Pedig
eldöntöttem, hogy nem írok anyuról. Még úgy se, hogy ő apu oldalbordája. Nem
hazudok szépeket, amiként ő kért rá. Mintha az írás divatbemutató lenne. A
csontsoványság megvan. Ez a tiéd, ez az igazságmorzsa, ez a fogtörmelék. Többet
nem adok. Ez az oldal, ez a séta, ez a nyelv, ez az emlékező teremtés az én
otthonom. Ebbe te nem jöhetsz bele. Apámat lassan betessékeltem. Igen,
ugyanolyan igazságtalan vagyok, mint Isten. Egyél velem, apu! Nem emlékszem,
hogy valaha is együtt ettünk volna. Könyvekre emlékszem, ha apu eszembe jut,
amelyekkel kegyetlenül bánt. Összehamuzta, fürdeni vitte magával, néha
beleejtette a kád vizébe. A mocskos krimik feketesége mellett ott ragyogtak
Hesse finomságai is. Milyen gyomrod van neked, apu. Az enyém, képzeld, nem jó.
Jobb, mint kamaszkoromban, amikor hányás, büfögés, tiltakozás volt minden
emésztőszervem, de most sem könnyedség, súly, múlt, szigorú emlékeztető, temető
vagy hangyaboly. Sír, persze, leginkább. Pedig alig eszem. Azt is lassan.
Szerencsére! Mintha lenne szerencse. Figyelmetlenség van. Azt hívjuk
szerencsének. Hogy leplezzük: olykor elveszítjük a szinkrontánc ritmusát.
Amikor visszatérünk a valóságnak hívott nem valósághoz, ami azért elég gyakori,
gyakoribb, mint a többi, és látjuk, mi lett vagy mivé lettünk, azt mondjuk: ha
nélkülünk is történt valami, távollétünkben, hiányunkban, akkor csak van Isten.
Pedig ez még nem lenne elég ok, magyarázat rá. De, persze, én se tudományról,
hanem a dilettáns reményről írok most. Az ég tiszta, a külső. A belső sötétkék.
Talán a sötétkék nem fekete. De a feketével sem lenne baj, ha lenne ecset,
fehér festék, hogy átfessem. Az egyik mindig nálam van, a másik mindig valaki
másnál. Mindig össze kellene találkoznunk, mindig fontosnak kellene lennie,
hogy az eget átfessük, mindig kellene, hogy legyen erőnk, hitünk és tisztelet
bennünk. De valamelyik mindig hiányzik. Nem mindig. Mert mindig sincs. Apu van.
Mert őt nem engedem, hogy ne legyen. Ha meg akar halni – meg fog -, itt tartom
csellel, emlékezéssel. Eldöntöttem, hogy anyuról nem írok semmit. Eddig bírtam,
tehát abba is hagyom most az írást.
Részlet az
APUAPUAPU c. regényből
IJK 2013
A regényben nincsenek fejezetcímek, a kissé önkényes kiemelés tőlem.
VálaszTörlés