Fűri Rajmond Egy mai Tatjánához

Kedves kisasszony!

Nem ez a ma szokásos megszólítás, de miután nincs szerencsém ismerni az ön nevét, és más formát nehezen találhatnék a tisztelet kifejezésére, amelyet érzek ön iránt, kénytelen vagyok ilyen elavultnak mondhatóan megnevezni, és a továbbiakban is megmaradni a kapcsolattartásnak ebben a formájában, azaz a magázódásban. Ha szemtelenségnek tartaná, akkor is az jutott eszembe, hogy – az egyelőre csak meghatározatlanul, de annál szabadabban használt képzelődés szerint – akár bizalmasabban is előadhatnám mondandómat, már ami a személyes névmások használatát, és általuk a közöttünk lehetséges viszony megjelenítésének módját és milyenségét illeti.

Szeretnék tisztában lenni merészségemmel, vagy egyenesen szemtelenségemmel, amely a levél megírásával megvalósul, és amelynek eloszlatásához vagy a vele kapcsolatban felhozható tiltakozása és elutasítása, ahogy további negatív viszonyulása más formái megszüntetéséhez szinte esélyem sem lehet. Mondom ezt azok után, hogy láttam arcának kifejezését valamint napszemüvege mögött megbúvó szemei megvető pillantását, amelyet csak feltételezhetek, és láttam vagy látni és érteni véltem azon igyekezetét, hogy látásomtól minél előbb megszabadulhasson, és amennyire csak lehetséges, olyan gyorsan kerüljön távol személyemtől, amely annyi bosszúságát és keserűségét váltotta ki, elfogadhatatlan indokkal és – ami sokkal kellemetlenebb minősítésnek számít számomra – férfiatlansággal, erőtlenséggel és gyengeséggel.

Nincs lehetőségem arra, hogy megvédjem magamat vagy álláspontomat, és mentegetni próbáljam viselkedésemet.

Az ön felháborodása olyan értékek biztos támogatásával rendelkezik, amelyet csak köszönettel nyugtázhatok, amikor ezeket felém nyilvánítani volt kedves és vágytól eltelt, és rólam feltételezte ezeknek a modern párkapcsolatban létrejövő értékeknek az ismeretét, és a velük való rendelkezés, a róluk való gondoskodás, egyszóval a teljesítésükre való képesség meglétét részemről.

Mi lehetne alkalmasabb a nemek közötti egyenjogúság kifejezésére és megvalósítására, mint az a természetes lehetőség, amelyet az egyszerre és közösen érzett és felismert vágy megélésének szabadsága teremt két különnemű embernek, szinte kiemelve őket a szűkre szabott idő szorításából, és lehetőséget adva nekik az élet egyik legmagasabb törvénye szerinti örömre, amelyhez valaha juthatnak?

Tudom, hogy állításom nem fedi a valóságot teljesen, hiszen kegyed mintegy utólagosan jutott a vágyhoz, amely eltöltötte, és amely annyi érvet indított el önben jogos útján, hogy tiszta érzelmét és igényét ne hagyja elveszni, hiszen mai felgyorsult életünk illanása arra kell, hogy késztessen minket, hogy vonzalmunk villanásait – ahogy általuk egész valónkat – komolyan vegyük, és az így elérhető teljességét létünknek a megvalósulásához segítsük.

Nincs elfogadható érvem panaszával és felháborodásával szemben, hacsak elhihetően nem vagyok képes bizonyítani az intenzív élet elérése lehetőségének kettősségét, amelyet figyelmébe ajánlhatok, tudva azt, hogy vágya átélésének elmaradásával ez a mód semmiképpen nem említhető egy szinten, pláne nem azonos értékűként.

Amivel még szeretnék tisztában lenni, túl a merészségen és kíméletlenségen, amely az írással eleve elkerülhetetlenül bekövetkezik, az az önzésem, amelyet már akkor kénytelen voltam felismerni, amikor ebbe a levélbe belekezdtem.

Nem biztos, hogy van önzés, amely ilyen helyzetben, mint amilyet most magunkról megállapíthatunk, esélyt adhatna akármelyikünknek arra, hogy döntését elfogadtassa.

Hacsak ez az önzés nem maga az egyéni lét, amely az ilyen egyéni választások, saját döntések révén látszik csak megvalósíthatónak.

Kisasszony!

Ajánlata egy új világot hozott létre, és ugyanakkor a régit rendezte át, megváltoztatva annak minden egyedi sajátosságát.

Lenyűgöz a bátorsága és az ereje, és elkábít mozdulata mérete és lendülete, amellyel új rendet teremt számunkra, emberek számára, olyan azonosságot hozva létre közöttünk, amelyben megszűnik az idő mindenhatósága, egyszerre és végérvényesen.

Semmi más nem számít ebben az új valóságban, csak a mi vágyunk, amely kiterjed, és mindent áthat, szabadon és korlátozatlanul, bizalmunkat téve meg egyetlen urunkká, amellyel egymást megajándékozzuk.

Lehetne többet és jobbat kívánnia embernek ennél, ragyogtatva a gyönyört és a végtelenség birtoklását?

Felszabadította számomra a képzelet kötöttségeit, ha lettek volna ilyenek, és biztatást adott arra, hogy magamat ebben a kiváltságban részesítsem, és egyetlen szóval vagy mozdulattal, szinte minden erőfeszítés nélkül, kiváltságosként, kitüntetettként.

És nekem mégis az önzés az, amely az alternatívát adja, elveszítve ezt az új valóságot, és kizárva magamat a közös jó mérhetetlenségéből, ahogy kívül maradva a gondtalanságon és a közös felelősség szabadságán is.

Tudja, kedves kisasszony, az ön tanúskodása nem értéktelen, és semmiképpen nem szeretném ajánlatát sem kicsinyíteni vagy leminősíteni, hiszen a bizalom nélkül, amelyben egymást – csúnya szóval élve – használhatjuk kedvünkre, meg sem újulhatnánk, ha a szükség tőlünk azt kívánná.

Csak a kezdő momentum, ahogy a kiválasztott személy is, olyan döntés szerint lesz indulása jólétünknek, amelyből a többször emlegetett önzésünk – valójában saját magunk – nem hiányozhat.

Márpedig egy ilyen választást tetszőlegesen folytathatunk, és – ne vegye rossz néven, hogy így értékelem, de – az ön által említett módon és mértékben és minőségben kiterjeszthetünk.

Amely a saját hasznunkon túl, azt is elérheti, hogy az ajánlatában szereplő végtelenség és időtlenség megvalósuljon, legalábbis az egymást választók, vagy azok számára, akik erre vonatkozó életgyakorlatukat tartósan hajlandóak fenntartani.

Köszönöm hozzájárulását ahhoz, hogy érthessem, vagy jobban érthessem jelentőségét a bizalomnak, amelyet átélek és megkapni vélek, és képes legyek elképzelni azt a valóságot, amelyben úgy részesülök, hogy azt szinte természetesnek, azaz magától értetődőnek és olyannak tartok, mint amely megillet.

Kezeit csókolom.

(Szabad legyen Rómeó, a szerelmes férfi neve szerint szignálnom levelemet.)

R.