Fűri Rajmond A művésznő

Ismerősnek kellene lennie a zavarnak, ami jelentkezett, jutott eszembe, amikor foglalkozni kezdtem a gondolattal, hogy milyen lenyűgöző ez a nő, és mindenféle próbálkozás ellenére sem jutottam kedvezőbb helyzetbe magammal és nyugalmam visszatérítésével, amikor befejeződött a műsor.

A visszaemlékezések sem segítettek, mert a hatás volt egészen speciális, amit érezni véltem, csak ennek a különlegességnek az azonosításához nem volt elég bátorságom.

A próbálkozásaim kudarca elkedvetlenített. Hiába futkostak az emlékek le és fel bennem, egészen ifjúkoromig visszanyúlóan, tapasztalatlanságom nem fog megváltozni, pedig nem is biztos, hogy ez az oka zavarodottságomnak.

Egyszerűen olyan személyiséget volt alkalmam meglátni és felfedezni, akinek a méretei, a színei, a sajátosságai meghaladták a rendelkezésemre álló azonosító és képet alkotni képes ismerkedési rendszert, amellyel magamat felvértezettnek véltem.

Törpeségem, gyerekségem, ha nagyon leértékelni se akarnám magamat, ami gyanút kelthetne  más vonatkozásban, fájdalmasan kezdett kibontakozni előttem, ahogy hallgattam a művésznő nyilatkozatát, amit a riporteri kérdésekre adott, és engem az egyik csodálatból a másikba repített, annyira, hogy szinte elkábultam, szokatlan szédülettel, aminek következtében még a gondolataim puszta sorozata számontartása is nehezemre esett, nem is szólva azok rendezésének mód felett megterhelő voltáról. Mintha sokkot kaptam volna, amiről eddig csak hallomásból értesültem, de aminek valódi tartalmát és okát, pláne mibenlétét nem ismertem, és egy átéléséről szóló beszámolóról sem volt semmilyen tudomásom. Persze, lehet, hogy túlzás ez az egész, és kábultságom nem több tudatlanságnál, vagy az erős személyiséggel való találkozásnál gyakran előforduló elbizonytalanodásnál, amit a gyengébb, a képzetlenebb, a befolyásolhatóbb kell, hogy elszenvedjen, feltéve, hogy a vele történteket nem egyértelműen pozitív tartalommal fogja értékelni a későbbiekben.

A kulcsszó, amely mintegy magával ragadott, és amelyhez vissza-visszatérően jártak gondolataim, a szikra volt, amit a művésznő említett az egyik kérdésre adott válaszában, amit jó lett volna megjegyeznem, a beszélgetés akkori témájával, szövegkörnyezetével együtt.

Ha lett volna erőm és kellő figyelmem ahhoz, hogy értsem az elmondottakat értéküknek megfelelően, és ne ragadjak le menthetetlenül egy ilyen szónál, keresve és kutatva ennek a jelentését, és még inkább a jelentőségét, amit a művésznő neki tulajdoníthatott, amikor – nyilván okkal – ezt használta.

Különben akár több szót is említhetnék, amelyek tájékozatlanságom és zavarodottságom megjelenítésére alkalmasak lennének, és amelyek szintén elhangzottak a riporter és a művésznő beszélgetésében, ahogy talán azt is lehetővé tehetnék, hogy megértésükkel kicsit többet tudjak meg mostani eltévelyedésem kialakulásáról, és még inkább a lehetőségről, amivel ebből a szorult helyzetből magamat kirángathatnám.

De legalább ahhoz kaphatnék valamilyen indíttatást, hogy mi is maga a jelenség, amelyhez jutottam nézőként és figyelmes hallgatóként, vagy férfiként, akit egy nő arca, beszéde, gesztusai, véleményének milyensége vagy egyszerűen csak személyisége annyira magával ragad, hogy tudata rendezettségének változását kénytelen magán konstatálni, mintegy végső maradékaként önismeretének, miközben kapaszkodók után kezd kapálódzni, ha nem is a fizikai kapálódzás értelmében.

Érzelmi elköteleződés nem jutott eszembe addig. Ahogy vágyat sem éreztem irányába, ha nem csapom be magamat ezzel a tagadással.

A szabadság, amellyel képesnek látszott tetszőleges alakot ölteni, mint mestersége briliáns birtoklásának velejárója, képzettsége és tehetsége ezt azonnal nyilvánvalóvá tette számomra, az nagyon kíváncsivá tett, mit tagadjam, de odáig nem juttatott, hogy nőisége mélyére jutásomat felvetette volna számomra.

Márpedig a meghaladhatatlan közvetlenség szokott felbuzogni bennem, amikor egy nőt vonzónak, mi több, egyenesen kívánatosnak látok, azok után, hogy iránta való érdeklődésem fantáziámat mozgásba hozza, és a legváratlanabb módokon kezdi magának - illetve nekem, természetesen – előállítani az ismerkedést, annak kezdő fázisától, egészen a legbensőségesebb barátság intimitásáig.

Aztán szégyenérzés nélkül jutottam a felismerésig, hogy valójában és mégiscsak, minden előzetes ellenkező álláspontom ellenére, milyen bizalmas tudnék lenni vele, ha maradna is valami semmiség, amit fenntartásnak mondanék, ha elfogulatlanul lennék képes vélekedéseimet és viszonyulásaimat értékelni.

Nőről lévén szó, óvatosan ugyan, de immár letagadhatatlanul képződtek vele kapcsolatos erotikus fantáziáim. Ahogy az előzőekben említett közvetlenség sem szól másról, mint a testi egyesülésről, és különösen az ő gyönyöre eléréséről, amelynek feltétele kellene, hogy legyen odaadása. Csak ezekből nem lett sodródás igazán, ha sikerül tárgyilagosnak maradnom ebben az értékelésben.

Amikor idáig jutottam, mintegy eszmélve az első hatás szorításából, a képzelődés olyan kérdésekhez vezetett, amelyekre választ csak közvetetten állíthattam össze magamnak, más lehetőségeim hiányában. Mondhatnám, hogy a kérdések megjelenése is a távolságot mutatja, vagy elbizonytalanodásomat, amely akkori helyzetemet jellemezte.

Mestersége titkait és nőisége titkait szerettem volna jobban ismerni, és meg nem mondanám, hogy melyik érdekelt jobban, de még az is lehet, hogy a saját késztetésemet próbáltam így féken tartani, ha az említett fantáziálást veszem, amit már nem is akarnék letagadni.

Ha azt veszem, hogy tetszőlegesnek tartotta szerepei megformálását, amely szerint a figura neme sem jelent akadályt számára a megjelenítésben, akkor a művészete fogásai felé fordultam inkább, tudakolandó a készenlétét, amely szerint tetszőlegesen áll rendelkezésére az ember által elérhető én-valóság és annak előállítása.

Amikor pedig az otthonáról tett említést, és hangja változása nélkül törülte szeme sarkából könnyeit, akkor – bár hitetlenkedésem a művésznek is szólt – a saját sorsát élő ember és annak érzelmei kezdtek el érdekelni, és a titok, amikor bezárkózott egy kérdésre várt válasznál, megtartva azt magának, mint legbensőbb ügyét.

Nehéz volt megbarátkoznom a gondolattal, hogy függetlensége és energiája forrása elérhetetlenek, és sejtéseim a válaszokhoz elégtelenek, és sem szakmai sem emberi titkairól nem lesz módom valós adatokhoz, pláne jobb megértéshez jutnom. Fantáziálásomat pedig nyugodtan dobhatom félre, mint meddő fellobbanást, vagy kihunyó szikrát, hogy azt a bizonyos fontos, a művésznő által kimondott szót el ne felejtsem valahol rögzíteni ebben a történetben, mint hozzám is köthető momentumot.

Meg kellett elégednem azzal, hogy megpillanthattam egy embert, egy nőt, aki tetszőlegesen barangolhat a mi életlehetőségeink tárházában, és kedvére ölthet magára személyiséget, annak akár egész történetét megalkotva, hogy eljátszhassa nekünk az így életre kelő alakot, és segítsen minket a megismerésében, vagy sorsa követésével juttasson minket a kínok bugyraihoz, esetleg önmagunk gyarlóságain bátran, felszabadultan velünk nevessen.

A salzburgi mester szavaival vigasztalódtam, aki – zeneszerzőként – megtartotta a titkát magának arról, hogy mitől is szép a zene, amit közönsége oly szívesen és örömmel hallgat.