Fűri Mária Barbárok, Fűri Rajmond Kié zenéje?

felütés

A barbárok mindig jönnek
Hol északról hol nyugatról hol keletről
És porrá őrölnek mindent
Ahogy a krematórium golyós malmai
A csontokat

válasz

Kié zenéje?
A címe szokatlan,
és ritmusát, szinte veri a zongorát,
lüktetve magában érzi hallgatója.
Átváltozhat, ojtás nélkül,
vad alany, teremve finomat, zamatos szelídet?
Ahol nincs, ott hiányból nő,
miután mindenek alapja erő,
a kultúra.

Fűri Mária, Fűri Rajmond Macska

felütés

A nők szívósak mint a macska
Tejtől habzanak mint a rocska
Hogy ne legyen belőled szecska
Ne ússz eléjük kis halacska

válasz

Bizony ne, mert megjárhatod!

Hiába van két hólyagod.

Macska karma közt az állat

sopánkodik. Mit csinálhat?

Neked nem fog dorombolni

aranyosan a kis cirmi.

Vad ösztöne újra éled,

s elszáll belőled az élet.

Szerencsére más ám a nő.

Alak, lélek szerethető.

Ne tégy mást, csak babusgassad.

Nézz rá, s lásd őt egy angyalnak.

Péter Béla Adj tüzet

… persze még tökéletesítenem kell az eldobott pálinkás üvegek beltartalmi maradványainak felismerését, hisz kissé röstellem, de megelőzte a szakmai hírnevem a valódi képességeimet! Bevallom, kemény tréningbe fogtam, és nem járunk távol attól az időtől, amikor a kétszer, ultrával kimosott üvegről is, minden kétséget kizáróan megállapítom az utolsó belétöltött pálinka adatait, úgymint a gyümölcspárlat pontos megnevezése és származási helye, valamint a palack beválthatósága. A minőség garantált. Legyen elég megemlítenem a családunkra (sok-sok generációra visszatekintve!) oly jellemző szorgalmat az ízlelgetésben, a folyómányok megismerésében. Megkérdőjelezhetetlen az a buzgalom a szomjoltásban, amely jellemezte eleim férfi tagjait, s elkötelezettségét az levek és párlatok iránt! Mindazonáltal, be kell ismernem, hajdani hírnevemet nem is annyira a pálinka felismerés, tagadhatatlanul nehezen nélkülözhető erénye alapozta meg, hanem apám egykor – az ágy alatt tárolt – faaktatáskányi téesz-Kossuth bontatlan csomagjai. Történt, hogy apám, a szilikózisa miatt letette a cigarettát, s attól kezdve soha többé nem gyújtott rá. Meggyűlölte a füstöt, de még a nép azon felét is, aki ilyen idegméreghez nyúl, s teszi tönkre a szervezetét. Sokszor hallottam ezt a kései, felvilágosult prédikációt. Nem a legjobb időpontban történt ez a fordulat otthon a cigarettafüst száműzését tekintve, hisz mi éppen ebben az időben voltunk rászokóban erre a szenvedélyre, amit ugyebár nem lehet elég korán kezdeni. (Jáger nagyapámról hallottam, hogy 4 éves korában kezdte.) Szóval, mi meg már öt és hat évesek, bizony hogy bevettük a közös kódorgások, horgászatok, madártojás-gyűjtések, dinnyelopások foglalatosságai közé a dohányzást. A Beloiannisz út járdája valóságos kincsesbányának bizonyult, ami a csikkbegyűjtést illeti. A község központja és a vasútállomást összekötő úton bőviben voltunk az eldobott cigarettavégeknek. Félóra alatt megteltek a mackónadrágok farzsebei. Aztán mehettünk a Györe - kastély eldugott oldalablakán át a mindig hűvös, és szörnyen dohszagú búvóhelyünkre. A csikkeket gondosan kibontottuk és egy újságpapírra kupacoltuk a kitermelt dohányt. Aztán szakítottunk az újságpapírból egy-egy darabot. Középre szórtunk a dohányból. A papírt a hüvelyk és a mutató ujjunk közé helyeztük, majd szépen hengeresre sodortuk. A végén pedig a papír szélét végig húztuk a nyelvünkön (úgy, ahogy Jáger nagyapámtól láttam, amikor a Magyar Dohányt megsodorta a vékony dohánypapírban) és leragasztottuk a nyállal a papírszélt. Aztán Vida Joci elővette a padlásukon talált benzines öngyújtót. Mindenkinek tüzet adott és kisebb- nagyobb köhécselések közepette pöfékelt a négy jó madár. Titkunkat sokáig őriztük. Megtettünk mindent, hogy az új szenvedélyünknek hódolhassunk. Szempillánkat már rég leperkelte Joci öngyújtója, a szájbűzt meg valami gyümölccsel, vagy papsajttal, miegyébbel próbáltuk eltüntetni, mikorra hazafelé vettük az irányt. Egy alkalommal, amikor anyuka a szalma trózsákot kivette az ágyukból, hogy az összetöredezett szalmát újra cserélje, észrevettem azt a bizonyos fatáskát, ami ott lapult az ágy alatt. Kikapcsoltam a két fémcsatot, s döbbenten láttam a bontatlan cigaretta dobozokat. Majdnem tele volt a téesz-Kossuthtal. „A munkaegység természetbeni része”, ahogy azt anyukától hallottam később. Rögvest átvillant az agyamon, hogy véget vethetünk a csikkgyűjtésnek, hisz itt a rengeteg rendes cigaretta. Egy dobozt be is süllyesztettem a mackó-felsőm alá, aztán már kezdtem is összefütyülni a cimborákat. Felbuzdulva a nagy hírtől, kiosontunk az utcából, meg se álltunk a Györe-kastélyig. Táncos Gyuszi két vizeskannával jött, mondván, hogy elmegy vízért. Mitus Öcsi, aki a legidősebb volt közöttünk – és nagy lánytesója is volt, a Mitus Mari, s akinek már udvarolgattak a kanok, ahogy Mitus bácsi emlegette azokat a nagyfiúkat, akik kerülgették – szintén nagy hírrel érkezett. Azt hallotta valakitől, lehet hogy pont a kanoktól, hogy ha leslukkoljuk a cigarettafüstöt, akkor föláll a cerkánk, de nem csak föláll, még el is élvezünk! Erre aztán jól beizgultunk. Elhittük, hogyne hittük volna, mikor olyan nagy nővére van, meg különben is rangidős volt közöttünk, Gyuszinál is öregebb volt vagy három hónappal. Bemásztunk az ablakon a kastély titkos zugába, és kezdődhetett a mulatság. Rágyújtottunk egy igazi cigarettára. Joci volt az első, aki leslukkolta a füstöt, aztán Öcsi, majd Gyuszi, végül én is leküzdöttem egy-két szívást. A gatyák bokánál pihentek. A cerkák szépen egymás után ágaskodni kezdtek. De csak ágaskodtak, miközben egyre csak köhögtünk. Émelyegni kezdett a gyomrunk, már-már hánytunk, mire Joci kijelentette, hogy ez az élvezés-dolog baromság, ezt Öcsi csak kitalálta! Öcsi váltig állította, hogy amit hallott, az igaz. Végül abban maradtunk, hogy másnap újra megpróbáljuk. Gyuszi elrohant a téglagyári kúthoz a vízért, mi meg kissé szédelegve gyümölcs után néztünk. Bandi bácsiék éretlen sárgabarackja meg is felelt erre a célra. Na ettől nőtt meg az én ázsióm akkoron. A srácok becsben tartottak, mint biztos cigiforrást, s elmaradtak a szokásos átverések, seggberúgások, gúnyolódások. Persze, ez is csak afféle pünkösdi királyság volt. Egy hónap sem telt el a kincs megtalálása óta, amikor a napi kuncsorgásból hazatérve, apám váratlanul az épp keze ügyében lévő szőlővenyigével, minden bevezető nélkül úgy elvert, mint szódás a lovát. Aztán megkérdezte, tudom-e miért kaptam. Fogalmam sincs, nyöszörögtem és nyeltem a könnyeimet. A konyhába lépve látom, hogy a megmaradt cigis dobozok egymás után repülnek bele a sparheltba. Amikor az utolsó is a tűz martaléka lett, anyuka haragos tekintettel csak annyit mondott: az ég szippantsa föl!

Péter Béla A drótostót

Marika! Marika! Itt van a drótostót az utcában!- kiáltott be hozzánk, Pástétné, de már a következő pillanatban a drótostót hangja is behallatszott, amint rikkant az asszonyoknak: Itt a drótostót!

Kést éleznyi, köcsögöt fótoznyi, fazikat forrasztanyi itt a drótostót!

Anyuka sebtében összeszedte a késeket és egy lyukas lavórral a kezében, indult az utcára. István néni portája előtt már két szomszéd asszony várakozott, a kezükben kések. Egyiküknél még egy pléh bili is várta sorát. A drótostót ijesztő, dús bajuszú, rekedt hangú, görnyedt hátú ember volt. Fején egy rozzant, valaha széles karimájú kalappal. Hátán egy faláda a szerszámoknak, a csomagtartón egy zsák két oldalra lefittyenve.

Hegyeseket sercintgetett két krákogás között. A szája sarkában lévő parányi csikket komótosan kivette, aztán körmével átpöckölte a túloldalra. Lassan munkához látna, de aztán csak elkiáltja magát még egyszer: Kést éleznyi, fazikat forrasztanyi, köcsögöt fótoznyi! Itt a drótostót! Szálingóztak az utcabeli asszonyok, de a gyerekek már mind ott leskelődtünk, röhögcséltünk.

A drótostót a biciklit két támasztólábra állította. A hátsókerékről a láncot átrakta a köszörűre, és a pedállal megforgatta a követ. Vizet öntött a köszörűkő alatt lévő kis vályúba, ami nedvesen tartotta a homokszínű, szemcsés anyagot. A sorban állók átadták a kicsorbult, életlen késeiket és már nyöszörgött is az első kés a drótostót kezében.

A zsákjából régi újságok lapjai kerültek elő, majd a megélezett késeket beleforgatta, hogy ne érjék egymást a pengék és így kerültek vissza a tulajdonosukhoz.

A drótostót, amikor már minden késsel végzett, lekászálódott a fura”jószágról”, a zsákjából előhalászott egy ütött-kopott tartályfélét, amelyen valami csapszerűség volt, meg egy csővég is díszelgett rajta. Egy nagyobbacska tartályból aztán benzint töltött a piros bödögébe. Ezután kihúzott belőle egy 20 centis szárat, és mint egy pumpát, ki-be tolta–húzta. Amikor már nehezebben járt a kezében, a pálcavégén lévő csavarral rögzítette ezt a pumpaszerű valamit. Ekkor a hihetetlen mély zsebéből elővett egy réz öngyújtót, kétszer-háromszor megsodorta a tűzkőcsiholót a tenyerével, mire lángot fogott a kanóc. Ekkor kinyitotta a kis piros tartály szelepét, a csővégen süvítve jött a benzinszagú levegő, s már lobbant is az öngyújtó lángjától. Az ekkor odaérkező Szebeni Bandi (ő már iskolás, és volt saját detektoros rádiója is) tudta mi ez a lángoló tartály: hát ez egy benzinlámpa volt.

Az asszonyok hátrább léptek, s onnan figyelték a drótostótot, ahogy a láng elé tette a forrasztópákát és hevíteni kezdte. Amikor már izzott a pákavég, belenyomta valami zöldes színű anyagba. ( Szebeni Bandi szerint, az szalmiák só volt és azért nyomta bele a pákát, hogy lemarja az oxidréteget, hát, ha ő mondja, biztosan így is van, gondoltuk mi kisebbek…)

A pákával a bilinek a lyuk körül megtisztogatott részét melegítette, aztán a cin rudacskát odaérintette, ami olvadtan terült el az edény hibás pontján, majd a fújni kezdte a forrasztást, aztán egy kis vízzel lehűtötte, így foltozta meg Mitus néni ütött-kopott éjjelijét, meg a lavórokat.

A fazekak, lábasok más sorsra jutottak. Ezeket aztán tényleg drótozta. Két vékony lemezt helyezett a lyukra, kívül és belül, aztán odalapogatta az edény falához, majd egy árral kis lukakat szúrt a vékony lemezkéken, majd csirizzel bekente a lapocskák edény felöli részét, a lukakon átbujtatta a drótot, amit egy fogóval erősen megtekert, megszorított az edény külsőfalán, majd újra megkalapálta a lapocskákat, a fölösleges csirizt letörölte és jöhetett a következő lábas vagy fazék.

Végül a munka elfogyott. Az asszonyok egyenként járultak a drótostót elé, hogy leróják a munka díját. Pannika néni öt forintot adott, a többiek tojással, viseltes cipővel, kenyérrel, szalonnával, Piroska néni borral fizetett a drótostótnak. A pénzt elsüllyesztette feneketlen zsebébe, a többi minden a zsákban kötött ki.

Dolga végeztével a lánc visszakerült a bicikli hátsófogaskerekére. Némi cihelődés után a tartólábat is fölemelte a köszörűs ember. Aztán lökött kettőt az egyik lábával a pedálon állva a kivénhedt biciklijén, és a másik lábát átvetve a vázon, elkerekezett a Rákosi Mátyás út irányába. A kisebb porfelhőt, ami mögötte támadt, a Függetlenség utcai mezítlábas, klott gatyás haramiák futkosása okozta.

Pap-Klára Márta Nagyapám, Erkel és én

Nagyapám nem tudott olvasni.

A dédszüleim kilenc gyermeket neveltek nagy szegénységben. Minden dolgos kézre szükség volt, így nagyapám nem járhatott iskolába.

Nagyanyám két osztályt végzett, ő olvasott el minden hivatalos levelet, ha arra volt szükség. De nem csak a hivatalos leveleket. Esténként felolvasott nagyapámnak. Felült az asztalra, hogy közelebb legyen a húszas villanykörte gyenge fényéhez. Így olvasta estéről estére a Kőszívű ember fiait, az Egri csillagokat, Bibliát, Petőfit. Nagyapám ült az asztalnál, hatalmas tenyerére támasztott fejjel, és hallgatta a Baradlay fivérek küzdelmeit, az egri vár ostromáról szóló izgalmas leírásokat.

Nagyapám nem tudott olvasni. De tisztelte a tudást. Engem is tisztelt. Csodálattal vegyes büszkeséggel vette kezébe a tanári diplomámat, és úgy forgatta, mintha tudná, mi van beleírva.

Mindig figyelemmel kísérte az iskolás éveimet. Ha elmentem hozzájuk, részletesen kikérdezett az iskolai előmenetelemről.

A falu másik végén laktak, de gyakori vendég voltam náluk. A köszönés után az első kérdés mindig az volt: Mama, van-e egy kis jó? Mindig volt. Mindig a legolcsóbb töltetlen savanyú cukorka, amiből az utolsó szemet soha nem volt szabad elszopogatniuk, hogy ha jövök, és kinyitom a stelázsi ajtaját, legyen ott a „kisjó”. Ezután jöttek nagyapám kérdései. Mi újság az iskolában? Feleltél valamiből, kaptál jegyet? Van-e karszék, hát kisnyúl? A karszék (karosszék) volt a négyes, a nyúl a hármas. Kettesről szó sem lehetett, négyes és hármas is nagyon ritkán csúszott be.

Nagyapám nem tudott olvasni, de tisztelte a tudást. Minden nap meghallgatta a rádióban a Ki nyer ma című zenei műsort. Nem igazán ismerte a komolyzenét, de gyermeki csodálattal tapadt a füle a rádióra. Ez aztán az okos ember - mondogatta, ha valaki nyert. Az egyik alkalommal is éppen ezt a műsort hallgatta. Köszöntem, de a kérdést a kisjóról már nem mertem feltenni. Láttam, hogy nagyapám figyelme teljesen a rádióra irányul. Meghatódottságot láttam az arcán, éreztem, most nem szabad zavarnom. A zenét figyeltem én is. Ma már tudom, akkor még nem tudtam, Erkel Ferenc Bánk bán című operájából egy ária, Hazám, hazám, énekelt Simándy József. Tényszerűen leírva. De akkor nagyapámmal átéltem a csodát. Simándy csodálatos, felejthetetlen hangja betöltötte a szobát, lélegzetvisszafojtva hallgattuk a gyönyörű zenét, szívünk megtelt valamiféle túlcsorduló szeretettel. Amikor elhalkult a zene, nagyapám nem szólt semmit, magához ölelt, és megsimogatta a fejemet. Azóta is érzem hatalmas tenyerének melegét.

Nagyapám Tiborcként élt. De minden Bánk bánban őt látom.

Bari Károly:Azt hiszitek c. verséhez készült igazgyöngyös videó a Körömv...

Emily Dickinson Az ég nyomott, bambák a felhők

Az ég nyomott, bambák a felhők
Utazó hópihe
Téblábol csűrön, úton át
Maradna, menne is

Szűköl a szél, panaszkodik
Hogy hogy bántak vele
A természet nálunk nem különb
Ha nincs fenn ékszere

Fordította: Fűri Mária

The sky is low, the clouds are mean,
A travelling flake of snow
Across a barn or through a rut
Debates if it will go.

A narrow wind complains all day
How some one treated him;
Nature, like us, is sometimes caught
Without her diadem.

https://allpoetry.com/The-sky-is-low,-the-clouds-are-mean,