Nagyapám nem tudott
olvasni.
A dédszüleim kilenc
gyermeket neveltek nagy szegénységben. Minden dolgos kézre szükség volt, így
nagyapám nem járhatott iskolába.
Nagyanyám két
osztályt végzett, ő olvasott el minden hivatalos levelet, ha arra volt szükség.
De nem csak a hivatalos leveleket. Esténként felolvasott nagyapámnak. Felült az
asztalra, hogy közelebb legyen a húszas villanykörte gyenge fényéhez. Így
olvasta estéről estére a Kőszívű ember fiait, az Egri csillagokat, Bibliát,
Petőfit. Nagyapám ült az asztalnál, hatalmas tenyerére támasztott fejjel, és
hallgatta a Baradlay fivérek küzdelmeit, az egri vár ostromáról szóló izgalmas
leírásokat.
Nagyapám nem tudott olvasni.
De tisztelte a tudást. Engem is tisztelt. Csodálattal vegyes büszkeséggel vette
kezébe a tanári diplomámat, és úgy forgatta, mintha tudná, mi van beleírva.
Mindig figyelemmel
kísérte az iskolás éveimet. Ha elmentem hozzájuk, részletesen kikérdezett az
iskolai előmenetelemről.
A falu másik végén
laktak, de gyakori vendég voltam náluk. A köszönés után az első kérdés mindig
az volt: Mama, van-e egy kis jó? Mindig volt. Mindig a legolcsóbb töltetlen
savanyú cukorka, amiből az utolsó szemet soha nem volt szabad elszopogatniuk,
hogy ha jövök, és kinyitom a stelázsi ajtaját, legyen ott a „kisjó”. Ezután
jöttek nagyapám kérdései. Mi újság az iskolában? Feleltél valamiből, kaptál
jegyet? Van-e karszék, hát kisnyúl? A karszék (karosszék) volt a négyes, a nyúl
a hármas. Kettesről szó sem lehetett, négyes és hármas is nagyon ritkán
csúszott be.
Nagyapám nem tudott
olvasni, de tisztelte a tudást. Minden nap meghallgatta a rádióban a Ki nyer ma
című zenei műsort. Nem igazán ismerte a komolyzenét, de gyermeki csodálattal
tapadt a füle a rádióra. Ez aztán az okos ember - mondogatta, ha valaki nyert. Az
egyik alkalommal is éppen ezt a műsort hallgatta. Köszöntem, de a kérdést a
kisjóról már nem mertem feltenni. Láttam, hogy nagyapám figyelme teljesen a
rádióra irányul. Meghatódottságot láttam az arcán, éreztem, most nem szabad
zavarnom. A zenét figyeltem én is. Ma már tudom, akkor még nem tudtam, Erkel
Ferenc Bánk bán című operájából egy ária, Hazám, hazám, énekelt Simándy József.
Tényszerűen leírva. De akkor nagyapámmal átéltem a csodát. Simándy csodálatos,
felejthetetlen hangja betöltötte a szobát, lélegzetvisszafojtva hallgattuk a
gyönyörű zenét, szívünk megtelt valamiféle túlcsorduló szeretettel. Amikor
elhalkult a zene, nagyapám nem szólt semmit, magához ölelt, és megsimogatta a
fejemet. Azóta is érzem hatalmas tenyerének melegét.
Nagyapám Tiborcként
élt. De minden Bánk bánban őt látom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése