Fűri Rajmond Münchausen madara

Fűri Mária Pletykák

Sajnos nem él már, de az írás

Olyan eleven, mintha élne

Mintha itt állna szemtől szembe

S kabátját ledobná a székre

Kár, hogy már nem szólíthatom meg

Nem mondhatom, mesélj még, hallgatom

Így csak képzelem, együtt üldögélünk

Egy virtuális kertben, egy padon

*

Hallgattam őt, azután olvasgattam

Pletykákat, hosszan, a neten

Férfiírók köszörülték nyelvük

Múzsákon, költőfeleségeken

A nők írása visszafogottabb volt

Más volt a szemszög és más volt a hang

Inkább ők visszhangoznak bennem

Mint halottkísérő, kongó nagyharang

*

Linkeken lépkedtem – kockaköveken

Keresgéltem a hálón hajnalig

A felfedezetthez kanyarodtam vissza

Akinél a pletyka nem taszít

Csak úgy megül, mint madár az ágon

És tovarebben, ahogy olvasom

Haladva lassan írásában előre

A képernyőn legördülő lapon

http://ligetmuhely.com/a-benti-szent-bohoc/

Réz Pál (1930 - 2016)

Sokan, sokat köszönhettünk a Holminak, amelynek ő volt a főszerkesztője. 

Az alábbi riporttal szeretnék tisztelegni az emlékének.

Láttam valamikor ezt a beszélgetést, ő háttérben maradt, mint a jó riporterek, de a kérdései igencsak inspirálóak voltak - engem nagyon megérintett annak idején a Szentkuthy film.

Nagy Gabriella is hasonlóan lehetett ezzel, mert a következőket írja:

"A hét verse (A hét prózája) rovatban sosem szoktunk beszélgetést közzétenni. De nem tudok ellenállni – legyen ez most A hét olvasnivalója....

A Filmvilágban akadtam a Százszorszentek... című leiratra, mely részleteket közöl a filmben elhangzott beszélgetésből. ..." 

http://www.litera.hu/hirek/rez-pal-szazszorszentek-beszelgetes-szentkuthy-miklossal

Kosztolányi Apámmal utazunk a vonaton

A megzenésített Kosztolányi vers 8:07 -től hallgatható.

A szegény kisgyermek panaszai-nak egyik darabja

Ezen a linken olvasható:
http://mek.oszk.hu/00700/00753/html/vers0201.htm

Gulyás Tamás Vers és kép a Láncszemekből

Cím nélkül

Mozgó acéllépcsők sátáni surrogása, nyugati tér egykedvű vibrálása

lelkemben a búzakalász táblák felett elsuhanó szellők pimasz moraját idézi.

Dögös pincérnők numerára csábító mosolya bennem csak a dolgok tüneti kezelését sejteti.

De azért mindig bízunk, és a hit, mint egy távoli csillag fénye, felcsillant

egy utolsó esélyt.

Bp., 1999. július. 11.

Sínek között/Keleti pályaudvar - Budapest


Megjelent: Láncszemek 2008
a Pannon Tükör Művészeti Könyvek sorozatban

Becsey Zsuzsa Itthon

Fel nem mérhető szomorúság

reggeli ébredéskor.

Jó pár nappal később is

ugyanaz

hazaérve

vonaton mindenütt

akárcsak most

nyugalom

üresség

ébredés egy más

arra a valóságra

mit sosem mertem volna hinni

magamnak

nem érhet el

idő

mikor végleg elvette

szüleidet

testvéredet

aki mindig ott

messze is

távolból

közel veled

fokozatosan

ha később visszanézel

hátrafelé

folyamatosan bennük

csak a távolból

nem láttam.

Budapest, 1996. augusztus 7.

kötetben: Nyuszi álma

garai péter sándor Autista turista

ülünk a vonalon

az ic kaszni visz

igyekszem kiverni

fejemből a térdemre

fektetett jegyzetbe írok

ülünk a vonalon

ülünk a síneken

varjak villanyvezetékeken

a dohányzóba kérek

jegyet azt mondja

ez a nemzetközi

fáradjak az aluljáróba

a pénztárhoz lefáradok

kérek kávét tejszínnel

az aluljáróban egy

ablaknál milliárdnyi

ablak mindegyik mást kínál

győzd kivárni előtte a sort

és megkapod mit kívánsz

ülök a vonalon

a milliárdnyiból egy

ablak ül mellettem

mindig mást mutat

aszerint hol helyezkedik

el térben nem kívánságműsor

csupán rácsodálkozás a létre

ülünk a vonalon

néha azt érzem hurokká

görbül ledob magáról

szorul a nyakamon

a közeledő félre

gondolok a ciklikusságra

a linearitásban

csupa fehér és

fekete telünk lesz

a vonal jégcsappá

fagy alattunk

tájjá merevedik

minden az ablakokon túl

jobb is hogy a dohányzóba

kértem megmelegszek

parazsánál ha itt a tél

különös hogy én dohányzom

egyedül a kocsiban

elfogyhattak az ülőhelyek

a nemdohányzóba

ide a vonalra

szívesen emlékszem

vissza a kávé ízére

le kell tennem

a nemdohányzó

útitársak fuldokolnak

a balaton habja

fehér fodor zsabóként

nyakamban lóg

duna illatát hozza

a szél hajamba túr

kisgyereknek pvc-be

csomagolt levegő

tartott a vízfelszínén

megnéztem

nincs semmi a műanyag

karúszókban ahogy az

olló utat vág magának

nem buggyan ki valóságosabb

semmi a levegőnél

a kalauznő kötéltáncol

hozzám ahogy ülök a vonalon

megkérdőjelezve az

ülés jogosságát billeg elém

létezik papírszelet amiben

minden benne van

lehetnek az örök tudás töredékei

a fák az ablakból örömkönnyeket

sírva lépnek fel a mindentudás

oltárára miközben az újság

megírta hogy az olaj ára

emelkedik

recesszió hullámai

csapnak össze a balatonéval

emlékeim közt

a recesszió győz

nyolcvanas évek elmúltak

benyúlok a dobozba

kiveszem a pálcikákat

fülembe dugom őket

ha nem értenéd

ami a vattára tapadt

is én voltam

reggel van

új nap fedi a régit

ülök a vonal fölött

álom vadalma

elektromos vezeték

a hajnali égbolton

egy repedés

https://hu.scribd.com/doc/186716500/garai-peter-sandor-z00

Kertész Éva Utazunk

A debreceni Nagyállomás jegypénztáránál várok a soromra, végre odajutok az ablakhoz. Helyjegyet szeretnék holnapra, április 14-ére, Budapestre a 8.07-es IC-re, vissza pedig, mondanám tovább, amikor a pénztárosnő közbeszól, hogy várjak, rendezzük először az odautat. És asztal meg ablak mellé, teszem hozzá, mert tudom, lehet ilyet is kérni. Mögöttem nő a sor, halk moraj, és csak két pénztár működik. Mi még mindig csak az odaútnál tartunk. Végre rám néz a pénztárosnő, fáradt, elgyötört a tekintete és kérdezi, hogy vissza, mikor? Mondom, másnap,15-én délután a 16.23-asra, szintén asztal és ablak mellé. Bólint, és bűvöli a számítógépet. Hosszú percek telnek el, mire megkapom a két helyjegyet, ami kétszer olyan hosszú, mint az egy hónappal azelőtti volt. Megkérdezem a pénztárosnőt, mondja már meg, mi tartott ilyen sokáig. Új számítógépes rendszer van, és nem nagyon működik. Á, értem, és már nem is az én időmet, inkább őt kezdem sajnálni

Reggel megnézem a helyjegyemen hányas kocsi, hányadik szék. Megtalálom a helyem és meglepődöm, mert nem asztal és nem ablak mellé szól. Eddig még mindig azt kaptam, amit kértem. Egy kis szerencsével aztán sikerül elcserélnem.

Másnap hazafelé a Nyugatiban, csak épp ránézek a jegyemre, majd felszállok a kocsiba, leülök a helyemre. Nem az asztal és ablak mellé szól ez sem. A kocsi tele van fiatalokkal, elkezdenek ide-oda ülést cserélgetni, hozzám is odajön egy fiú, nem ülnék-e át az asztal és ablak mellé. A barátnője mellett szeretne ülni és hiába kérték egymás mellé a jegyet, így kapták. Boldogan, mondom és azonnal átcuccolunk. Körbenézek, egy üres hely sincs, amikor elindul a vonatunk. A fiatalok fülében fülhallgató, néhány idősebb bulvárt olvas. Szerencsére a telefonok sem szólnak olyan gyakran, mindenki wiberezik. Valahol Karcag körül a kocsinkba ér a kalauz. Kiveszem a helyjegyemet, széthajtogatom és beleolvasok, mitől lett ez ilyen hosszú és bonyolult. És akkor hirtelen a dátumra pillantok. Nem hiszek a szememnek. A helyjegy tegnapra, csütörtökre szól. Na, itt most balhé lesz, ez fut át az agyamon azonnal, hogy a fenébe tudom majd bebizonyítani, hogy én határozottan péntekre kértem a jegyet. Soha nem nézem meg a rajta a dátumot, csak a kocsi és az ülés száma érdekel, és akárhányszor utazom két napra, eddig még soha nem történt galiba. Ahogy átadom a jegyemet, még mielőtt az adott helyzetben fontos ember észrevenné, mondom, hogy mi van.

- Hajaj, ez bizony nem jó!- mondja a kalauz.

- 150 Ft.

Ha a pénztárnál cserélem be egy korábbira vagy későbbire, ott is kb. ennyit kell fizetni, így korrekt, gondolom, és előveszem az ötszázast. Közben ő, a kezében lévő masinájába, ír valamit, az zörög, meg kattog, majd kijön belőle a papír.

- 1250 .

- Azt mondta az előbb, hogy 150. – válaszolom csodálkozva.

A kalauz elmosolyodik. Jókedvű embernek tűnik.

-Én ilyet nem mondtam.

Veszek egy nagy levegőt, de még visszafogom magam.

- Kifizeti?

- Csak nem képzeli, hogy kifizetem!- válaszolom, már kezdek ideges lenni.

- Akkor kérem az igazolványát és a lakhelykártyát.

Átadom, de kezd felmenni a pumpa.

További ütögetés a masinába, a papír a gépből csak jön, csak jön, már visszakunkorodik a földről, majd megszólal.

- 8500 Ft.

No, ekkor borul el az agyam.

- Ezt ugye nem gondolja komolyan, hogy én fizessek, mert a pénztárosnő nem a kért időpontra adta a helyjegyet? – egyedül az én hangom hallatszik a kocsiban, azt hiszem, kiabálok.

A kalauz tovább pötyög, a gép zörög, a papír végét már nem is látom, amikor megszólal.

- 12500 Ft és majd kimegy a csekk - mondja nyugodtan.

- Na, ez hogy a fenébe lett ennyi? – kérdezem. Maguk követték el a hibát, én csak abban hibáztam, hogy nem vettem fel a beszélgetésemet a pénztárosukkal.

Még jobban felhúz, ahogy látom a nyugodt, inkább mosolygós arcát.

- Biztos azonnal élesben ment az új rendszer - folytatom,- meg nem tanulta meg a pénztáros sem kezelni a programot, azért tartott olyan sokáig ezt a nyomorult jegyet megvennem. És közben képtelen volt figyelni arra, hogy mikorra kérem a visszautat.

- Én csak a munkámat végzem - válaszolja.

Közben neki is mintha gyanús lenne az összeg.

- Lehet, hogy hozzáadta a menetjegy árát? - mondja kissé kételkedve, de tovább pötyög a gépbe hosszú percekig.

- Ez elképesztő! – és akkor ömleni kezd belőlem a szó, meg egyre jobban kiabálok. Ezt tudja a MÁV, büntetnek, ahelyett, hogy valami európai közlekedést próbálnának elérni, legtöbbször nem ér be időben Debrecenbe az IC, a WC-jükbe nem lehet bemenni, mert az embert a hányinger környékezi, a kocsikban télen hideg van, nyáron meg meleg, képtelenek normális utastájékoztatást adni, legutóbb is az idegen nyelvű fele angolul a másik fele németül ment le.

- Én erről nem tehetek, én csak a munkámat végzem. – mint a papagáj ismétli újra a kalauz, közben tovább pötyög valamit, a gép tovább kattog, a papír meg lassan folyammá változik.

- Mire Debrecenbe érünk már 20000 lesz?- kérdezem, és már nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek.

- Nem, annyi már biztos nem - mondja a kalauz mosolyogva, - mert elfogyott a papír.

Ezzel elvonul.

Velem szemben ül egy negyvenes férfi. A szemét ugyan időnként lecsukta, de tudom, hogy mindent hallott. Mikor épp nyitva a szeme, megkérdezem, mit szól ahhoz, ami történt. Nem hallottam semmit, mondja. A fiatalok végig csöndben. Egész idő alatt, Karcagtól Hajdúszoboszlóig mindenki csendben. Lehet, nem is hallottak az egészből semmit, mert a fülük bedugva? Egyedül egy ötvenes nő, aki a másik oldalon szemben ül, néz fel rám mosolyogva az újságjából. Egy cinkos mosoly. Ennyi.

Néhány perc múlva Debrecenben leszállok a vonatról. A kalauz ott áll a peronon, odamegyek és megkérdezem, akkor most mi van. Majd Nyíregyházán leadom, én csak a munkámat végzem, mondja.

Ahogy baktatok a villamos megálló felé, arra gondolok, vajon mi lehet azon a piszok hosszú papírfolyamon. 

P.S.

- tíz nappal később megérkezett a csekk a büntetésről (8355 Ft)

- másnap kimentem a debreceni Nagyállomásra és megkérdeztem egy pénztárosnőt, mondja már meg, mennyi idejük volt megtanulni az új számítógépes rendszert. Egy nap betanulás volt, majd utána élesben ment, válaszolta.

- Elmondtam neki, hogy jártam. Elkérte a jegyem, amiből pontosan megmondta valami kód alapján, hogy a kolléganője (nevét természetesen nem említette), aki kiadta a helyjegyet, aznap használta először az új programot.

Nem volt több kérdésem. 

Orosz Gábor - Fűri Mária Hozd el

Lukovszki Judit - színpadi etűd Jónás Tamás verseire

... de mivel saját képmására teremtett...

A Roma Sajtóközpont felkérésre a DESzínház egy rövid színpadi etűddel járult hozzá a 2016-os Roma Nap debreceni programjához. Az Alkalmi Társulat április 8-án bemutatott előadása impresszionisztikus tisztelgés Jónás Tamás cigány költő művészete előtt. Jónás Tamás ezt írja magáról: „Nem szeretek cigány lenni, mert olyan, mint egy gyógyíthatatlan betegség. Amikor verset írok vagy költészetet csinálok, ideg-óráig sikerül erről a géntényről megfeledkeznem.” Az előadás készítői egyiken sem cigányok, a legkifejezettebb szándék ellenére sem tudnának erről a géntényről bármi hihetőt a színház nyelvén állítani. De erre indíttatást sem éreztek. Mégis, anélkül, hogy erőnek erejével ignorálták volna ezt az adottságot, az Alkalmi Társulat tagjai megrázó találkozások pillanatait élték meg Jónás Tamás verseit olvasva.

A szerteágazó érdeklődésről tanúskodó tanulmányok (hallgatója volt a győri Széchenyi István Műszaki Főiskolának, az ELTE-nek  magyar-szankszrit szakon, a Tan Kapuja főiskolának) is bizonyítják a költő igyekezetét a világ - és benne önmaga - komplexitásának az értelmezésére. Épp ebben a törekvésében volt a társulatnak esélye egy-egy mondata mantrázásával hosszabb-rövidebb ideig kísérni az útján. Ismerjük az önértékelés lélekromboló dilemmáit, mi is ismerjük a tökéletességre vágyás belső késztetését és lehetetlenségét, ismerjük az emberi létben rejlő kegyetlenséget és fájdalmat. A víz és a tűz ellentétes vonzásait-taszításait mi is megéltük, mint ahogy a kettő összebékítésének kísérletét is. Még akkor is, ha csak a költő tud énekelni a „hideg tűzhöz”, tudjuk, miről beszél. De ugyanígy játszani is szeretünk, keressük a derűt, mert „aki nem táncol az pórul járhat” .

Tengernyi verse olvasása során kialakult a társulatban az a συμπάθεια (sympatheia), a vele érezés, mely elvben alapja lehetett a színház nyelvére fordításának. Eszközöket kellett találnunk, melyek bár más nyelvezettel, de ugyanarról szólnak, mint a szavak Jónás Tamás klaviatúráján.  

Kerestünk hanghordozást, mozdulatot, zenei effektet, látványt, mely szándékunk szerint hordozhatja a csak látszólag ÁSTA MÁS-világot, mert valójában mi is hasonlónak vagyunk részei. Igy került a színpadi látvány fókuszába a « cigány sámli », a toldi cigányok asztalos műhelyében készült, egyszerre komikus és titokzatos kis alkalmatosság, ami mindenre jó, de semmire sem igazán. Árnyalatok nélküli színei hordozzák azt a vitalitást, bátorságot, mely a szövegekből sugárzik, és ennek köszönhetően válhat másodpercekre a « cigány sámli » egyszer-egyszer a játék főszereplőjévé.

 A DESzínház szűk alagsori játszóhelye eszményi tér egy ilyen kiáradóan őszinte költői világ interpretálására, ahol a kis létszámú közönség karnyújtásnyi távolságból követi a folyamatokat. Ahogyan ketté válik a férfi-költő figurája két, néha gyötrődő, néha megbékélt,  néha gyászos, néha játékos lány-alakká (Bajzát Ágnes, Krivi Dóra). Akik mozdulatsoraikkal, színpadi jövés-menéseikkel szimbolikus módon idéznek meg a versekben rögzített képeket, melódiákat. És így lett teljes értékű színpadi elem az élő zene, mely egyszerre lebegő és zsigeri, háttér és alap  (Katona Lóránt).

Tagadhatatlan, hogy vers válogatásunk önkényes módon jelölt ki a társulat számára magára vehető vers-világokat, abban a reményben, hogy ezt a költő bocsánatosnak veszi.

www.deszinhaz.hu  

Lukovszki Judit, az Alkalmi Társulat rendezője

                                                         

Kocsis Balázs Sándor (12 éves) Fénymesék

Megtörtént már veled, hogy a kályhában lobogó tűz fényében pattogó szikrák táncát csodáltad? És kedves olvasóm azt tudod, hogy honnan ered ez a fény? Most elárulom neked, hogy ez a sok-sok fénysugár igen sokáig raboskodott, hogy végre kiszabadulhasson és … végül eljárhassa az utolsó táncát: a halál keringőjét.

Történetünk időben és térben igen távolra nyúlik vissza, egészen a tűz felfedezése előtti időkre, amikor is egy, a többiektől enyhén eltérő, izgő-mozgó fénysugár született a Napban. Ezekben az időkben kapott életet egy Sudár Sugárka nevezetű csinos kis fényleányka is. Ő is kitűnt a tömegből vidámabb, élénkebb természetével.

Te, kedves olvasóm, hiszel a „szerelem első látásra” nevezetű varázslatban? Hiszed, vagy sem, mozgékony főhősünkkel (akit hívjunk most csak Szikrának), pontosan ez történt. Éppen játszadozott a Fotontéren, amikor belezúgott (szó szerint) Sugárkába. Olyan hirtelen történt az egész, hogy mindezt napkitörésnek látták elődeink a Földről. Miután mindkét hősünk feltápászkodott az ütközés után a Nap izzó kérgéről, összetalálkozott tekintetük. Egy fényévig szóhoz se jutottak, míg végül Sugárka törte meg a csendet:

• Elnézést, az én hibám, nem figyeltem. Megütötted magad?
• Nem, nem, dehogy, az én hibám! Megsérültél? – kérdezte Szikra.
• Á, semmiség! Sugárka vagyok, Sudár Sugárka, és téged hogy hívnak? – váltott témát hősnőnk.
• Ki? Én? Szikra Szilárd vagyok – mondta mámoros „Ámorban” úszva hősünk.
• Nekem most rohannom kell, különben Apa protonokra fog szakadni a dühtől. Örülök, hogy ilyen jól eldumcsiztunk – és már ott sem volt. Persze ilyenkor a szerelmes (jelenleg: Szikra Szilárd), szóhoz sem jut, miközben a fellegek felett jár.

Teltek, múltak a fényévek, amikor kis barátunk hazatért. Otthon bezárkózott a szobájába, és gyorsan írt egy üzenetet ezzel a címzéssel: Sudár Sugárka. Ezután magához hívta egyik postafőnixét, majd meghagyta neki, hogy vigye el a címzettnek.

Szeretnétek tudni, hogy mi állt abban a levélben? Hmmm? Szeretnétek? Nos, elmondom nektek…, hogy szerelmes levél tartalmát nem árulhatom el. De biztosan sejtitek, hogy nem a matek házi feladatot kérte el. Bizony, bizony, szerelmet vallott a mi kis hősünk .

Viszont, ez nem akármilyen szerelem volt. Ez nem hiú, csalfa érzelem, hanem viszonzott szerelem. Csodálatos módon Sugárka is „szenvedett” ettől a „betegségtől”.

Sugárka feküdt az ágyon, és egyfolytában Szikrán járt az esze. Szerette volna megismerni közelebbről is. Egyszer csak valami nagyot koppant az ablakon. Amikor kinézett egy szédelgő főnixet látott, karmaiban egy levéllel. Gyorsan kikapta az üzenetet, átfutotta szemével, majd felkiáltott: - Szikra találkozni szeretne velem a Földön! – Már szaladt is, hogy felpattanjon a Göncölszekérre, amely egyenesen a Földre juttatja.

Hősünk már várta leánykánkat egy fa ágacskáján. Amikor meglátta Sugárkát majd szétvetette az öröm. Gyorsan letelepedtek egy kényelmes, puha levélkére. Egy ideig beszélgettek, amikor észrevették, hogy az a kis lyuk, amely mellettük volt, egyre erősebben szívja befelé őket. Szikra felkiáltott: - Vigyázz!- De későn szólt, Sudárt már elnyelte a mélység.

Szerencsére barátunknak sikerült kiszabadulnia. Amikor észrevette, hogy Sugárkát végleg elnyelte a levél, eszébe jutott: van még esélye kimenekítenie a lányt. Régen édesanyja mesélte neki, hogyha egy fát egy sugár meggyújt, akkor kiszabadíthatja a többieket. De ennek ára van: a sugár élete. Viszont ha egyetlen sugár sem akad, aki kiszabadítaná a többieket, akkor a bennrekedt sugarak beépülnek a növényekbe. – Ezt a tudósok csak fotoszintézisnek nevezik. – Szikra tudta, hogy mit kell tennie. Ha azt szeretné, hogy kedvese kiszabaduljon, fel kell áldoznia az életét. Szikra odaugrott a fa tövébe. Visszagondolt élete legszebb pillanataira, (amelyek Sudár Sugárkához kapcsolódtak), lepergett a szeme előtt az élete, majd… erős szerelme lángra lobbantotta a fát. A fa csak égett, égett és égett, míg végül elérte azt az ágacskát, amelyen a rabtartó levél volt.

Sugárka jól tudta, hogy mi a szándéka kedvesének, de nem menekült, mert örökké vele akart maradni. Érezte, hogy nemsokára ő is lángra kap, de így legalább együtt lehet szerelmével. Csak várt, csak várt és várt, amikor… egyesülhettek végre. Ezer meg ezer fénynyaláb szabadult fel körülöttük, és mindegyik hálával suttogta a nevüket.

Az emberek (őseink) csodálkozva vették körül a nagy, fénylő „rózsát”. Közülük a legbátrabb felkapott egy izzó végű darabot, és gyorsan bevitte a közelben lévő barlangba.

Megcsodálták varázserejét, és attól a pillanattól kezdve ahányszor ki akart aludni, mindig táplálták. Akár hiszed, akár nem, kedves olvasóm, Sugár és Szikra még mindig közöttünk él valahol a nagyvilágban.

Fűri Rajmund Utazás a Napba

Egyre melegebb volt az űrhajóban. Meztelenül ült a vezérlőpult előtti székben, és a sötét üvegen át ragyogó szemmel nézte a pulzáló, vibráló csillagot. „Fantasztikus. Én leszek az első ember, aki eléri a Napot. James van Toth Lee, a Napember.” Semmit sem kellett csinálnia, csak ült, mint gyerekként a mozivászon előtt, miközben színes rajzképek peregtek előtte; a programozott vezérlőegységek hibátlanul röpítették célja felé.

Egészen kicsi gyerek volt, amikor terve megfogant agyában. Már az óvodában is napocska volt a jele, de erre az összefüggésre csak később döbbent rá. „Nincsenek véletlenek.” Űrhajósnak készült, de hamar tudtára adták a felnőttek, hogy egy űrhajósnak tökéletes fizikummal kell rendelkeznie: nem lehet szemüvege, neki volt, nem lehet tömött foga, neki négyet is betömtek, és nem szédülhet el, ha jó alaposan megforgatják, az ő egyensúlyérzékével viszont komoly gondok voltak. És ezeken kívül is hány, de hány feltételnek kell teljesülnie, hogy valakiből űrhajós lehessen.

„A nagy embereket nem lehet eltéríteni a céljuktól. Ha valamit a fejükbe vesznek, azt megvalósítják. Szilárd akarattal mindent el lehet érni. Aki nagy ember akar lenni, nagy lesz, aki kicsi, az kicsi.”

A megoldás kézenfekvő volt: meg kell gazdagodni. Közgazdasági egyetemre ment, és állandóan tőzsdézett. Éjjel-nappal. Szabadidejében a Napot bámulta, ami oda vezetett, hogy egyre többen bolondként tartották számon. Évekig dolgozott mint bróker, és szép lassan egyre feljebb küzdötte magát. Alig múlt harminc éves, amikor egy zseniális tőzsdei manipulációval milliárdokat kasszírozott, s a világ egyik leggazdagabb emberévé lépett elő. Ettől kezdve gyorsan peregtek az események, s bár őrültségnek tartották a tervét, és a szülők és barátok is próbálták lebeszélni róla, nem beszélve a váratlanul felbukkanó szépséges lányokról és asszonyokról, a Nemzetközi Űrutazási Hivatal megadta az engedélyt az expedícióra 300 millió dollár azonnali kifizetése ellenében. Sokan gyilkosnak kiáltották ki a NŰH-t, amiért engedik, hogy valaki a Napba utazzon, ahelyett, hogy a bolondok házába röpítenék, de ezek a hangok is elhaltak, amikor is Jamie kijelentette, hogy ha nem mehet, akkor megöli magát, illetve a NŰH tekintélyes summát utalt át a világ legismertebb elmegyógyintézetének.

Negyvenöten pályáztak a kilövési hely elnyerésére. Az utolsó fordulóban az USA és egy bahreini sejk versengett, s végül azért nyert a nagyhatalom, mert a sejk ragaszkodott ahhoz, hogy pálmafás úszómedencéje mellől röppenjen fel a rakéta. Egy szavazat döntött. (103:102).

A floridai kilövést az egész világon közvetítették. A metropoliszok utcái megteltek, és milliók éljeneztek a gigantikus képernyők előtt. „Szeretünk, Jamie! Jó utat kíván Nepál! James van Toth Lee, a király! Körösszegapáti szeret téged! Viszlát, Napember!” – hirdették a transzparensek. Sokan napocskás zsebkendőket lobogtattak a nemzeti zászlókkal díszített röpülő űrhajó felé.

Jamie-t hidegen hagyta a nagy felhajtás, úgyhogy jól viselte. Most viszont kezdett melege lenni, csurgott róla az izzadtság, feneke odaragadt a bőrhuzathoz, egyre kellemetlenebbül érezte magát. Már panaszkodni se tudott volna senkinek, az összeköttetés a Földdel rég megszakadt. A Nap már betöltötte az egész ablakot, és Jamie lelkesedve gondolt arra, hogy hamarosan eléri célját, már csak néhány hetet kell kibírnia.  „A kellemetlenségeket meg lehet szokni.” Ma nem evett. „Spórolni kell, kevés a kaja.” A hűtő felmondta a szolgálatot; a kenyerekből kétszersült lett, a hús megromlott, a fagylaltok forró büdös löttyként várták, hogy valaki kidobja őket. A jégkockákból visszamaradt forró vizet és a még ehetőnek minősített dolgokat átmenekítette a vezérlő kabinba, ami az űrhajó leghűvösebb része maradt. Az egyik monitoron tegnap óta piros felirat villog: „Az űrhajó olvad!”, „Az űrhajó olvad!”. Egyre gyakrabban jöttek a vészjelzések: „A 3-as blokk elpárolgott!”, „Az üzemanyag elszivárgott!”, „A hajtómű megsemmisült!”.

Kikapcsolta a szíját, kiszakította magát a székéből és nagyot ordított: vörös bőrcafatok tépődtek le a testéről; kunkorodó szélekkel sisteregtek a forró huzaton, mintha tűzön pörkölnék őket. A fájdalomtól szűkölve odaúszott a tömlőkhöz, és kétségbeesve látta, hogy egy csepp vize sem maradt. Száraz torokkal tátogott a levegőben kalimpálva. „Nincs víz! Kibírhatatlan a forróság! Mennyi lehet még hátra?” Ránézett a kilométerórára: „A hátralévő távolság: 1420927,4 km, …1420927,3 km, …1420927,2 km”. „De lassú ez a tragacs!” Mindene fájt, égett, lüktetett. Kínjában fölhúzta a lábait, s összegömbölyödött; mint egy húsból készült piros lufi lebegett, neki-nekiütődve a tárgyaknak, falaknak. „Kudarcot vallottam” – rebegte magának. Összeszedte maradék erejét, és az irányító panel felé úszott. Keresni kezdte „a kis sárga gombot”, amit arra az esetre találtak ki, ha vissza akarna fordulni. Nem kell mást tennie, csak megnyomni, és az űrhajó magától hazarepül, otthon várja papa, mama és a rajongó tömeg. „Ez az.” Megnyomta, de a monitorokon egységes üzenetként futottak a sorok: „Vezérlő kabin olvad!”, „Vezérlő kabin olvad!”.

Még látta, amint a vezérlőpult folyékonnyá válik, és a kapcsológombok, karok, monitorok összefolynak. A speciális védőüveg is felmondta a szolgálatot, és olyan fényesség ragyogta be az oszló teret, hogy Jamie elméjében felvetődött a kérdés: „Ez most a pokol vagy a mennyország?”. Érzékelte, ahogy a teste lángra kap. „Napember” – gondolta még utoljára, azzal elpárolgott.

Dr Kocsis András (1919 - 2013) Az agymodell

A kutató fáradtan, gondterhelten
Az agymodellt figyelte (20 000-ben).
A tároló DNS-ek spirálban
Lebegtek a lipoidóceánban.
Mindet minddel kötötte egy egészbe
Milliónyi fehérje vezetéke.
S a számok érctörvénye helyeselte:
Igen, ez így egy létező agy modellje.

A nagy Computer számolt. Számon tartott
És ellenőrzött milliárd elektront.
Jelezte, hogy valami érthetetlen
Van az elektronpálya-rengetegben.
A pályák elhajolnak egyre-másra
Egy erős és egységes behatásra.

A kutató fáradtan fölé hajolva
Fejére az adaptert felcsatolta.
S a két kezét az arca elé kapta:
Agyam az agya lett egy pillanatra.
S a két tudat két ege eggyé válván
Hirtelen fény villant a láthatárán.
Az arcod. Az merült fel mindkét agyba’

Trópusi hajnal felszökellő napja.

Szebeni Sándor A nap felé

Fekete zsák
zsugorított csillaggal
teletömve
felül hírességek hamva
üszkös imákkal
mikor a tavasz titkai
kinyílnak
lányaim elém hozzák 
díszítik rátűzött virággal
Égi körútját 
forogva járja a föld
végre mindenütt
felvirrad a világ
s benne az én világom
kapuját szélesre tárom
kőtuskós dombok ökle
itt nem rombol tovább
S ha majd a fény
feltámasztja
a tetszhalott igét
az elindul a nap felé
szárnyán önmagát kergeti
vele szállnak
egünk felhőfoszlányai
hulladék fényei
s minden hamis eskünk
romlásunk
felszívódott mérgei

Vasas Ferenc képeiből

Fűri Mária Balalajka

Takarítás közben mindig kezembe kerül a balalajka. A hátlapja még ép, az előlapján két hosszú repedés. Szépen szól azért a hang, ha megpendítem. A három húrból kettő maradt, az is le van hangolódva. Nem használja senki, de nincs szívem kidobni. Imre bácsi, a szomszéd hozta át, halála előtt egy-két évvel. Régi munkásmozgalmi ember volt, talán valami orosz ismeretségből került hozzá a balalajka is. Gondolta, nálunk jó helyen van, hiszen zenét tanulnak a gyerekek. A szinten lakott a feleségével, egy aranyos kicsi asszonnyal, aki mindenben egyetértett vele, ha nagyritkán beszélgettünk a lift előtt. Nem butaságból, inkább valami tökéletes ráhangolódás okán, nekem legalábbis így tűnt. Imre bácsi elmondta, hogy nagyon szegény volt, elment a paphoz ennivalót kérni, aki nem adott. Ezért utálja az egyházakat. Elmondta, hogy a titkosszolgálat az nem a hálószoba titkokra kíváncsi, hanem az államot védi. Azt is megtudtam, hogy van egy fiuk, aki nem szerette őket, soha nem is szerette. A rendszerváltás után mindig lementek szavazni. Szépen felöltöztek, és az MSZMP-re adták a voksukat. A felesége már alig látott, halogatták a műtétet, pedig Imre bácsi tudta, hogy ő fog hamarabb elmenni - de azt mondta, nem talál orvost, aki felelősséget vállalna érte. Nagyon aggódott, mi lesz, ha Esztike néni ott marad majdnem vakon, és ő már nem él. Aztán mégiscsak találtak egy doktornőt, aki megnyugtatta, hogy ő biztos benne, hogy nem lesz semmi baj. Imre bácsi azt mondta, ő csak ennyit szeretett volna hallani. A műtét sikerült, és valóban az öregember ment el először. A temetésen ott volt néhány régi kolléga, és a szintlakók is, minden lakásból valaki. Csak polgári temetés volt, természetesen. Végigfutott az agyamon, hogy talán Imre bácsi írta meg a saját búcsúztató beszédét, annyira rávallott az egész temetési ceremónia. Olyan katonás volt és logikus, mégis szerethető. Esztike néni két-három évig élt még, de csak egyszer láttam a liftben, egy gondozónővel. Boldog volt, hogy végre kijutott egy kicsit a lakásból. Talán ő sem szeretett kimenni az erkélyre, és azért örült annyira. 
A szemétledobó ajtaján van egy gépelt papír, az alábbi szöveggel:

HA MELLÉSZÓRTAD A SZEMETET, HASZNÁLJ SEPRŰT!
VIGYÁZZUNK KÖZÖSEN A TISZTASÁGRA!

Levest zacskóban tegyük 

A kézzel írt, girbegurba, piros betűs alsó sort Imre bácsi írta. A barátnőm szeme egyszer megakadt rajta – gyanakodva méregette a szöveget, hogy mi ez. Ez, mondtam, régóta ott van. Legalább tizenöt éve. Túlélte a szint felújítását, nem vette le senki. Az a szöveg a szint balalajkája.