Vasas Ferenc képeiből

November

Éj színű égbolt mennyezetébe

Ősz szele ver be vadliba-éket.
Utat hasít a hidegnek, hónak.
Utat a fagynak, utat a télnek.

Szétbomló gyöngysor gyöngye pereg le.

Együgyű, ősi vadliba-ének.
Hideg jön. Hó. Fagy. Magadra hagynak.
Amíg nem késő, indulj le Délnek.

kocsisa

Divat és technológia a rebellive blogban

„Az esemény a divat legmodernebb technikai innovációira is nagy hangsúlyt fektet: többek közt a lézervágás, a 3D nyomtatás, a thermo-shaping készítési metódusai lesznek jelen, amik kapcsán testközelből is láthatóvá válnak a kortárs divattechnológia eklatáns kézi és gépi momentumai.”

(A Met Gáláról)

http://rebelliveblog.com/2015/11/03/manus-x-machina-divat-es-technologia-talalkozasa-a-metropolitan-museum-of-arts-ban/

Fűri Mária Örömbe üröm

Az örömbe mindig

Kerül egy kis üröm

Keserves vajúdás

De végül megszülöm

Van amikor fejjel

Van amikor farral

Van mikor szikével

Van mikor fogóval

Szülöm az örömöt

Megszülöm a verset

Vele vért és nyákot

Jajgatást keservet

Jön a méhlepény is

Köldökzsinór húzza

Olyan mint egy hangszer

Megszólaló húrja

Elmetélem gonddal

Elvarrom lezárom

A megszületettet

Útjára bocsátom

Takács Jenő: Two Fantastics - PART 2

garai péter sándor XévXhónapXnap

pedig a nagyapám azt mondta

mindég írjam alá a dátumot

ő ezt a fényképeknél tapasztalta

hogy hiányzik az, ha hiányzik

nem írom oda mégse

hadd adjak magamnak

esélyt a fejtörésre 

http://hu.scribd.com/doc/186716500/garai-peter-sandor-z00#scribd

Toroczkay András Isten nem nagymama

1. 

Azt hiszem, Isten nem valamiféle jóságos nagymama,
hogy örökké a kívánságaidat lesse, vagy, hogy,
mint pesti unokáitól hazafelé vonaton némelyek, kik a szatyrukból szüttyögve előkotorják,
golyóstollukat, szemüvegüket, ezer éve félbehagyott kereszt-
rejtvényét folytassa, unalmában magát is meglepve ontsa magából
a jobbnál jobb megfejtéseket.
Inkább emlékeztet engem az egyik nagypapádra.
Arra, amelyik fokozatosan őszült meg:
a bajusza egyik fele még fekete volt, amikor a másik fele már fehér,
és játékból folyton összekuszálta,
amiket már te ezerszer rendbe tettél.
Eltüntette a családod előszobában hagyott papucsait,
vagy az asztalról a terítékeket például rendre ellopta,
csak hogy utána te évekig kereshesd őket halkan magadban káromkodva.

2.

Emlékszem, egyszer egy szokatlanul hosszú nyáron
az örökké hűvös konyhában állt
(Emlékszel?) egy pohár folyton jéghideg csapvízzel kezében, aminek
utolsó pár cseppjét egy óvatlan pillanatodban mindig fejedre löttyintette.
Közben valami kedveset is mondott, majd adott egy barackot fejedre.
Másszor (Emlékszel?) a nyikorgós szúnyogháló ajtaján keresztül nézted hosszan 
homályos körvonalait,
ő pedig belülről téged, talán térded (és szíved) plezúrjait,
aztán szólt, hogy gyere, öntözzük meg a paradicsomokat, meg a szőlőfürtjeit.
A kerti csapból az egyre súlyosabb vasvödörbe vaskos sugárban ömölve zúdult a víz,
mindig tudta, mikor kell úgy elzárni, hogy te még éppen elbírd.
Nem szeretett tanítani.


forrás: dokk

Becsey Zsuzsa Nagyapám feltámadása

Budapest, 2003. július 31.

Tegnap este csoda történt

hasonló még nem esett velem

azaz egyszer de az más...

jut eszembe

kisebb még volt kettő

a tévét kapcsolgattam

úgy mint Mackó

csak ő mint szokta már elaludt

lopózva

csendben fel ne ébredjen

szoktam

kikapcsolni.

Ritkán sikerül

Mackó ilyenkor ébred

nyitva ki szemét

hogy ő nem alszik

újra bekapcsol.

Most ez a csoda folytán vagy sem

kezdtem magam is

kapcsolgatni

ahogy nem szoktam máskor

egyszer csak mit látok

nagyapámat ismerem fel

kételkedve

csoda nem érhet

ilyen messze.

Ahogy követem a beszélő szavait

hanglejtés

kéz karmozdulat

testtartás

időnként visszatérő

szavak

lezáró

kezdő

közbeiktatott

arc- és egyéb rezdülések

mintha csak most

hozta volna vissza 

röpke időre

a tévé képernyő.

Itt magam is kilépek

ez a jelzés velem is csodát tesz.

Álmomban volt régebb

hogy megjelent

de az más

ez itt valóság.

Tanúja vagyok jelenésnek?

vagy csak szerte a világban

vannak hasonmások.

Minden azonos

a hölgy

másik két ifjú közt

aki kérdezett

bár fiatalabb

úgy 50-60

nagymamám 80

maradt meg emlékezetemben mikor

elment

ahová később nagyapám

régi fotókon látható ez az arc.

Egyre tüzesebbre buzdulva Macihoz

hiszen ez nagyapám és itt

ez nagymamám!

hangosabban felé 

már csitítgat.

Hiszen érti ő

most már százszor hallotta

aludni szeretne.

Mérgesen befordul

én meg csak tovább

hogy hiszen ez nagyapám nagyanyám

próbáltam figyelni

már jegyezve

hogy visszaidézhessem

később nem lehet

a semmiből

nem jönnek elő

többet

de már csak arra jut toll:

„ugye hát...

nembeszélve arról”

  

hiába töröm fejem

nem sikerül felidézni

hogy igazolást nyerjek.

Mire feleszmélek

lekésem

pedig mennyire ugyanaz minden

kérdésre válasz

történelem véget nem érő forgatagában

a politikáról is ugyanaz

sors úgy hozta nem vett részt. 

  

Pedig mennyi minden lehetett volna

ha foglalkozik

a latin említése

francia

40-es évek

ahogy mesélt

ugyanúgy

tovább

talán ha nem ott él

vagy a dolgok másként történnek

akkor ő is éppen így lett volna

a tévében.

kötetben: Nyuszi álma

Tesch Gábor Ferenc busa mama

Ez bennem egy valódi kép. Nagy- 

anyám a párkányra birseket pakol,
kissé kihajol, abban a korai melegben
és tetszés szerint rendezi a nyolc-tíz
öklömnyi gyümölcsöt.

Itt még nem látszik, hogy öreg lenne, csak
zöld köténye piszkos mindig. Bennem
ő már így valódi. Egy megkopott
előhívható kis színes kép.
Eddig talán

ott lapult abban a házban
(emlékdoboz?) aminek ablakában
birseket tartott. Most már az üres
udvarról a háta mögé látok:
műanyag

kancsó az asztalon. Tá-
nyéron felszelt retek fehér húsa.
S nagyanyám a korai melegben
néha tátog is még, mint székre rogyott
szomjától szürke busa.

forrás dokk

Péter Béla Lóci Nagyapa

Kora-reggel kelt. Féldeci szilvapálinkával nyitotta a napot, egy szelet kenyérből tört falattal. A kerekes kútból felhúzott vízből, két tenyerével magára mért hideg vízben megmosakodott. A nagyanyám által szőtt vászontörölközővel megtörölközött, majd felvette a gúnyát, amit nagyanyám a hokedlira készített neki. Megetette az állatokat. Megfejte a teheneket. Bement a konyhába, megette a tojásrántottát meg a kakastaréjra sütött füstölt szalonnát. Aztán befogta a szürke-marhákat. A szekérre tette a villát, a kaszát. Vállára kapta a borjút. Feltette a vizeskancsót a félkabátba csavarva. Felült a bakra, s indult a határba, a „proletárba”, ahogy a faluban nevezték azt a földterületet, ahol a szegény emberek parcellái voltak. Az úthoz szükség volt egy bő órácskára. Megérkezvén. A borjút, amiben a vöröshagyma, kenyér és a szalonna volt tárolva egy ágra erősítette, a vizeskancsót, az árnyékot adó bokorba helyezte.
A kaszálás előtt még hátra volt az élezés. Előkerült a kaszakő. Alapos élezés után elkezdődött a munka. Amikor a Nap a legmagasabban járt, megállt a kasza. A távolból alig hallhatóan a delet harangozták. Visszaballagott a tábla szélére. Előkerült a borjú meg a víz. Nagyapám ebédelni kezdett. Komótosan vágott a kenyérdarabból, majd a szalonnából és a hagymából is. Behelyezte a szájába a jókora katonát, úgy hogy a bicskával elkísérte odáig. Fogkefét soha nem látott fogsorával (kettő fog híjával) aztán szép lassan megrágta, végül lenyelte. Negyed óra sem telt el, és jó is lakott, ekkor visszacsomagolta az elemózsiát. Ivott a vízből. Megtörölte a száját. Odament a szekérhez. Levette a lópokrócot. Leterítette a bokoraljához, s ledőlt egy kicsit.
Egy bő fél óra szendergés után a pokróc visszakerült a szekérre. A marhákat megnógatta és elindultak a lucernatáblán úgy, hogy nagyapám a gyeplőt fogva szekér mellett lépdelt. Lekerült a villa, a lekaszált lucerna meg fel a szekérre. Amikor nem volt már a levágott heréből, megfordította öregapám a fogatot, s nagy hőőő-vel megállította a teheneket. Megigazgatta a rakományt. Felmászott a bakra. Megbiztatta a vonóerőt, s hazaindult . Útközben egy nagy csoport csirkegombára (a rókagomba ottani neve) lett figyelmes. A szekér megállt. Nagyapám lekászálódót a kocsiról. Nem sokára ölben hozta a csirkegombát, amit aztán betett a bak alá. Egy óránál több idő múltán aztán megérkezett a fogat

.

Nagyapám az istálló mögé pakolta a lucernát, aztán a szekérrel a helyére állt. A marhákat kifogta. Megetette, megitatta őket. Közben a féldeci szilvapálinka a kenyérrel ismét. Nagyanyám asztalra tette a főtt ételt. Nagyapám megmosta a kezét meg az arcát a lavórban lévő langyos vízben. Meg is törölközött, s leült az asztal melletti lócára. Az alumínium kanállal kimerte az első kanál levest.
Hogy egész nap mi járhatott a fejében?
Ezt elmulasztottam megkérdezni.

Jónás Tamás Margit mama (részlet)

Nekem apu azt szokta mondani, nem szereti az anyját. Margit mamát tényleg elég nehéz volt szeretni, mert szabad volt, nem lehetett érteni, mit beszélt, szégyentelenül sokáig élt, és gyakran veszekedett, bárkivel, csak ritkán derült ki, min. Engem professzornak hívott, Taácsámnak. Daganat volt a hangszálain. Hosszú-hosszú éveken át viselte, nem ment vele orvoshoz. Apu eleinte faggatta, árulja már el, ki az apja, de Margit mama magánügyének tekintette, azt mondta apunak – apu értette a krákogó beszédét is, én szinte semmit belőle -, hogy majd halála előtt elmondja. Sosem titkolta, hogy rengeteg szeretője volt, nem igazán értette, miért kellene szégyellnie, hogy lefeküdt fűvel-fával. Ma már én sem értem.

Nagymamát elütötte egy teherautó. Elütötte? Átment rajta. Mamának, persze, semmi baja nem lett, csontja se tört. De azért bevitték a kórházba, a biztonság kedvéért, hiába rikoltozott, hogy neki semmi szüksége erre.

- Én mindenkiben csalódtam, nem sajnál senki… - énekelte a mentőben. Én így képzelem el. Tehát így volt.

A kórházban megműtötték. Kiderült, hogy rákja van. Meghalt. Mindez ilyen gyorsan történt, ahogy leírtam. Nem tudtuk meg, ki apu apja. Apunak van egy tippje. Azt mondta, halála előtt megmondja, ki a jelölt.

Az APUAPUAPU c. regényből

IJK

Mórotz Krisztina Szöcskeföldje

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer ember, ő volt a bolond -Ferkó. Különös ismertető jegye? Hát az, hogy a Nagyapám rossz kezén lakik, amivel a Sokol - rádiót tartja. Ja, hogy nem látjátok. Persze hogy nem, mert ő az én képzeletem szüleménye. A múltkor mesélt nekem a kisablak titkáról, arról, hogy ott lakik a szú, és hogy eszi a nagyszálkát meg a kisszálkát, és most nagy a sírás-rívás a pici kis barnára festett ablakkeretben és elmesélt mindent, hogy mi történt mióta nem voltam papáéknál. Felmentünk csilighez, a szörnyhöz. Megtekertem, és kicsörgött, ijedtemben a padlásfeljáróig futottam, de ott elkapott a Ferkó, különben leestem volna!
Még reggel volt, kilencfelé járhatott az idő, amikor el kellett mennem az ángyomhoz tejért, (így mondta mamuska) s azzal a kannát a kezembe nyomta. Jó zsíros tejet adtak az ángyom tehenei.
Nagyanyám felforralta a tejet, a fölét egy kispohárba tette, hogy jó lesz tejszínnek a kávéjába. Mi aztán megittuk bolondosommal a tejet a verandán, jó nagy karéj kenyérrel. Aztán játszottunk kútágassal, de ilyenkor mama mindig kiszaladt, hogy mély a kút, jöjjek el onnan! Mérges is volt, és ijedt is, láttam a tartásán. Aztán papával kimentünk a gáthoz, megnézni mekkora a víz, és hogy a folyó nem készül-e kiönteni. Aztán a szilváshoz ballagtunk el nagy komótosan. Jó sok szilvafa volt ott, tudtam, hogy az itteni szilvából készül a lekvár meg a pálinka. Láttam, hogy nem lett kivágva a bodzabokor, mert nagyanyám abból főz majd bodzaszörpöt és később bodzalekvárt. Közben már, papám, majd elalszik, olyan álmos! Lassan elértük a Szent Antal szobrot, innen már nem messze volt szöcskeföld, ahol az őzek laktak. Ott volt a tarló is, és mi bolond-Ferkóval meztéláb végigmentünk rajta. Amikor még csak 6 éves lehettem, történt, hogy lángba borult a búzaföld. Emlékszem milyen szomorúan potyogtak ki a kalászból a szemek. Az egész szöcskeföld sírt (amit én hallottam csak), miközben a templomban szentelték a búzát. Közben odaértünk a ligethez, amit az apu csak úgy hívott, a föld. A házikóban, ami kastély volt a szememben, rongyszőnyeg futott a téglákon. A falon egy vakfoltos tükör lógott a fésülködéshez. Sosem láttam benne a copfjaimat rendesen. Az asztalon, ahol a bátyám tanult mindenféle hülyeséget, ezt ő mondta, ott volt apu kenyere és a bora. Tudtam, hogy nem szabad hangosnak lennem, mert a kiserdőben lakott a róka, akit a kisherceg megszelídített, és most ott a többi pici róka.
- Papa, megnézhetjük?
- Kislányom, még talán ki sem nyílt a szemük! - mondta komolyan nagyapám.
A nagyerdőben meg az őz lakott, aki mindig az agancsát élesítette a fenyőfáknál. Hátul gyümölcsök voltak, ott lakott a kukac, ami bodrokat csinált a körtékre, míg apu le nem permetezte. A szelíd kis nyulat is láttam, bár a koboldom fityiszt mutatott, és azt mondta, hogy nincs is ilyen - a céniák mögött pedig volt, és milyen gyorsan futott.
Szöcskedombon laktak a gombák. Eső után idejártunk nagyapával szedegetni. Ő tudta, hogy melyik az ehető, melyik a mérges. A rossz kezére kötötte a botot, és azzal szedte a gombákat. Néha a nap már lement, amikor hazaértünk.
- Hát ti, hol voltatok ilyen sokáig, kérdezte a nagyanyám.
- A kocsmába, mert ettem egy fagyit, árulkodtam el magam. Ej, Kálmán! Egy évben egyszer iszol, akkor a másik évre teleiszod magad!
De nem tudott haragudni rá! Látod Kriszti? Már húzza is a lóbőrt a papa. Meg a kását is fújja, tette hozzá bolond-Ferkó.
Másnap aztán beálltam kincsvadásznak az udvaron. Fel volt túrva az udvar, mert filléreket kerestem, és üvegdarabokat, amin át lehet látni. Ámde, közben pisilnem kellett, és nem vettem észre a japántyúkot mögöttem. Meg is bántam, mert jól belecsípett a fenekembe, de úgy ám, hogy sokáig nem tudtam ülni.
Milyen jó volt a málnásba! A Tibi mindig jött málnáért, papa ilyenkor a nyakába kötötte a lábost, és úgy szedte a málnát. Kis lábos volt, a hátoldalán egy kendős nővel. Meg volt foltozva. Mamuska azt mondta, hogy a varga csinálta még akkor, amikor a sós gödörbe lakott még a nádas fehér házában! Varga? - kiáltott fel a koboldom, hát ő cipőket készít, meg javít, nem? Azzal leült, és erősen gondolkodott.
Aztán meg mennyit fürödtünk mi a gátnál! Hét pofára ettük a fényt! És csokoládébarnák voltunk. A kobold persze jött az unokatestvéreimmel. Lobogott a klottgatyájuk, vékonyka pipaszár lábuk meg rúgta port. Mi persze, a legdivatosabb kis bikininkbe mentünk ki, mégse figyelt ránk senki. Sokszor estig kinn maradtunk. Akkorra már a tücskök is cirpeltek. Aztán megszólalt a nagyharang is. Mennünk kellett.
Ez volt az én szöcskeföldem, ahol mindig szépen tűzött a Nap, ahol szarvasbogarat szedtünk, és ahol az időt a templomtorony hangja jelezte.

Vásárhelyi Vera Skorpió hava 12.

Kik tartoztak a szűk családomon kívül még az életembe? Margit nagymama, egyszer egy hónapban, két vonat között látogatott el hozzánk Aradról. Magas növésű, szikár asszony volt, hosszú haját szorosra font kontyban hordta. Magas homlokát, szabályosan finom vonásait csak arcának ridegsége miatt nem lehetett szépnek mondani. Tiszteletkeltő egyéniség volt, akiből sugárzott a szigorúság. Érkezését nyomasztó hallgatás előzte meg minden alkalommal. Mi gyerekek féltünk tőle, mert szigorú és elégedetlen volt velünk. Anyám azért hallgatott, mert mit is mondhatott volna – nagymama egy életen át kitartóan és hidegen gyűlölte. Apa – ismervén anyja természetét -, szintén nem szólt semmit, így nagymama még meg sem érkezett, máris azon töprengtünk, meddig fog maradni: a négyórás vagy a hatórás vonatig… Amikor megérkezett – mi gyerekek mentünk ki elébe az állomásra – menyének jónapottal köszönt, és hidegen csókra nyújtotta a kezét. Szálfaegyenesen tartotta magát, magasszárú, fűzős cipőt viselt, s nem láttam másként öltözve, mint feketében. Nagyapa ötvenkét éves korában egy gyomoroperáció után meghalt. Margit nagymama attól fogva nem hordott más színt, csak feketét. Soha nem volt tétlen – még arra a pár órára is, amit velünk töltött, hímzését magával hozta. Már mint kisgyerek éreztem, mennyire gyűlöli anyámat; gyermekéveim heves konfliktusai hozzá fűződnek, mert ez a számomra megmagyarázhatatlan gyűlölet fájt nekem – szerettem volna őt is szeretni, de anyám oldalán álltam. Sajnáltam, hogy nem olyan, mint az «igazi» nagymamák, akik kényeztetik, szeretik unokáikat, s akikből szelídség és megértés sugárzik. Én voltam a szemefénye, mégsem emlékszem, hogy akár egyszer is megdicsért volna, vagy megsimogatta volna a fejem. Az a fajta embertípus volt, aki mindenkinek megmondta a magáét. Sajnáltam őt, mert öreg szobalányán kívül senki sem szerette. Mindenben csak a rosszat látta, s az embereket – mint műkedvelő írók regényhőseiket -, a nagyon jó és a nagyon rossz két típusába osztotta.

Hogyan tudta túlzott, szinte fanatikus vallásosságát anyám iránt érzett gyűlöletével összeegyeztetni? Akármennyit is gondolkoztam ezen, ellentmondó egyéniségét nem tudtam megfejteni. Konformista mérce szerint a «jó» asszony fajtájához tartozott, mégis többet ártott, több bánatot okozott, mint az úgynevezett «rossz» ember. Amikor meghalt, én már Kristóffal emigrációban éltem, anyám leveléből tudtam meg, hogy rám hagyta a kelengyéjét. Hófehér damaszt abroszokat, hozzávaló szalvétákkal, csipkés párnahuzatokat, kikézimunkázott törülközőket, mindegyikbe kézzel belehímezve a koronás monogram. Több mint félévszázadig őrizgette kelengyéjének legszebb darabjait, Biri szobalány mosta-vasalta évről évre azokat, nehogy egy is megsárguljon az állásban. Ez a kelengye, csodával határos módon, átvészelte az első háború utáni román megszállást, majd huszonöt évvel később az oroszok fosztogatását, - megmaradt azokban az inflációs időkben is, amikor mindenki úgy szerzett magának élelmet, hogy fehérneműt adott cserébe érte. Kalandos úton, számtalan nehézség után jutott ki hozzám, ide külföldre, az a nagy bőrönd küldemény, - s mi, akik akkor egy sivár bútorozott lakásban laktunk, szegénységben, - ámulva bontogattuk a hibátlan, gyönyörű holmit. Milyen különös, milyen bonyolult megnyilvánulásai is vannak a szeretetnek: megértő vagy gyöngéd szó helyett nagymama azt adta nekem, ami az ő szemében a legértékesebb volt

***

Aki nem volt a nagyanyám, de úgy szerettem, mintha az lett volna, az apa nagynénje, Márta néni volt. Nem messze tőlünk, túl a vasúti sínek mögött lakott fiával, egy fehéroszlopos, tágas kúriában. Ő is korán megözvegyült, mint nagymama, - menye volt Teréz dédmamának, akinek a temetésén Miklóssal nevetőgörcsöt kaptunk. Alacsony, kövérkés asszony volt, meleg barna szemmel – keze kicsi volt és puha, hangja szelíd és türelmes. Fia iskolás éveiben ő gazdálkodott a birtokon, gyakran kért tanácsot apától; járta az istállókat, tárgyalt béressel, kocsissal, hadakozott a gazdaság férfinépével. Hetenként többször átbicikliztem hozzá – legtöbbször a szellős, tornácra néző konyhában találtam. Fehér kötény feszült derekán, - lencsét szemelt egy zsámolyon ülve, vagy egy készülő torta tésztáját kavarta. Sohasem láttam zsémbesnek vagy rosszkedvűnek, megvolt az a ritka erénye, hogy még egy gyerekre is tudott figyelni. Szerettem vele beszélgetni, mert kedélyében volt valami gyermeki, azonkívül csöndes, jó humora volt. A háztartás volt az öröme, abban élte ki magányos életét, miután fiatalon özvegy maradt. Nem volt művelt a szó valódi értelmében, mint általában generációjának asszonyai, de műveletlen sem; valami ősi, örök női bölcsesség volt benne, amit nem lehet könyvekből megtanulni. Nagymamával ellentétben vallási élete nem volt fanatikus, hanem átélt, formaság nélküli. Az élet sok csapást mért rá, de ő azt, mint Isten rendelését, zúgolódás nélkül elfogadta.

Látogatásom tavasszal legtöbbször azzal végződött, hogy engedélyt kértem tőle, ibolyát szedni. Duplaszirmú, mélykék pármai ibolyákkal szegélyezett út vezetett veteményes kertjükbe. Biciklimet egy fának támasztottam, letérdeltem a virágok közé, s az illatos, hűvös szirmokba temettem arcomat.

Amikor Márta néni meghalt, nagyon megsirattam. Azt hiszem, a legszelídebb ember volt, akit ismertem, evangéliumi értelemben. Még ma is, ha ibolyát látok, ő jut az eszembe!

Fűri Rajmond Indián ösvények és két tó

Fűri Mária A séta

Csak néha kapcsolódunk

De ez a kapcsolódás

Valós vagy virtuális

Nekem mindig erőt ad

Ilyenkor jó a séta

Bár túl sok fasor ma nincsen

A felhők fenn az égen

Kék kupolára festve

Kicsi már ez a város

Kicsi már Budapest is

Párizs, New York, a Föld is

A világegyetem szűk

Szűk ez a kis golyóbis

Az űr is hiába tágul

És nehéz kikerülni

A sok fekete lyukat

De a szellem kalandját

Azt nem lehet megunni

Szezám tárul, ha mondom

És kincset rejt az ajtó

És kincset rejt az ajtó

Szezám tárul, ha mondom

Azt nem lehet megunni

Mint a kút feneketlen

Szép Ernő Magányos éjszakai csavargás

A rendes kávéházból jöttem ki késő éjjel, Az ajtóban megálltam, mély lélekzetet vettem, Felgyűrtem a kabátom gallérját, széjjelnéztem. Jólesett a hűvösség, és jólesett szememnek Az utcai lámpák hű intése és felettem A csillagok ragyogtak, s ennek mindig örűlök. Elfelejtettem, kik közt űltem és mit beszéltünk, S milyen volt a sok nő a gőzölgő kávéházban, Kiknek sorba megnéztem kezét, ruháját, arcát. Van úgy, hogy nem bírok már az emberekre nézni, Hangjuk sérti a fülem, a testszín fáj szememnek, S lelketlen szemgolyóik járása összeborzaszt. Elkezdtem menni. Kesztyűm felhúztam akadozva, S néztem ujjaim táncát. Nem tudtam, hova menjek, Mentem, mert csöndes éj volt és jólesett a járás. Mentem mert vitt a járda a tág Andrássy-úton, Lassan mellém húzódtak, s múltak a barna házak, Nem is sétáltam; mentem, de nem tehettem róla. Mentem, mint egy darab léc, kit a csendes folyó visz, Mint a kék lénia, mely elszáll mikor pipáznak, Mint az egy húron húzott hosszú, halk hegedűhang. Egy ház előtt eszembe jutott, hogy laknak benne, Külön familiák, meg szobaurak, cselédek, Mind levetkőztek, szemök behunyták, és alúsznak. Ember meg asszony hál két egymás mellé tolt ágyon, Jámbor szabály szerint (ó mert azt cifrázni vétek) Egymásban kéjt halásztak s a falon járt az óra. Azután sóhajtottak és kétfelé fordúltak, Maguk alá gyűrték félkarjuk, felhúzták lábuk, Elalúdtak. A fejök van legmesszebb egymástól. Reggel fölkelnek. Fűtés, zörgés és rendetlenség. Az ember járkál, áll és megnézi ráncos ágyuk, Aztán az órát. Sebbel-lobbal elmegy hazúlról. A hivatalba megy, vagy a törvényszékre megy fel, Vagy a börzére fut, vagy elindítja boltját. Soha el nem meséli, mit álmodott az éjjel. Egy narancs sáros héjja került aztán utamba. Cipőim jobbra-balra futtatták, húzták, tolták, Míg megúntam s lerúgtam a járdáról örökre. A fejem fölemeltem s a hűvös égbe néztem, De semmit se gondoltam az égről, csak felnéztem, Mint a legelő juh, ha a szík földet elunta. Néztem fel, görbén jártam, a falaknak ütődtem, Súroltam egy lámpát is, nem vigyáztam azért sem, És szivemet meglepte az olvadás lágysága. Megint elért az élet. Elmult napjaim jöttek, Csepegtek, mint panaszos vízcseppek az ereszrűl, S magam elé gondoltam sorsomnak terítékét. Sóhajtva elfordúltam, szemem félig behúnytam S elképzeltem pilláim gyászfátyolán keresztül Szegény Rousseau-t, ki sírva fakadt a courtisane-nál. Elhagytam volt a villák vasrácsait is, végig, Az ezredévi oszlop elébem állt sötéten, A tetejében Gábor arkangyal árnya lengett. Angyal, te szárnyas angyal (ajkaim ezt mozogták) Kit szobrászok meg festők annyit mesélnek nékem, Zengő fehér angyalka, angyal, nagy szárnyú angyal. Mit szólanék, ha mézes hárfával, rózsafényben Kinyílna most a mennybolt, akár az Operában S arany lépcsőn lejönne hozzám tizenkét angyal. A lépcsőn összekulcsolt kezekkel lejtenének, Szemök lesütnék, szűzi zsoltárt húznának lágyan, De a földre érve elkezdenének kacagni. Mint a kis lányok, huncut csengéssel szökellnének Hozzám, elkapnák a két karom, megforgatnának, Frissen repkedne szárnyok, akár a jérce szárnya. S egyszerre kezdenének beszélni, össze-vissza: Hogy vagy? Sokat búsúltál? Mitől vagy olyan fáradt? Ugye csúnya volt minden? Örűlsz most? Hitted volna? Én sírnék és nevetnék, és azt hinném, ez álom, Hó pendelyök morzsolnám, szárnyokat tapogatnám, Egy angyal átölelne mert látná hogy szédűlök. S vinnének tánclépésben, tapsolva és dalolva, S egy angyal egy kis könyvet venne elő. Jaj, hadd lám. Megállnánk s az angyal a kis könyvet kinyitná. Fel lenne írva abba hogy hányat sóhajtottam, Minden könnycsepp kit ríttam, ott össze lenne adva, Minden rossz szó, kit szóltak hozzám, be lenne írva. De már a hídon voltam, míg ezen spekuláltam, A ligeti tó hídján, s ott félig elfáradva A korlátnak borúltam, az éji vizet nézni. Elnéztem s gondoltam, hogy a folyékony éj talán ez, Ez a vonagló tinta. A lámpák fénye reszket A vonaglás felett, mint a kéj fölött a lélek. Fölemelkedtem, mert nem akartam gondolkozni. Végigmentem a hídon s megint éreztem Pestet: A Weingruber-kioszkot kezdtem szemügyre venni. A terraszon nyüzsögtek a krémes, izzadt nyárban Fehér hölgyek, begyes szűzecskék, hosszu tisztek, Pincérek ájuldoztak, katonabanda zúgott. A nyár elment. A terrasz teli puszta asztallal, Az asztalokon székek. Cipőim lassan visznek Tovább, előre és fák jönnek két oldalt némán. Fák jöttek, leveletlen, füttyetlen és szellőtlen, Mint rabok a rabsétán, jöttek sorba leverten, Fák, jobbról-balról fák, s nem hallottam semmi hangot. Menni, olyan jó menni. Meddig lehet így menni? Megyek, gondoltam, mennék így most túl árkon-berken, Elhagyni a ligetet, a várost és határát. Megszökni, mint hazulról egyszer gyerekkoromban, Itthagyni a lakásom, sok könyvem, sok nadrágom, Barátot, nőket, múltam, nevem, minden emlékem. A fák közt menni, menni sokáig, jaj, sokáig. Milyen hosszu fasor. Hol a vége, még nem látom. Ha a tengerig vinne, a tengernek vizéig. A tengerig mennék, leűlnék a tengerpartra És nem csinálnék semmit, ott űlnék este-reggel, Ott űlnék éjjel-nappal, ott űlnék, míg csak élek És a tengerre néznék, olyan messzire néznék, Hol már a végtelen víz elvakúl az egekkel, S a tiszta semmiségnek üres álmán merengnék. Szirtes, George angol fordítása, mellette a magyar vers: http://www.babelmatrix.org/works/hu/Sz%C3%A9p_Ern%C5%91-1884/Mag%C3%A1nyos_%C3%A9jszakai_csavarg%C3%A1s

Szép Ernő a Holmi-ban, 1989-ben

"A konkrétság és a stilizáltság fokának feltűnő különbsége távolítja el olyan messzire Magányos éjszakai csavargás című hosszú leíró versét Kosztolányi rokon tematikájú költeményeitől. „A rendes kávéházból jöttem ki késő éjjel” – ezzel az inkább novellát, mint verset ígérő tárgyilagos közléssel kezdődik..... Kosztolányi így indítja Groteszk című versét: „Mentem a kávéház tükrös éjjelébe”. A kétféle intonáció két gyökeresen különböző versvilágot idéz fel. Szép Ernő kávéháza és éjszakája valóságos, sétájának útvonala rajta van a térképen. A vers csak lassan és jobbára megfoghatatlanul telítődik a tényeken túli jelentéssel, és ez a jelentés magukból a tényekből adódik össze a magányos szemlélődés és számbavétel során."

http://www.holmi.org/1989/11/varady-szabolcs-elo-szo-szep-erno-het-szin

Réz Pál új könyvében Szép Ernőről is ír

„Ő falun nőtt föl, ami azért nagy előny, ugyanakkor átitatta a legrafináltabb pesti aszfaltnyelv. Hát, ennek a kettőnek a találkozásánál nagyobb szerencse írót nem érhet. Hozza faluról a népköltészetet meg a népnyelvet, aztán tizennyolc-húsz éves korában ráesik a pesti zsargon, amelyik ugyancsak zseniális volt abban az időben, és ebből kikeveri a Lila ákácnak a nyelvét, amit a legjobban szeretek tőle. …

A Lila ákác is megjelent régebben, majd betiltották. Ezt például abszolút nem tudom, hogy miért. Hogy a Lila ákácban mi volt a szocializmusra veszélyes?”

http://www.litera.hu/hirek/rez-pal-bokaig-pezsgoben

Kathleen Battle - Richard Strauß: Die Nacht 06 / 18