Egyre melegebb volt az űrhajóban. Meztelenül ült a vezérlőpult előtti székben, és a sötét üvegen át ragyogó szemmel nézte a pulzáló, vibráló csillagot. „Fantasztikus. Én leszek az első ember, aki eléri a Napot. James van Toth Lee, a Napember.” Semmit sem kellett csinálnia, csak ült, mint gyerekként a mozivászon előtt, miközben színes rajzképek peregtek előtte; a programozott vezérlőegységek hibátlanul röpítették célja felé.
Egészen kicsi gyerek volt, amikor terve megfogant agyában. Már az óvodában is napocska volt a jele, de erre az összefüggésre csak később döbbent rá. „Nincsenek véletlenek.” Űrhajósnak készült, de hamar tudtára adták a felnőttek, hogy egy űrhajósnak tökéletes fizikummal kell rendelkeznie: nem lehet szemüvege, neki volt, nem lehet tömött foga, neki négyet is betömtek, és nem szédülhet el, ha jó alaposan megforgatják, az ő egyensúlyérzékével viszont komoly gondok voltak. És ezeken kívül is hány, de hány feltételnek kell teljesülnie, hogy valakiből űrhajós lehessen.
„A nagy embereket nem lehet eltéríteni a céljuktól. Ha valamit a fejükbe vesznek, azt megvalósítják. Szilárd akarattal mindent el lehet érni. Aki nagy ember akar lenni, nagy lesz, aki kicsi, az kicsi.”
A megoldás kézenfekvő volt: meg kell gazdagodni. Közgazdasági egyetemre ment, és állandóan tőzsdézett. Éjjel-nappal. Szabadidejében a Napot bámulta, ami oda vezetett, hogy egyre többen bolondként tartották számon. Évekig dolgozott mint bróker, és szép lassan egyre feljebb küzdötte magát. Alig múlt harminc éves, amikor egy zseniális tőzsdei manipulációval milliárdokat kasszírozott, s a világ egyik leggazdagabb emberévé lépett elő. Ettől kezdve gyorsan peregtek az események, s bár őrültségnek tartották a tervét, és a szülők és barátok is próbálták lebeszélni róla, nem beszélve a váratlanul felbukkanó szépséges lányokról és asszonyokról, a Nemzetközi Űrutazási Hivatal megadta az engedélyt az expedícióra 300 millió dollár azonnali kifizetése ellenében. Sokan gyilkosnak kiáltották ki a NŰH-t, amiért engedik, hogy valaki a Napba utazzon, ahelyett, hogy a bolondok házába röpítenék, de ezek a hangok is elhaltak, amikor is Jamie kijelentette, hogy ha nem mehet, akkor megöli magát, illetve a NŰH tekintélyes summát utalt át a világ legismertebb elmegyógyintézetének.
Negyvenöten pályáztak a kilövési hely elnyerésére. Az utolsó fordulóban az USA és egy bahreini sejk versengett, s végül azért nyert a nagyhatalom, mert a sejk ragaszkodott ahhoz, hogy pálmafás úszómedencéje mellől röppenjen fel a rakéta. Egy szavazat döntött. (103:102).
A floridai kilövést az egész világon közvetítették. A metropoliszok utcái megteltek, és milliók éljeneztek a gigantikus képernyők előtt. „Szeretünk, Jamie! Jó utat kíván Nepál! James van Toth Lee, a király! Körösszegapáti szeret téged! Viszlát, Napember!” – hirdették a transzparensek. Sokan napocskás zsebkendőket lobogtattak a nemzeti zászlókkal díszített röpülő űrhajó felé.
Jamie-t hidegen hagyta a nagy felhajtás, úgyhogy jól viselte. Most viszont kezdett melege lenni, csurgott róla az izzadtság, feneke odaragadt a bőrhuzathoz, egyre kellemetlenebbül érezte magát. Már panaszkodni se tudott volna senkinek, az összeköttetés a Földdel rég megszakadt. A Nap már betöltötte az egész ablakot, és Jamie lelkesedve gondolt arra, hogy hamarosan eléri célját, már csak néhány hetet kell kibírnia. „A kellemetlenségeket meg lehet szokni.” Ma nem evett. „Spórolni kell, kevés a kaja.” A hűtő felmondta a szolgálatot; a kenyerekből kétszersült lett, a hús megromlott, a fagylaltok forró büdös löttyként várták, hogy valaki kidobja őket. A jégkockákból visszamaradt forró vizet és a még ehetőnek minősített dolgokat átmenekítette a vezérlő kabinba, ami az űrhajó leghűvösebb része maradt. Az egyik monitoron tegnap óta piros felirat villog: „Az űrhajó olvad!”, „Az űrhajó olvad!”. Egyre gyakrabban jöttek a vészjelzések: „A 3-as blokk elpárolgott!”, „Az üzemanyag elszivárgott!”, „A hajtómű megsemmisült!”.
Kikapcsolta a szíját, kiszakította magát a székéből és nagyot ordított: vörös bőrcafatok tépődtek le a testéről; kunkorodó szélekkel sisteregtek a forró huzaton, mintha tűzön pörkölnék őket. A fájdalomtól szűkölve odaúszott a tömlőkhöz, és kétségbeesve látta, hogy egy csepp vize sem maradt. Száraz torokkal tátogott a levegőben kalimpálva. „Nincs víz! Kibírhatatlan a forróság! Mennyi lehet még hátra?” Ránézett a kilométerórára: „A hátralévő távolság: 1420927,4 km, …1420927,3 km, …1420927,2 km”. „De lassú ez a tragacs!” Mindene fájt, égett, lüktetett. Kínjában fölhúzta a lábait, s összegömbölyödött; mint egy húsból készült piros lufi lebegett, neki-nekiütődve a tárgyaknak, falaknak. „Kudarcot vallottam” – rebegte magának. Összeszedte maradék erejét, és az irányító panel felé úszott. Keresni kezdte „a kis sárga gombot”, amit arra az esetre találtak ki, ha vissza akarna fordulni. Nem kell mást tennie, csak megnyomni, és az űrhajó magától hazarepül, otthon várja papa, mama és a rajongó tömeg. „Ez az.” Megnyomta, de a monitorokon egységes üzenetként futottak a sorok: „Vezérlő kabin olvad!”, „Vezérlő kabin olvad!”.
Még látta, amint a vezérlőpult folyékonnyá válik, és a kapcsológombok, karok, monitorok összefolynak. A speciális védőüveg is felmondta a szolgálatot, és olyan fényesség ragyogta be az oszló teret, hogy Jamie elméjében felvetődött a kérdés: „Ez most a pokol vagy a mennyország?”. Érzékelte, ahogy a teste lángra kap. „Napember” – gondolta még utoljára, azzal elpárolgott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése