélyére jutásomat felvetette volna számomra.

Márpedig a meghaladhatatlan közvetlenség szokott felbuzogni bennem, amikor egy nőt vonzónak, mi több, egyenesen kívánatosnak látok, azok után, hogy iránta való érdeklődésem fantáziámat mozgásba hozza, és a legváratlanabb módokon kezdi magának - illetve nekem, természetesen – előállítani az ismerkedést, annak kezdő fázisától, egészen a legbensőségesebb barátság intimitásáig.

Aztán szégyenérzés nélkül jutottam a felismerésig, hogy valójában és mégiscsak, minden előzetes ellenkező álláspontom ellenére, milyen bizalmas tudnék lenni vele, ha maradna is valami semmiség, amit fenntartásnak mondanék, ha elfogulatlanul lennék képes vélekedéseimet és viszonyulásaimat értékelni.

Nőről lévén szó, óvatosan ugyan, de immár letagadhatatlanul képződtek vele kapcsolatos erotikus fantáziáim. Ahogy az előzőekben említett közvetlenség sem szól másról, mint a testi egyesülésről, és különösen az ő gyönyöre eléréséről, amelynek feltétele kellene, hogy legyen odaadása. Csak ezekből nem lett sodródás igazán, ha sikerül tárgyilagosnak maradnom ebben az értékelésben.

Amikor idáig jutottam, mintegy eszmélve az első hatás szorításából, a képzelődés olyan kérdésekhez vezetett, amelyekre választ csak közvetetten állíthattam össze magamnak, más lehetőségeim hiányában. Mondhatnám, hogy a kérdések megjelenése is a távolságot mutatja, vagy elbizonytalanodásomat, amely akkori helyzetemet jellemezte.

Mestersége titkait és nőisége titkait szerettem volna jobban ismerni, és meg nem mondanám, hogy melyik érdekelt jobban, de még az is lehet, hogy a saját késztetésemet próbáltam így féken tartani, ha az említett fantáziálást veszem, amit már nem is akarnék letagadni.

Ha azt veszem, hogy tetszőlegesnek tartotta szerepei megformálását, amely szerint a figura neme sem jelent akadályt számára a megjelenítésben, akkor a művészete fogásai felé fordultam inkább, tudakolandó a készenlétét, amely szerint tetszőlegesen áll rendelkezésére az ember által elérhető én-valóság és annak előállítása.

Amikor pedig az otthonáról tett említést, és hangja változása nélkül törülte szeme sarkából könnyeit, akkor – bár hitetlenkedésem a művésznek is szólt – a saját sorsát élő ember és annak érzelmei kezdtek el érdekelni, és a titok, amikor bezárkózott egy kérdésre várt válasznál, megtartva azt magának, mint legbensőbb ügyét.

Nehéz volt megbarátkoznom a gondolattal, hogy függetlensége és energiája forrása elérhetetlenek, és sejtéseim a válaszokhoz elégtelenek, és sem szakmai sem emberi titkairól nem lesz módom valós adatokhoz, pláne jobb megértéshez jutnom. Fantáziálásomat pedig nyugodtan dobhatom félre, mint meddő fellobbanást, vagy kihunyó szikrát, hogy azt a bizonyos fontos, a művésznő által kimondott szót el ne felejtsem valahol rögzíteni ebben a történetben, mint hozzám is köthető momentumot.

Meg kellett elégednem azzal, hogy megpillanthattam egy embert, egy nőt, aki tetszőlegesen barangolhat a mi életlehetőségeink tárházában, és kedvére ölthet magára személyiséget, annak akár egész történetét megalkotva, hogy eljátszhassa nekünk az így életre kelő alakot, és segítsen minket a megismerésében, vagy sorsa követésével juttasson minket a kínok bugyraihoz, esetleg önmagunk gyarlóságain bátran, felszabadultan velünk nevessen.

A salzburgi mester szavaival vigasztalódtam, aki – zeneszerzőként – megtartotta a titkát magának arról, hogy mitől is szép a zene, amit közönsége oly szívesen és örömmel hallgat.

Meseautó, különleges előadásban

Fűri Mária Meseautók

A szerelmeink véget érnek
Mondják azt is, hogy nem igaz
Nem vagy hibás te sem meg én sem
Csak a sors, csak az a pimasz

A közösségek összetörnek
Mint a tojás, ha rácsapod
A bögre keskeny peremére
S nem élik meg a holnapot

Azért ez nem egy bánatos vers
A létezésünk karnevál
Bár szaporodnak a hiányok
Még utcahosszat áll a bál

Jónás Tamás Senki sem árva

Gondos az Isten. A csillagokat ki-kihordja az égre.

Festi az ég alját, feketét szelídít puha kékre.

Szép nap ez. Ülnek a fák a tavaszban, a nyárban.

Szív, szem, kéz! Társat keresünk valahányan.

Lassul a fény, beleolvad a szembe. S könny, ha kicsordul.

Jó kacagás ez, nem szomorúság. Látszik a vége:

kék lufi-hadsereg érkezik, és pukkad ki a szívben.

Mézmeleg édességtől elalélnak a földön, a vízen.

Csók a családnak, s jó sütemény a barátnak.

Tárd szét két karodat! Verdess! Ma kinőnek a szárnyak!

Lassuló zuhanás, Magvető, 2013

Kolozsvári-Donkó Rebeka Görög Ilona

Görög Ilona (A csudahalott)

– Bizony csak meghalok, anyám, édesanyám,

Görög Ilonáért, karcsú derekáért.

Karcsú derekáért, gombos ajakáért,

Gombos ajakáért, piros orcájáért.

– Ne halj, fiam, ne halj, Bertelaki László;

Csináltatok néked olyan csudamalmot:

Kinek egyik köve bélán-gyöngyöt hányjon,

Másod-köve pedig sustákot, petákot.

Oda is eljönnek szűzek, szép leányok,

A tied is elgyün: szép Görög Ilona.

– Eresszen el anyám, anyám, édesanyám,

Csudamalom-látni, csudamalom-látni.

– Ne menj, lányom, ne menj: megvetik a hálót,

Megvetik a hálót, megfogják a márnát!

– Bizony csak meghalok, anyám, édesanyám,

Görög Ilonáért, karcsú derekáért,

Karcsú derekáért, piros orcájáért,

Piros orcájáért, gombos ajakáért.

– Ne halj, fiam, ne halj, Bertelaki László;

Csináltatok neked olyan csudatornyot,

Kinek magassága az eget fölérje,

Kinek szélessége Tisza partját érje.

Oda is eljönnek szűzek, szép leányok,

A tied is elgyün: szép Görög Ilona.

– Eresszen el anyám, édesanyám,

Csudatorony-látni, csudatorony-látni,

Kinek magassága az eget föléri,

Kinek szélessége Tisza partját éri.

– Ne menj, lányom, ne menj, szép Görög Ilona,

Megvetik a hálót, megfogják a márnát!

– Bizony csak meghalok, anyám, édesanyám,

Görög Ilonáért, karcsú derekáért,

Karcsú derekáért, gombos ajakáért,

Gombos ajakáért, piros orcájáért.

– Halj meg, fiam, halj meg, Bertelaki László:

Ide is eljönnek csudahalott-látni,

A tied is eljő: szép Görög Ilona,

A tied is eljő: szép Görög Ilona.

– Eresszen el anyám, anyám, édesanyám,

Csudahalott-látni, csudahalott-látni,

Ki érettem megholt, halálé változott!

– Nem eresztlek, lányom, lányom, édes lányom;

Megvetik a hálót, megfogják a márnát! –

Avval csak bészökött öltöző házába,

A nyakába vette fontalan szoknyáját,

Elejébe vette (a) fehér előruhát,

A lábába húza piros patkós csizmát.

– Kelj föl, fiam, kelj föl, Bertelaki László,

Mert a határon jön szép Görög Ilona,

Kiér te megholtál, halálé változtál!

Kelj föl, fiam, kelj föl, mert a lábodnál áll,

Kiér te megholtál, halálé változtál!

– Láttam én halottat, de ilyent sohase,

Kinek az ő lába felszökőleg álljon,

Kinek az ő karja ölelőleg álljon!

Kinek az ő szája csókolólag álljon!

Avval csak felszökött Bertelaki László…

   

Rugonfalva (Udvarhely 

Bartók Béla-Kodály Zoltán: Erdélyi magyarság. Népdalok. Bp. 1923., 97. sz. (Dallammal) 

http://mek.oszk.hu/06200/06204/html/manepbal00119.html

Fűri Mária Húskoszt

Rokonszenves külső alatt

Lapul a csirkegyilkos

Bár az ember mindenevő

Mégis legjobb a húskoszt

Legyen a kés élesre fent

S csupasz a nyak, ha vágják

A rangosabb népé a comb

Gyerek kapja a szárnyát

Fűri Rajmond Egy mai Tatjánához

Kedves kisasszony!

Nem ez a ma szokásos megszólítás, de miután nincs szerencsém ismerni az ön nevét, és más formát nehezen találhatnék a tisztelet kifejezésére, amelyet érzek ön iránt, kénytelen vagyok ilyen elavultnak mondhatóan megnevezni, és a továbbiakban is megmaradni a kapcsolattartásnak ebben a formájában, azaz a magázódásban. Ha szemtelenségnek tartaná, akkor is az jutott eszembe, hogy – az egyelőre csak meghatározatlanul, de annál szabadabban használt képzelődés szerint – akár bizalmasabban is előadhatnám mondandómat, már ami a személyes névmások használatát, és általuk a közöttünk lehetséges viszony megjelenítésének módját és milyenségét illeti.

Szeretnék tisztában lenni merészségemmel, vagy egyenesen szemtelenségemmel, amely a levél megírásával megvalósul, és amelynek eloszlatásához vagy a vele kapcsolatban felhozható tiltakozása és elutasítása, ahogy további negatív viszonyulása más formái megszüntetéséhez szinte esélyem sem lehet. Mondom ezt azok után, hogy láttam arcának kifejezését valamint napszemüvege mögött megbúvó szemei megvető pillantását, amelyet csak feltételezhetek, és láttam vagy látni és érteni véltem azon igyekezetét, hogy látásomtól minél előbb megszabadulhasson, és amennyire csak lehetséges, olyan gyorsan kerüljön távol személyemtől, amely annyi bosszúságát és keserűségét váltotta ki, elfogadhatatlan indokkal és – ami sokkal kellemetlenebb minősítésnek számít számomra – férfiatlansággal, erőtlenséggel és gyengeséggel.

Nincs lehetőségem arra, hogy megvédjem magamat vagy álláspontomat, és mentegetni próbáljam viselkedésemet.

Az ön felháborodása olyan értékek biztos támogatásával rendelkezik, amelyet csak köszönettel nyugtázhatok, amikor ezeket felém nyilvánítani volt kedves és vágytól eltelt, és rólam feltételezte ezeknek a modern párkapcsolatban létrejövő értékeknek az ismeretét, és a velük való rendelkezés, a róluk való gondoskodás, egyszóval a teljesítésükre való képesség meglétét részemről.

Mi lehetne alkalmasabb a nemek közötti egyenjogúság kifejezésére és megvalósítására, mint az a természetes lehetőség, amelyet az egyszerre és közösen érzett és felismert vágy megélésének szabadsága teremt két különnemű embernek, szinte kiemelve őket a szűkre szabott idő szorításából, és lehetőséget adva nekik az élet egyik legmagasabb törvénye szerinti örömre, amelyhez valaha juthatnak?

Tudom, hogy állításom nem fedi a valóságot teljesen, hiszen kegyed mintegy utólagosan jutott a vágyhoz, amely eltöltötte, és amely annyi érvet indított el önben jogos útján, hogy tiszta érzelmét és igényét ne hagyja elveszni, hiszen mai felgyorsult életünk illanása arra kell, hogy késztessen minket, hogy vonzalmunk villanásait – ahogy általuk egész valónkat – komolyan vegyük, és az így elérhető teljességét létünknek a megvalósulásához segítsük.

Nincs elfogadható érvem panaszával és felháborodásával szemben, hacsak elhihetően nem vagyok képes bizonyítani az intenzív élet elérése lehetőségének kettősségét, amelyet figyelmébe ajánlhatok, tudva azt, hogy vágya átélésének elmaradásával ez a mód semmiképpen nem említhető egy szinten, pláne nem azonos értékűként.

Amivel még szeretnék tisztában lenni, túl a merészségen és kíméletlenségen, amely az írással eleve elkerülhetetlenül bekövetkezik, az az önzésem, amelyet már akkor kénytelen voltam felismerni, amikor ebbe a levélbe belekezdtem.

Nem biztos, hogy van önzés, amely ilyen helyzetben, mint amilyet most magunkról megállapíthatunk, esélyt adhatna akármelyikünknek arra, hogy döntését elfogadtassa.

Hacsak ez az önzés nem maga az egyéni lét, amely az ilyen egyéni választások, saját döntések révén látszik csak megvalósíthatónak.

Kisasszony!

Ajánlata egy új világot hozott létre, és ugyanakkor a régit rendezte át, megváltoztatva annak minden egyedi sajátosságát.

Lenyűgöz a bátorsága és az ereje, és elkábít mozdulata mérete és lendülete, amellyel új rendet teremt számunkra, emberek számára, olyan azonosságot hozva létre közöttünk, amelyben megszűnik az idő mindenhatósága, egyszerre és végérvényesen.

Semmi más nem számít ebben az új valóságban, csak a mi vágyunk, amely kiterjed, és mindent áthat, szabadon és korlátozatlanul, bizalmunkat téve meg egyetlen urunkká, amellyel egymást megajándékozzuk.

Lehetne többet és jobbat kívánnia embernek ennél, ragyogtatva a gyönyört és a végtelenség birtoklását?

Felszabadította számomra a képzelet kötöttségeit, ha lettek volna ilyenek, és biztatást adott arra, hogy magamat ebben a kiváltságban részesítsem, és egyetlen szóval vagy mozdulattal, szinte minden erőfeszítés nélkül, kiváltságosként, kitüntetettként.

És nekem mégis az önzés az, amely az alternatívát adja, elveszítve ezt az új valóságot, és kizárva magamat a közös jó mérhetetlenségéből, ahogy kívül maradva a gondtalanságon és a közös felelősség szabadságán is.

Tudja, kedves kisasszony, az ön tanúskodása nem értéktelen, és semmiképpen nem szeretném ajánlatát sem kicsinyíteni vagy leminősíteni, hiszen a bizalom nélkül, amelyben egymást – csúnya szóval élve – használhatjuk kedvünkre, meg sem újulhatnánk, ha a szükség tőlünk azt kívánná.

Csak a kezdő momentum, ahogy a kiválasztott személy is, olyan döntés szerint lesz indulása jólétünknek, amelyből a többször emlegetett önzésünk – valójában saját magunk – nem hiányozhat.

Márpedig egy ilyen választást tetszőlegesen folytathatunk, és – ne vegye rossz néven, hogy így értékelem, de – az ön által említett módon és mértékben és minőségben kiterjeszthetünk.

Amely a saját hasznunkon túl, azt is elérheti, hogy az ajánlatában szereplő végtelenség és időtlenség megvalósuljon, legalábbis az egymást választók, vagy azok számára, akik erre vonatkozó életgyakorlatukat tartósan hajlandóak fenntartani.

Köszönöm hozzájárulását ahhoz, hogy érthessem, vagy jobban érthessem jelentőségét a bizalomnak, amelyet átélek és megkapni vélek, és képes legyek elképzelni azt a valóságot, amelyben úgy részesülök, hogy azt szinte természetesnek, azaz magától értetődőnek és olyannak tartok, mint amely megillet.

Kezeit csókolom.

(Szabad legyen Rómeó, a szerelmes férfi neve szerint szignálnom levelemet.)

R.

Mesék ihlette divat a Rebellive blogban

„Tetszik vagy sem, a mesék mindenkire hatnak gyerekként…  Hat Disney-hősnő ikonikus ruháját mutatjuk be, amelyek ezúttal a kifutóról köszönnek vissza.”

https://rebelliveblog.com/2016/07/27/haute-couture-ruhakoltemenyek-hetedhetorszagbol/

Péter Béla S, öntés

S, öntés

A lányom, tíz hónaposan keresztnevén szólítgatja az anyját. A csapat egy platós IFA-val érkezett a mérkőzésre. Előttünk disznókat szállítottak rajta. A trágyaszag átjárta a ruhánkat. Anyám nem tudta eltalálni, hol a fenébe járhattam, hogy olyan bűzös mindenem. Persze, Nagy Miskát tíz éve, hogy nem veszik be a vadásztársaságba, nem való ő az „élcsapatba”! Pedig sok jó elvtárs kis helyen is elfér. Fiam hatévesen, harsogva mondta a mikrofonba a mikulást váró verset. Ez a gyerek dadog? – kérdi vigyorogva az óvó néni. Úgy elmondta, mint a pinty! A Pick Laci meg kivándorolt Izraelbe a jó kis Wartburg Turist-tal. Csodálhatják majd a megváltó földjén. Mennyi most a lapugyökér ára? Az éti csigáé? Tavaly jobb volt. Legjobb most a giliszta. Eladod a humuszt virágföldnek, a gilisztát meg az újaknak. Lesz már biohumusz orrba-szájba, csak vigyék! Mivel járnék, rózsaszínű gázolajjal. Nem őrültem meg!
Hogy mi volt a vasárnapi ebéd? Csirkefej - pörkölt. Abból, amit a kutyakaja boltban vettél? Hát! Jobb, mint az ürge. A komondor átvetette magát a kerítésen és lerántotta a nőt a kerékpárról. Nagyon utálja a bicikliseket. Aztán a farmer árát, meg négyezer Forint bírságot szép csendesen ledelláztam. A roffi cigányok üzentek, hogy megteltek a cefrés hordók körtével. Aztán mondják, hogy a csősz seggbe lőtte az egyik körtegyűjtőt a sóspuskával. Fájdalomdíj, plusz fél liter pálinka. Kultúros lett a fiam. Csak azt tudnám mi francnak tanulta ki az autóvillamosságot! Csak megy az idő fölötte.

Józsikám, még egy kört!

Mi lenne, hát gombapörkölt. Tele volt a rét gombával. A fél utca azt eszi most. Hogy ez az Erzsi mennyire összeesett! Hálni jár belé a lélek. Dzsoni meg Kátán szeleskedik a szépasszonyok körül. Nagy légy ez a Dzsoni. Neki mindig új hús köll. Megmondtam az asszonynak, be ne merje tenni a lábát a rendelőjébe! Van még fogorvos dögivel. Az öreg Sanyi? Hát neki mindig kell vezetni valamit. Most a citerazenekart, máskor meg a fasiszta pártot vagy a komenistát no. Dürcét úgy megrakták a Kismocsokban, hogy azt se tudta fiú e, vagy lány. Talicskán tolta haza a kis Dürce. Kit temetnek? Gézát. Mert? Meghalt. Mifene. Mikor temetik? Holnap, tizenegykor? Hogy még; meghalt ez a zsivány Géza. Csak ki kéne menni. Olyan centerünk a büdös életben nem lesz, mint ő volt.

Fűri Rajmond Várfal

Katha Fülöp Tamásné Isten kárhozata (hét álom)

A hetedik álom

            Az első korty keserűsége szétáradt a csontjaimban. A fanyar illat belerágta magát a szoknyám és a ködmönöm szövetébe. Hiába fúrtam a vastag prémszegélybe az orrom, a szag mindenhol utolért. Gyűlöltem. Mert darabokra tépett, mert a mélybe húzott, és legfőképp, azért, mert élvezetet okozott. A testemnek és a lelkemnek egyaránt.

            Gyerekként nem értettem mi ez a furcsa érzés, nem sejtettem mit takar a borzongás. Felébredtek a vágyaim, érzéki mámorba hajszolva. A pap első érintésére emlékeztetett. Görcsösen rándultam össze. Anyám nevetett, mintha a gondolataimba látott volna.

- Nincs itt, ne félj… súgta. Csak kettesben vagyunk mi élők. – Ezt hallva, előző riadalmam még nagyobb félelem váltotta fel. Olyasmi történt velem, amit nem értettem. És az ember ösztönösen fél, fél az ismeretlentől. De mára a félelmek emlékké szelídültek bennem, így csak mosolygok az egészen.

A virágszirmok lassan főttek. Kesernyéjük betöltötte a temetőt. Csak itt, a régi kripták mögött tudtam nyugodtan megfőzni a főzetet. Ide a kutya se jár ilyen korán. Éjjel szedtem a virágot. Anyám arra tanított, ha egy növényből főzetet akarok készíteni, mindig éjjel kell begyűjteni. Mikor már Holdanyánk fáradtan gubbaszt az égen. Ez éjfél után körülbelül 2 órára esett.

- Csak a hazugok használnak szárított növényeket. A munkáddal adózol az égnek, ne feledd - mindig ezt mondogatta, miközben a kezét fogva csetlettem-botlottam mellette a réten, vagy az erdőben az éjszaka közepén. Jaj, mennyire haragudtam rá, hogy fölvert édes álmomból. De őt ez nem zavarta. Vitt magával télen, nyáron, száraz vagy esős időben egyaránt. Minden út után reménykedtem, hogy az volt az utolsó. Fogadkoztam minden szent bokájára (mert hát egyéb testrészüket, ne adj Isten szívüket megemlíteni főbenjáró bűn lett volna), hogy én soha, de soha ki nem teszem a lábam ide gyűjtögetni, ha már nagylány leszek. És most mi van? Az egész éjszakát a begyűjtéssel töltöttem. Nesze neked fogadalom! Jót nevettem saját butaságomon. Lehet anyám is így fogadkozott hajdan? Már sosem tudom meg.

            Azt vettem észre, hogy csorognak a könnyeim. Elkészült a főzet. A kézfejemmel megtöröltem a szemem és taknyos orrom. Nem is mertem arra gondolni, hogy reggel hogy mosom le a vörös színt a bőrömről és a ruhámból. Apám valószínűleg szíjjal fog emlékeztetni arra, hogy mennyi munkájába került a ködmön. De ez most nem számított. Repülni akartam, felemelkedni, és zuhanva alászállni anyám után, az őseimhez.

            A falusiak közül szinte senki nem tudta, hogy milyen titkot rejt a pipacs fenséges szirma. Szedték a lányok, hogy tojást fessenek vele a jövendőbeli kérőiknek, vagy azért, hogy pirosítsák vele az arcuk, a titokról mit sem sejtve. A szirmok elrejtették áldásuk. 

Én is csak akkor szereztem róla tudomást, mikor anyám elvitt magával az öreg tejesasszonyt gyógyítani, aki a szomszéd falu határában élt. Azt beszélték, hogy a háza vele együtt öregedett. Igazuk lehetett. Az épület megrogyott, a gerendák meghajoltak, akár az asszony háta, az ajtók, ablakok és a fapadló recsegett-ropogott, mint a csontjai.  A falak sárgán vigyorogtak ránk, és a vakolat hámlott, akár a vénasszony arcbőre. Az első perctől kezdve irtóztam tőle.

Halálán volt. Anyám hónapok óta járt hozzá. Az igazság az, hogy meggyógyítani nem tudta, csak enyhített a szenvedésein. Főzeteket és kenőcsöket készített neki, fürdette és takarított rá. A tejes asszony pedig kecskével, sajttal és friss tejjel fizetett érte. Hálás volt, mert anyámon kívül senki sem nyitotta rá az ajtót jó ideje. A falusiak babonás népek, féltek a betegségtől, akár a tűztől.

Az én dolgom mindig az volt, hogy vizet forraljak, kifőzzem a csíkokra szaggatott lepedőket, és sót meg hamut szórjak a ház köré.

- Mikor gyógyítasz lányom, megnyílik az ég. A fény benned ölt testet. De ahogy a kapu megnyílik, és a fény a testedbe költözik, a sötétség is követeli a jussát. Sok kárhozott lélek él köztünk. Ezért kell a só. Mert az felmarja a föld mocskát, a hamu pedig falat emel élők és holtak közé - ezt tanította. Én pedig tettem a dolgom. Ha anyám a fény, akkor védtelen a gonoszság ellen. Vigyáznom kellett rá. Így szórtam én a sót meg a hamut marokszám. Nem sajnáltam sehonnan sem. Nagy igyekezetemben jutott az áldásból a hajamba, ruhámra, de még a bugyogómba is. A szemem marta a hamu és a só keveréke. Sírtam, mint az újszülött az első pofon után. Anyám ilyenkor nem törölte le a könnyeim, hanem egy üvegcsével fogta fel őket

            Miután elvégeztem a dolgom, húztam a vizet a kútból, hordtam a csöpp konyhába. A kemencében ropogott a tűz. Egy girhes macska aludt mélyen a padkán. A vödörből egy béka ugrott ki. Látszott, hogy a kútvízen nevelkedett. Senki sem bántotta őket. Úgy tartották, nyálkás bőre elűzi a betegséget. Tévedtek. Ez a ház bűzlött a halál ígéretétől. Seprűvel gyorsan kihajtottam a rusnya állatot a verandára. Ekkor megjelent anyám. Kérte, hogy adjak neki egy kisebb fazekat. Egy fehér vászonzsákból vörös virágszirmokat szórt bele. Az éjjel szedett pipacs szirmai voltak. Hideg vizet öntött rá. Azt mondta, azért, mert a hideg víz összerántja a szirmokat. Nem szökhet meg belőlük a napfény. Lepedővel bekötötte a fazék száját. Ezt a főzetet nem szabad megkeverni, egyetlen egyszer sem.

            Amíg főtt a szirom, tettük a dolgunk. Illetve anyám. Én meg a sarokba ülve imádkoztam az asszony üdvéért. Szerencsére úgy tanultam, hogy áhítat közben hajtsam le a fejem. Így nem kellett látnom az asszony hasán serkenő keléseket. Csak a szaguk jutott el hozzám. Menekülni szerettem volna. Elfutni bárhova, ahol tiszta levegőt szívhatok.

            Mikor már a rosszullét környékezett, anyám a konyhába vitt. A fehér vászon a fazék tetején már érett barnára változott. Fanyar illat járt át mindent. Szinte vágni lehetett. Ekkor leemelte a fazekat és a lócára tette. Kibontotta a kötelet, és kicsavarta a szövetet. Sziszegett a fájdalomtól, mikor a fazékba nyúlt. A forrásban lévő víz bugyogva harapott a kezébe. A szirmokat ugyanis kézzel szedegette ki belőle. A vászonba csavarta őket. A főzetet egy nagy alumínium bögrébe töltötte. A fazéknyi vízből alig egy 3 deci folyadék maradt. Sűrű, mézbarna folyadékkal telt meg a pohár. A fanyar illat bódító hatással volt rám. Megijesztett.

            A szobában szuszogva várta a tejes asszony az italt. Úgy kortyolta, akár a kiszáradt föld az esőt. Szinte egy szuszra felhajtotta. Aztán csend lett…

            Anyámmal a sarokba húzódtunk. A kopott hokedlin az ölébe ültetett. A mellkasához szorította a fejem, mikor az asszony üvölteni kezdett. Őrült vigyorral tépte magáról a ruháit, hogy meztelen testéhez érhessen. Nyögött és sóhajtozott. Valakihez beszélt. Kérte, tegye őt boldoggá még egyszer. Aztán egy pillanatra elcsendesedett. Anyám felé fordult, és azt suttogta, köszönöm neked gyermekem. Ezután úrrá lett rajta az őrület.                     

            Hosszú idő telt el. Nem használtam a főzetet soha. Féltem tőle. A tejes asszony halála után anyám magához hívatott. A kezembe nyomta a vászonba csavart pipacsszirmokat. Ásd el a temetői fűzfánál. Mélyen, akár a kút. Mert a múltat temetni kell.

            Azon az éjjelen kivitt a rétre. Pipacs lepett el mindent. A Hold fényénél úgy fénylett akár az eleven, hömpölygő vér. Egy fa tövébe húzódtunk. Rám parancsolt, hogy akármi is történik, meg se nyikkanjak. Az ég tisztán ragyogott, sehol egy csillag. Anyám, mintha kitalálta volna a gondolataimat így szólt:

- Az ég ma egyesül a földdel. A pipacs szirmai felolvadnak a szélben, így hintve vágyat a világra. Álmot hoz ma az éj a falu összes lakójának. A saját múltjukat fogják újra élni, azért, hogy holnap megint felfedezzék, mi a hit. Hit az őseik szellemében. - Furcsán beszélt, átszellemültem. Mintha az ő szemében gyűltek volna össze a csillagok arra a percre. – Azért vagy itt, hogy lásd az élet születését lányom, és mert úgy döntöttek, te leszel az ajándék. – Mikor ezt kimondta, eltűntek a szeméből a csillagok. A szívemen koppant mind, mind, hogy megfagyasszon és megrémítsen. Anyám arcán torz vigyor ült, olyan, akár a tejesasszonyén halála percében. A frász kerülgetett. Sikoltani szerettem volna és futni, elfutni minél messzebbre erről az átkozott helyről. De anyám megelőzött. Megragadta a karom, és nem engedett. Köténye alól előhúzott egy üveget. Amiben a könnyeim gyűjtögette. A szájával kihúzta a fadugót, majd kiköpte. Felém nyújtotta. Nem mertem nem inni belőle. A keserű méreg lassan csorgott le a torkomon. Azt hittem, hogy elnyel a föld, vagy valami hasonló, ha megittam. De nem történt semmi.

            A bokrok közül szinte végszóra két asszony lépett ki. Ahogy közeledtek, az egyikben a gyógyítóm ismertem fel. Mikor odaértek, szertartásosan meghajoltak előttünk. Anyám viszonozta a köszönést, és félreállt. Magamra hagy, magamra hagy, sikoltottak bennem a gondolatok. Bőgni kezdtem. De ez egyiküket sem érdekelte. A fák mögé vezettek. Tűz égett, fénylő lángokkal, és éhesen. Igen, úgy éreztem, engem akar mind. Pedig csak az üstöt nyaldosták, amiben szirmok főttek. Gyors mozdulatokkal kiszedték a fonnyadt sziromleveleket a vízből, és bögrébe merték a folyadékot. Mindhárman nagy kortyokkal nyelték a nedűt. Miután végeztek, a számba tömködték a szirmokat.

            Csak arra emlékszem, hogy a szirmok életre keltek a számban, tekeregve kúsztak a torkomon lefelé. Rágnom kellett folyamatosan, mert ha lenyelem őket, meghalok. Csak álltam és néztem az anyám. Őrült táncba kezdett, ruháját ledobva, szemérmét feledve felszabadultan táncolt. Nevetett és forgott, körbe-körbe. De hirtelen megállt, és valaki köré fonta a karjait.

            Feltámadt a szél, farkasüvöltést sodorva felénk. A fák ágairól hárpiák szálltak fel, vaskos csőrük hangosan csattogtatva. A fejünk felett köröztek. A virágokról pillangók keltek útra. Messze szálltak, ahová a szemem már nem tudta őket követni. Eszembe jutottak anyám szavai. Ahova pillangó száll le, ott átjáró nyílik egy másik világba. Azon az éjjelen sok-sok ajtó nyílt meg…

            Anyámat figyeltem. A teste hullámzott, akár a meleg tej friss illata. Karjaival valakibe kapaszkodott. A szemében újra ezer meg ezer csillag fénylett. Egy pillanat alatt leszállt a köd, sárgás fénybe vonva mindent. Azt hittem káprázik a szemem, mikor megláttam anyám partnerét. Egy magas, szikár alak volt, furcsa köntösbe burkolódzva. Valahogy vele élt a szövet. A másik két asszony szintén hasonló alakokkal táncolt. Félelmem ellenére is éreztem a vágyat mindenhol. Szépek voltak így együtt, és buják. Összefonódva tekeregtek, nevetve és beszélve. Mint egy mesebeli történet. Csak ők nem rajzolt figurák voltak. Hanem az anyám, és egy idegen, aki Kedvesemnek szólította.

            Talán megérezték, hogy figyelem őket. A lény kibontakozott az ölelésből, és elindult felém. A lábamnál megmozdult a fű. Lenéztem. Két szilf volt az, és néhány sziromlény. Földig hajoltak uruk előtt, aki elém lépett.

            Olyan volt, akár egy ember. A testét vékony, fényesen csillogó szőr borította. Mintha selyembe burkolódzott volna. A köpenye hirtelen mozdult, és szétnyílt előttem. Csak akkor fogtam fel, hogy a köpeny nem is ruhadarab, hanem nemes ívű szárny. Tollal és finom pelyhekkel. Akár a freskók és a Biblia angyalai. Meglepetésemben elfelejtettem rágni is. A szirmok akár a vércsék, úgy csaptak le rám. Csúszni kezdtek lefelé azonnal. Köhögve kezdtem újra a rágást. Az idegen megérintett. Ujjaival megemelve az állam, a szemembe nézett. A hanga mély bariton, mélyebb, mint az öreg templom harangja.

- Lányom vagy, a vérem. A könnyeid most megvédtek, de legközelebb magammal viszlek. Ideje hazatérned. - A szavai leforráztak. A döbbenet végig kúszott a gerincemen, a tarkómon át a fejem búbjáig. Úgy éreztem, szétszakít az érzés. Annyira belefeledkeztem a szavaiba, hogy észre sem vettem, mikor és hogy tűnt el.

            Arra eszméltem, hogy énekelnek a madarak. Bántotta a fény a szemem, hunyorogva anyám kerestem, aki a fűben, pipacs ágyban hevert félájultan, kielégülten, boldogan. Sírva ébresztgettem.

            Otthon nem beszéltünk. A nagy fa dézsában a térdeimet átkulcsolva üldögéltem. Anyám forró vizet töltött még bele, majd illatos olajba mártotta a csontfésűjét. Ezzel kezdte kibontani a hajam. Dúdolt, valamilyen ismeretlen régi dallamot. Mikor kiszálltam, gondosan megtörölgetett. Belecsavart a vászonlepedőbe és a fülembe sugdosott. De képtelen voltam felfogni a szavait. Mikor lefektetett, megcsókolta a homlokom. Mosolyogva mondta

- Aludj gyermekem, apád elégedett veled. De ne félj, nem engedem, hogy elvegyen. -

Aztán felállt és kiment. Az ajtóban még visszafordult és azt mondta, a főzet segít emlékezni, és kapcsolatot teremteni a múltammal, ha már ő nem lesz.

            Talán eljött az idő, hogy emlékezzek. Egy szuszra ittam ki a könnyeim. Hosszú ideje gyűjtögettem, ahogy tanultam. A könny mérgező, a másik világ lényei irtóznak tőle. Olyan kötelék az élőkhöz, amit még ők sem tudnak eltépni. Majd megittam a pipacs virág szirmaiból készült főzetet. 

               Percekig nem történt semmi. Csak álltam egyhelyben. A Hold unottan üldögélt az égen, a csillagok rég eltűntek mind. Magamra maradtam. A főzet mocorogni kezdett bennem. Lassan áradt szét az ereimben, a szerveimben. Lüktető, élő lett a véremmel keveredve. Belülről perzselt. Elöntött a vágy. Minden átmenet nélkül. Cseppekben gyöngyözve gurult a combjaimon a föld felé. A lélegzetem felgyorsult, a gerincem megfeszülve követelődzött. De ennél több nem történt. A szememre köd ereszkedett, hallottam a hárpiákat felrebbenni, éreztem a pillangók szárnyát, ahogy hozzám értek.

De valami más is megérintett. Ismerős illat köszönt rám. A hangja korbácsként csattant a testemen. A lelkem pedig felsírt. Kinyitottam a szemem. Ott állt előttem. Kortalanul és fenségesen. Suttogva érintett, ölelt és csókot lehelt.

- Hát hazatértél gyermekem…