Péter Béla KI MIT TUD

Igazság szerint még kockázatos dolog volt átkelni, de hát az alkalom nem mindennapi. Mindig is tudta, hogy eljő ez a nap, amikor a Napnál világosabb lesz: itt az Ő ideje. Alaposan beöltözött, a kéziratot a szíve fölé helyezte el, a papramorgót pedig a mája fölött lévő, könnyen megközelíthető zsebecskébe. Alighogy elindult, máris késztetést érzett a pálinkás   laposüveg újfenti megpillantására, mi több, a csodálatos matéria torokra öntésére. A kövezésnél nagy levegőt vett, belőtte a vár irányát, s nekivágott az útnak. Órájára pillantott, s biztos volt benne, ha nem lesz semmi baj, akkor ott lesz időben. A kb. másfélórás út lassan fogyott. Eszébe jutott, hány és hány alkalommal kellett átélni azokat a megaláztatásokat, amelyek során számtalanszor kirúgták a különféle szerkesztőségek különféle szerkesztői. Most úgy érezte, mindennek vége lesz. Végtelen egyhangúsággal nyikorgott a bakancstalp a mínusz tíz fokban. Visszanézett és megállapította, hogy félúton járhat. Szép komótosan elővette a kéziratot. Meleg pillantást vetett rá, s visszahelyezte a szíve fölé. Ezután elégedett mozdulattal emelte ki a jófajta párlatot a mája fölötti zsebből.  Lecsavarozta a zárókupakot, s a csodás illat keltette nyálképződményt visszanyelve, meghúzta amúgy emberesen a fűtőanyagot. Érezte, miként válik vérré, árad szét az egész testében, s könnyíti súlytalanná teljes lényét. Új erőre kapva, fáradhatatlan hévvel tette meg az út másik felét. Egy óra tíz perc, nyugtázta az eltelt időt, amikor felkapaszkodott a túloldali kövezésre. Visszatekintett Fonyódra, s látta a jövetel nyomából képződött nyílegyenesnek nehezen nevezhető vonalat, majd elindult, hogy idejében odaérjen a szigligeti alkotóházhoz, ahol a nagy író dedikálja legújabb könyvét. (Mesélik, hogy a mű elkészültekor Szigligetnél próbát tett, s járni kívánt a vízen. Egyesek látni vélték, hogy megtett egy rövid sétát, de többen állították, hogy mindaz csak a kövezés tövében történt és szemfényvesztés volt az egész.)

- Kinek írhatom a dedikációt? - kérdi a nagy író kissé fáradtan.

- Jómagam is író volnék, kérem. Nevem: Szántóvető Dezső – hangzott a válasz.

TISZTELETTEL  SZÁNTÓVETŐ DEZSŐ KOLLÉGÁMNAK:

Pista

Ebben a pillanatban egy gyors kabátgombolás, s mintegy válaszkén az asztalra kerül a szív fölül a kézirat. A címlapra csupa nagybetűvel

A NAGY ÍRÓNAK SZERETETTEL ! 

Kis betűkkel: Aki járni tud a vízen!

(Most jöttem át gyalog a vízen Fonyódról!)

Tisztelője: Dezső.