Kiderült a hiányos műveltségem,
hogy lébecoltam annak idején.
Most aztán kerülget jókora szégyen,
röstellve magam, lusta kis legényt.
Találnom kéne okot, mi mentségem,
bármilyen aprót, vagy legyen kevés.
Lényeg az, hogy a gyerek tovább éljen,
ha nem is gyarapodhat erejében.
Némi előnyt adhatna a használat,
kell-e mondanom, hogy az eszemé.
Sok évtized múltán jöhet kívánat
azokból, mik álltak szemem elé,
mára elérhetetlenül, s a bánat
kedvem olykor kissé megviselé.
Még a végén súlyos nosztalgiám
fogja karom, és lesz a gardedám.
Marad a józan belátás: mi van
készleten, amit előad a raktár,
mikor nem sietve, mint annyian,
nézegetem óvatosan: mit traktál
őriznivalót, emléket, s ki van
készen szolgálatomra? Csak már
óvatos a lendület, amivel
még kapható némi olcsó hitel.
Hogyha beütne nyila az istennek,
miközben köröttem „hallgat a mély”,
szaladgálnom kéne, s akik ismernek,
mondanák: mint ki megkergült, szegény.
Mert aligha tudnák, és értenék meg,
hogy mi történt, mi az az esemény,
melynek nyomán elkapott örömöm,
s megállíthatatlan rovom köröm.
Így kerülnék akkor méretes bajba,
díszíteni százféle alakot.
Felrakni sminket, s aztán női hajba
tűzni míves, emlékkel telt csatot,
hogy révedhessek az idézett korba,
hol velem együtt barátnőm lakott.
Mi lenne, ha inkább jövőbe látnék?
Istenem, atyám! Az egy ajándék!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése