A királykisasszonynak volt egy alteregója. Ez hasonlított a királyok udvari bohócára, vagy a királyfik helyett botütéseket elviselő alkalmazottakra, vagy Dorian Gray portréjára. Mindent, de mindent ő csinált a királykisasszony helyett. Ő dobálta fel aratáskor a kévéket a szekérre, ő sikálta a padlót, ő állt a zsúfolt buszon, ami a gyárba vitte, ő ült a kalodában a főtéren, a királykisasszony néhány büntetendő megjegyzéséért. Érdekes módon, az alteregó nem haragudott meg a királykisasszonyra. Ellenkezőleg. A legjobb barátok voltak, mindenhová együtt mentek, kart karba öltve, órákig tudtak egymással beszélgetni anélkül, hogy bárki értette volna, hogy miről folyik a diskurzus. Olyanok voltak, mint a magyarok Afganisztánban, akiket a legtitkosabb kommunikációra használtak, merthogy ezt a furcsa hangzású nyelvet a világban csak nagyon kevesen értették. A legutolsó esemény az volt, hogy a királykisasszony alteregója kiutazott Brüsszelbe, mert előbbi úgy gondolta, ha neki nem sikerül azt a temérdek pénzt hazahozni az országának, akkor talán utóbbinak sikerül. És tárgyaltak, és tárgyaltak, és tárgyaltak. Addig addig tárgyaltak, míg az alteregó gyökeret nem eresztett, óriási, suttogó lombú fa nőtt ki a székből, amelyen ült; a királykisasszony várta, várta az alteregóját, az ő drága, egyetlen kebelbarátnőjét, de az nem jött. Így aztán a királykisasszony kénytelen volt egyedül feldobálni a kévéket a szekérre, felásni a kertet, felmosogatni azt a rengeteg edényt, amelyet a királyi udvarban termeltek, és csak titokban pityergett Brüsszelben gyökeret vert alteregója után.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése