A januárban elhunyt David Bowie – ról a Rebellive blogban

"Ha a divat világa egy percre is ötletek nélkül maradna, Bowie-hoz mindig mindenki nyugodtan fordulhat segítségért: alteregóinak, albumainak és klipjeinek gazdag, összetett, sokszor kaotikusnak tűnő, ingergazdag vizualitása bőven szolgál inspirációval bárki számára.”

http://rebelliveblog.com/2016/01/22/david-bowie-a-divatikon/#comments

Fülöp Attila és Fűri Rajmund reklámfilmje. Tánc Tóth Réka, gitár Gerardo Arcos

Fűri Mária A tábornok

Tábornok. Talán így hívták azt az embert, talán nem. Nem hiszem, hogy ilyen magas rangja lett volna. De mindenképpen valami hasonló ragadványnéven emlegették a faluban. Fizikai munkából és nyelvtanításból tartotta fenn magát. Azt is hallottam, a rendőrségen figyelmeztették, vigyázzon magára. Katonatiszt volt a második világháborúban. Nem beszélték, hogy háborús bűnös lett volna. De akkor vajon miért nem tudott egzisztenciát teremteni magának? Ismertem én is volt katonatiszteket, akadt néhány az én nagy családomban is, megfosztották őket a rangjuktól, elbocsátották a hadseregből, de a kubikolást és egyéb fizikai munkát követően el tudtak helyezkedni, és tudtak maguknak és hozzátartozóiknak megélhetést biztosítani. Igaz, jól számoltak mind, józanok voltak – könyvelőként, gondnokként, gazdasági vezetőként megállták a helyüket.

Vagy belevetette magát az ötvenhatos eseményekbe, azért figyelték? Nem tudom. Gyerek voltam, de elhanyagolt, idősödő, ugyanakkor inkább vonzó külseje határozottan izgatta a fantáziámat. Nem mint férfi, ilyesmi eszembe sem jutott - inkább, mint jelenség.  A katolikus templomban mindig leghátul állt meg, ott volt télen-nyáron, és soha nem ült le. Vajon valamiféle vezeklés volt ez, valami fogadalom, vagy katona mivoltának való megfelelési kényszer, vagy egy menekülésre kész állapot, ki tudja. Én számon tartottam őt, ő számon tartott engem, de egy-két szónál többet nem váltottunk sosem, és, hogy miről, elmosódott az is. Egyszer voltunk hosszabban együtt, egy téli napon – talán nyolcadikos lehettem, amikor egy fiú osztálytársam, ő és én korcsolyáztunk a határban. Véletlenül akadtunk össze, és azt hiszem, a nálam idősebb szomszéd barátnőm is ott volt. Ott kellett, hogy legyen. Mert édesapámra, testvérre ez esetben nem emlékszem, de nem valószínű, hogy elég bátor lettem volna egyedül a falun túli befagyott belvízre kimenni. A "tábornok" bógnizni tanított bennünket, Janeszkát és engem, egész mutatós félköröket írtunk végül a jégre. Elpirultunk mindketten, amikor arra biztatott, hogy párosban folytassuk. Az a kép, ahogy az elhanyagolt külsejű valamikori úriember régi életének romjaiból próbált nekünk előásni valamit, élesen megmaradt az emlékezetemben.

Vasas Ferenc képeiből

Január

Jéghályogos, nyitott, meredt szem

a téltől megdermedt folyó.
Békéltető, fehér kezével
Most fogja le puhán a hó. 

Varjak gyűrött, fekete leplét
Szürke égig lebbenti a szél;
A Nap vöröslik csak a krétarajzon,
Más minden szürke, fekete, fehér.

kocsisa

Fűri Rajmond Hó

garai péter sándor történetek

r mondta hogy nem akar történeteket hallani

mindenkinek megvan a sajátja ha egyet hallottál

mindet hallottad és ő befejezte hallgatni

a beszélgetés szünetében inkább belekezdett

a sajátjába mire letorkoltam hogy ha én se

mondhatom akkor az övét se kelljen végig

hallgatni ha ülhetünk csendben is 

http://hu.scribd.com/doc/186716500/garai-peter-sandor-z00#scribd

Becsey Zsuzsa A kis kacsa

A kis kacsa pellengőzik

vele megyek én is.

Tévére néztem

a kacsa eltűnt

kopasz fejű ember

egy másik

beszélgetnek

már többen is

olyan unalmas.

Egy nap után nem csoda

a kiskacsához akarok

csak nem jön

már vissza.

Ha belebújhatnék a bőrébe

úgy igazán

ő lehetnék

akkor előhozni

sem kéne 

ma mért nem úgy van mint máskor.

A kiskacsa sem az igazi

pár nap pár hét

közben

vajon már így

lesz ezután.

Budapest, 1998

Reflexió 2013 - Harry Potter és a bölcsek köve

Ma reggel fejeztem be J. K. Rowling angol írónő indító Harry Potter kötetének elolvasását, első Harry Potter könyvemet. A tetszési indexet vizsgálva az idő függvényében, az a kezdeti magas plató után, kb. a könyv negyedénél kissé lecsökkent, sőt bevallom, a rám kényszerített mágus világ kifejezetten idegesített (mintegy rövid ideig azokat igazolva, akik a könyvet nem szeretik, sőt károsnak tartják), míg aztán egy kis hullámzás után visszakúszott az eredeti szintre, és ott is maradt.

Az első három-négy fejezet elolvasása után a következők jártak a fejemben:  milyen szellemes ez a mugli – nem mugli megkülönböztetés. A „nem muglik” a képzelőerővel megáldottak, a „látók”, a dolgokat önmagukért szeretők, a muglik a fantázia nélküliek, a földön két lábbal állók, rosszabb esetben a csak anyagi javakért élők. Egy példa a gyerekkoromból: 10 – 11 éves öcsém és hasonló korú osztálytársa beszélgettek. Az öcsém lerajzolta, hogy és milyen dzsippel utazik majd a Szaharán keresztül Egyiptomba. Mire kis barátja megjegyezte, hogy ő beéri az olaszországi utazással, amire már befizettek.

Az írónő szíve láthatóan nem a mugliké, valószínű sokat szenvedett tőlük, mielőtt híres lett, de nem idealizálja a másik tábort sem. Köztük ugyanúgy harc folyik a sikerért, ugyanúgy meg kell dolgozniuk a kisebb nagyobb eredményekért, ugyanúgy, vagy talán még intenzívebben szeretik és gyűlölik egymást, ugyanúgy hierarchiába rendeződnek, köztük is van mindenféle jellem: stréber, hiú, odaadó, ravasz, bátor, jó, gonosz és még gonoszabb. Elgondolkoztam azon is, hogy mindenkiben van mugli és nem mugli, és ahogy egy kőolaj párlatnál a komponensek százalékos megoszlásán múlik, hogy mondjuk benzin vagy gázolaj, az emberek mugliságának százalékos aránya azt dönti el, hogy végül ki mire lesz alkalmas. Mondjuk egy költő nemmugliságának százalékos aránya optimális esetben 70 – 90%, egy prózaíróé vagy egy szerkesztőé 50 – 70%. (Ezt pl. Jókai vagy Arany is így látták, ha nem is pontosan így fejezték ki magukat.:))

Bizonyos tól - ig mugli százalékok kompatibilisek egymással, de vannak összeférhetetlenségek. Például egy 70 %-os nemmugli soha nem fog egyetérteni egy 95 %-os muglival. Philip Larkinnak van egy verse, A máshol fontossága (The Importance of Elsewhere). Ez pontosan erről szól.

Mugliság kérdésében nem hagyhatjuk ki az egyházakat. Egy jó lelkész optimális nemmuglisága a szerkesztőéhez hasonlóan 50 – 70%. Kiábrándító a szószéken, aki ennél muglibb, de eligazgatni egy egyházközséget nem lehet mugliság nélkül. Az írónő nagyon szellemes formában, éppen csak jelezve, hogy van a kérdésben véleménye, néhány frátert semleges vagy inkább enyhén pozitív mellékszereplőként, átsuhanó kísértetként a nemmuglik között szerepeltet. Kár emiatt, meg a varázslások miatt okkultizmust emlegetni, merthogy nem erről szól a dolog. Játék, paródia, társadalomrajz és lélekrajz. Egy kedves családtagom fel volt háborodva, hogy ilyen könyvet olvasok, azt mondta, a lakásába sem engedné be. Hát igen, az egyházak és a művészetek között mindig nagy volt a konkurencia. Merítenek egymásból és ellenségesek egymással. Néha azért átfedés is van. Unitárius lelkész barátnőm Vidnyánszkynál járt dráma tanfolyamra, és tájékozott volt a modern művészetekben. II. János Pál színészként kezdte, költő is volt, talán nem véletlen, hogy „Kétségtelenül ő a történelem eddig legismertebb és legközkedveltebb pápája”.

A könyvet tovább olvasva lelkesedésem kissé lelohadt. Ha nem is éreztem, hogy az okkultizmus kísértene és fenyegetne, öncélúnak éreztem és untam a sok baglyot, patkányt, varangyot, a varázslásokat és ráolvasásokat, míg egyszer csak megint másodlagossá váltak ezek, és előttem állt az angol iskolarendszer, egyáltalán mindenféle iskolarendszer paródiája, benne a kalandra éhes, végtelen igazságérzetű gyerekekkel, vágyaikkal, barátságaikkal és ellenszenveikkel. Telitalálat pl. a ROXFORT Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola felszerelési tárgyainak listája, a különböző tanár egyéniségek óráinak bemutatása, a kviddics meccsek leírása, Harry Potter seprűt használó tehetségének felfedezése, és annak a kviddics csapatban történő kamatoztatása, a tiltások és szabálysértések gondosan, izgalmasan és hihetően megkomponált egymásutánisága. És a gyerekek harca a jóért – minden gyerek szeretne valami fontosban és érdekesben részt venni, óriási tévedés, hogy a gyereknek gügyögés kell. Van most egy sorozat, klasszikusokat rövidítenek le és dolgoznak át gyerekek számára (Klasszikusok könnyedén). Lehet ezt az átdolgozást jól is csinálni - pl. a nyelvtanulás céljából készült Oxford bookworms könyvekben megőrződnek a stílusjegyek, és nem hamisítják meg az eredeti írás atmoszféráját. De ez a gyerekeknek készült sorozat kiábrándító. Igaz, csak egy elolvasott példány alapján ítélek. Gyerekkorom egyik legkedvesebb könyve, a Koldus és királyfi (Mark Twain) átiratát vettem meg, bizonyos konkrét céllal. Egyszerűen felháborító, ahogy lebutították és meghamisították. Didaktikus tanmesét csináltak belőle. Hál’ Istennek most olvasott könyvem írónője pontosan tudja, hogy a gyerek nem hülye és nem gyáva. Hogy a gyerek majdnem mindent tud, amit a felnőtt, csak egyrészt még tapasztalatlan, másrészt nem ugyanolyan szemüvegen keresztül nézi a világot. Hogy kaland és képzelet nélkül nincs gyerekkor. És hogy mindezt csak a gyereket szerető felnőtt tudja helyretenni.

Az írás filmszerű; az utolsó fejezet megrázó látomás, amit természetesen nem mondhatok el.

Szép könyv a Harry Potter és a bölcsek köve. Nem műmese, ahogy sokan ellenszenvüknek hangot adva minősítik, inkább gyerekkrimi, a szó legnemesebb értelmében, bölcsességgel, humorral és szeretettel megírva.

furim

Vásárhelyi Vera Skorpió hava 13/2.

Sokszor elgondolkoztam azon, miért írnak az írók szomorú, sokszor kegyetlen meséket a gyerekeknek? Grimm, Andersen és a többi híres mesemondó, mintha szadista örömet talált volna abban, hogy elszomorítsa, vagy elrémítse kis olvasóit. Wilhelm Busch: Max und Moritz kalandjai nevelő céljuk mellett brutálisan kegyetlenek. A kifejtett kukoricával együtt darává őrölt, két vásott gyerek lehet, hogy intő példa akart lenni, de én kínlódva hallgattam német kisasszonyunkat. Nem mindenki egyformán érzékeny. Erre legjobb példa Palotai Boris kedves kis elbeszélése – A különbség – két kislányról és a Piroska és a farkas meséről. 

« Amikor farkas belépett a mesébe, Panni nyugtalankodni kezdett. Egyre szaporábban pislogott, egyre aggódóbbá vált az arca. Orra kipirosodott. És amikor nagymamát bekapta a farkas, olyan hangos zokogásra fakadt, hogy kénytelen voltam módosítani a mesén… Végül is a farkas és a nagymama együtt uzsonnáztak a kunyhóban, vendégül látva Piroskát, majd később a vadászt, aki a történtek után kissé kilógott a meséből… »

« Minap Juli követelte rajtam a mesét… Eljutottunk odáig, hogy megérkezett a farkas. Juli arca a szenzáció várás izgalmában égett. – És? – kérdezte csillogó szemmel. Lehunytam a szemem. – A farkas kitátotta a száját, mondtam olyan hangon, amely hajlamos az engedményekre. Esetleg a tátott szájat ásítássá formálom. – És? – kérdezte ragyogva Juli. – A gonosz farkas bekapta a nagymamát, - mondtam elszántan. Juli kíváncsian előrehajolt. – Melyiket? A budait vagy a szegedit? » 

Valahogy én is így voltam a mesékkel, mint Panni! Benedek Elek nem is képzelte, mennyi gyötrelmes hónapot okozott egy hétéves kislánynak, amikor egyik meséjében egy fiút és egy lányt, - Miklóst és engemet, - egerekké, a boszorkányt pedig bagollyá változtatta át. A két egér – gyerek állandóan abban a veszélyben forgott, hogy bekapja őket a bagoly-boszorkány. A hatásos rajzokkal illusztrált, folytatásos mese hétről-hétre izgalmasabb lett; reszketve vártam, mikor változunk át mi is egérré, föllestem a függönyrúdra, nem ül-e ott a bagoly… A nagy irracionális gyermekfélelmek egész életre kihatnak, annál erősebben, minél teljesebb a beleélési készség. Még ma is, félelmeim megmagyarázhatatlanok és irracionálisak, éppen annyira, mint gyerekkoromban.

Szerettem a Dörmögő Dömötör könyveket, mert derűsek, megnyugtatóak voltak. Mint tízévesek megkaptuk: Jelky András kalandjai-t és Rákosi Viktor: Bobby és Csiba történetét két kutyáról. Éveken keresztül ez volt a két kedvenc könyvem. Nem régen, egy régiségüzletben, rábukkantam Rákosi könyvére. A nem várt meglepetés boldogságával vittem haza. Legtöbbször csalódással végződnek az ilyen évek múltán újraolvasott könyvek. Velem nem ez történt. Élvezettel olvastam Serteperti báró, Trunduzia kisasszony, Pupák József történetét, Bobby érkezését a Serteperti házba, Csiba és a mészáros kutyák lázadását, végül a rókák és a farkasok harcának mesterien szemléltető, sokszor hátborzongató leírását. 

« Egy pillanat alatt rókahad vette körül a kunyhó környékét. A csősz még egyszer visszafordult, s a rókák csoportjába belelőtt. Egy hatalmas, de már vén róka a lövés után hirtelen leült, és elkezdett vért okádni. Úgy látszik a golyó eltalálta. Nagy zavar támadt a vadállatok között. Egyszerre megszüntették a futást és a sebesült köré csoportosultak… A hátul állók kiabáltak,hogy mi történt, és szájról szájra szállt a felelet, hogy a király megsebesült. Ez a szerencsétlenség véget vetett a rókák támadásának. Az egész hadsereg megállt, és a kunyhó köré csoportosult. Tíz róka összeállt, a vérző király nagy nehezen fölmászott a hátukra, s hosszú, fájdalmas üvöltéssel búcsúzott el népétől… De újabb vérhullám csapott ki száján, és leesett a rókahídról. Halva terült el a földön. Valamennyi róka, ég felé tartott orral elkezdett üvölteni, olyan rémes hangon, hogy Bobbynak majd a füle dobja megrepedt. Ekkor a távolból puskalövések hallatszottak. » 

Bobby és Csiba története a példája annak, milyen kell, hogy legyen egy jó gyerekkönyv! Kalandos, helyenként hátborzongató, mély emberi érzésekkel teli, amelyet gyakran ellensúlyoz valami szelíd irónia. Mint oly sok klasszikus gyerekkönyvet, Rákosi könyvét is tulajdonképpen felnőtt ésszel lehet igazán értékelni.

Firka

furir

Nényei Pál "olvasónaplója"

„Ha megkérdezem a diákokat, hogy szerintük miért kell irodalmat tanulni, azt szokták válaszolni: mert fontos az általános műveltség. Ez borzasztó! Mi az az általános műveltség? Irodalommal azért kell foglalkozni, mert a legfontosabb, legemberibb dolog. A műveltség nem a cél, az csak a járulékos haszon.”

https://www.vasarnapihirek.hu/fokusz/sokat_nevetunk_zrinyin

Fűri Mária Olvasónapló 2

Harriet Beecher-Stowe-ra emlékezve

  

Kentucky államban

Rabszolga voltam

Levittek délre

Levittek délre

Odalenn délen

Nem kérdi senki

Hogy a rabszolga

Hal-e vagy él-e

Odafenn szabadon

Jártam-keltem

Számon, ha kérték

Ott volt a passzus

Odalenn délen

Röghöz kötöttek

Csattant a korbács

És a szó: kuss

Délre utazva

Sok mindent láttam

Magamba zártam

Magamba zártam

Szemem becsuktam

Néma maradtam

Gyapot bálák közt

A földön háltam

Ha árny suhant el

Nem vettem észre

Ugrott – ugorjon

Nem védi senki

Megnyílt a víz és

Elnyelte csendben

És elringatta

A Mississippi

Jónás Tamás Apu és a könyvek

Pedig eldöntöttem, hogy nem írok anyuról. Még úgy se, hogy ő apu oldalbordája. Nem hazudok szépeket, amiként ő kért rá. Mintha az írás divatbemutató lenne. A csontsoványság megvan. Ez a tiéd, ez az igazságmorzsa, ez a fogtörmelék. Többet nem adok. Ez az oldal, ez a séta, ez a nyelv, ez az emlékező teremtés az én otthonom. Ebbe te nem jöhetsz bele. Apámat lassan betessékeltem. Igen, ugyanolyan igazságtalan vagyok, mint Isten. Egyél velem, apu! Nem emlékszem, hogy valaha is együtt ettünk volna. Könyvekre emlékszem, ha apu eszembe jut, amelyekkel kegyetlenül bánt. Összehamuzta, fürdeni vitte magával, néha beleejtette a kád vizébe. A mocskos krimik feketesége mellett ott ragyogtak Hesse finomságai is. Milyen gyomrod van neked, apu. Az enyém, képzeld, nem jó. Jobb, mint kamaszkoromban, amikor hányás, büfögés, tiltakozás volt minden emésztőszervem, de most sem könnyedség, súly, múlt, szigorú emlékeztető, temető vagy hangyaboly. Sír, persze, leginkább. Pedig alig eszem. Azt is lassan. Szerencsére! Mintha lenne szerencse. Figyelmetlenség van. Azt hívjuk szerencsének. Hogy leplezzük: olykor elveszítjük a szinkrontánc ritmusát. Amikor visszatérünk a valóságnak hívott nem valósághoz, ami azért elég gyakori, gyakoribb, mint a többi, és látjuk, mi lett vagy mivé lettünk, azt mondjuk: ha nélkülünk is történt valami, távollétünkben, hiányunkban, akkor csak van Isten. Pedig ez még nem lenne elég ok, magyarázat rá. De, persze, én se tudományról, hanem a dilettáns reményről írok most. Az ég tiszta, a külső. A belső sötétkék. Talán a sötétkék nem fekete. De a feketével sem lenne baj, ha lenne ecset, fehér festék, hogy átfessem. Az egyik mindig nálam van, a másik mindig valaki másnál. Mindig össze kellene találkoznunk, mindig fontosnak kellene lennie, hogy az eget átfessük, mindig kellene, hogy legyen erőnk, hitünk és tisztelet bennünk. De valamelyik mindig hiányzik. Nem mindig. Mert mindig sincs. Apu van. Mert őt nem engedem, hogy ne legyen. Ha meg akar halni – meg fog -, itt tartom csellel, emlékezéssel. Eldöntöttem, hogy anyuról nem írok semmit. Eddig bírtam, tehát abba is hagyom most az írást.

Részlet az APUAPUAPU c. regényből

IJK 2013

Fűri Mária Olvasónapló 1

Egyszer régen valamikor

Ősöm volt egy Isten -

Zeusz, Héra, Poszeidon

Antigoné, Erisz ?

Levezetném a családfát,

Ha nem volnék lusta

És, ha nem lenne a múltam

Száz lakattal csukva

A sejtésem bizonyosság

A mítosz-világban

Nem kell gondolatkísérlet

Nem kell hozzá számtan

Vásárhelyi Vera Skorpió hava 13/1.

Mit olvastunk, mint gyerekek?

Szüleim Miklósnak az Én Újságomra, nekem a Tündérvásárra fizettek elő. Az olvasás volt és maradt életem egyik nagy szenvedélye. De mivel soha senki nem irányította érdeklődésemet, összevissza nyúltam minden könyv után, ami éppen a kezembe került. Általános műveltségem hiányos volt, mert tanulmányaim mércéje az apácák szűklátókörű mértékéhez igazodott. Mint felnőtt pótoltam be azt a hiányt, amit még mint gyermek kellett volna megtanulnom. A XIX. század nagy francia novella és regényíróit az erkölcs nevében eltiltották tőlünk, úgyszintén az úgynevezett «dekadens» költőket. Még Victor Hugo verseit is cenzúrázta irodalom tanárnőnk. Az ismert, nagy katolikus regényírók: mint Claudel, Mauriac, Green meggyötört, megszenvedett katolicizmusát is gyanúsnak ítélték, mert szenvedéllyel, bűnnel keveredett. Adynak csak istenes verseit ismertük, József Attilának még a nevét sem hallottam iskolás éveimben. Az intézet könyvtárának Roman Rose könyvei nem kecsegtettek, anyámék könyvtára nem nyújtott érdekes könyveket – mint serdülő kamaszlány érzelgős ifjúsági regényeket faltam. Ellenállhatatlanul vonzott a betű, karácsonyi listámon első helyen mindig könyv szerepelt. Courths Mahler, Ethel M. Dell, Zsigray Julianna regényei voltak évekig kedvenceim – a változást egy kötelező olvasmány hozta meg életembe: Kemény Zsigmond: Zord idők c. könyve. A Zord Idők nem könnyű olvasmány! Mi volt az, ami érzelmes témákhoz szokott ízlésemet egyik percről a másikra megváltoztatta? Mi hatott rám annyira, hogy még ma is emlékszem arra a döbbenetre, amely a könyv olvasásakor elfogott? A könnyű regények után a más hang, a szigorú, pontos fogalmazás, a nyelv nehéz, de veretes szépsége, a téma ereje és pesszimizmusa. Valami megkondult bennem, mintha messziről mély harangok zúgnának, és ez a komoly, erőteljes kondulás elnyomott minden könnyű és fecsegő hangot. Érzékeny, szeretetre éhes természetemnél fogva rajongtam a romantikus témákért, a happy-end befejezésekért, – de azt a mély harangkondulást attól fogva állandóan hallottam önmagamban.