Kocsis Balázs Sándor (12 éves) Fénymesék

Megtörtént már veled, hogy a kályhában lobogó tűz fényében pattogó szikrák táncát csodáltad? És kedves olvasóm azt tudod, hogy honnan ered ez a fény? Most elárulom neked, hogy ez a sok-sok fénysugár igen sokáig raboskodott, hogy végre kiszabadulhasson és … végül eljárhassa az utolsó táncát: a halál keringőjét.

Történetünk időben és térben igen távolra nyúlik vissza, egészen a tűz felfedezése előtti időkre, amikor is egy, a többiektől enyhén eltérő, izgő-mozgó fénysugár született a Napban. Ezekben az időkben kapott életet egy Sudár Sugárka nevezetű csinos kis fényleányka is. Ő is kitűnt a tömegből vidámabb, élénkebb természetével.

Te, kedves olvasóm, hiszel a „szerelem első látásra” nevezetű varázslatban? Hiszed, vagy sem, mozgékony főhősünkkel (akit hívjunk most csak Szikrának), pontosan ez történt. Éppen játszadozott a Fotontéren, amikor belezúgott (szó szerint) Sugárkába. Olyan hirtelen történt az egész, hogy mindezt napkitörésnek látták elődeink a Földről. Miután mindkét hősünk feltápászkodott az ütközés után a Nap izzó kérgéről, összetalálkozott tekintetük. Egy fényévig szóhoz se jutottak, míg végül Sugárka törte meg a csendet:

• Elnézést, az én hibám, nem figyeltem. Megütötted magad?
• Nem, nem, dehogy, az én hibám! Megsérültél? – kérdezte Szikra.
• Á, semmiség! Sugárka vagyok, Sudár Sugárka, és téged hogy hívnak? – váltott témát hősnőnk.
• Ki? Én? Szikra Szilárd vagyok – mondta mámoros „Ámorban” úszva hősünk.
• Nekem most rohannom kell, különben Apa protonokra fog szakadni a dühtől. Örülök, hogy ilyen jól eldumcsiztunk – és már ott sem volt. Persze ilyenkor a szerelmes (jelenleg: Szikra Szilárd), szóhoz sem jut, miközben a fellegek felett jár.

Teltek, múltak a fényévek, amikor kis barátunk hazatért. Otthon bezárkózott a szobájába, és gyorsan írt egy üzenetet ezzel a címzéssel: Sudár Sugárka. Ezután magához hívta egyik postafőnixét, majd meghagyta neki, hogy vigye el a címzettnek.

Szeretnétek tudni, hogy mi állt abban a levélben? Hmmm? Szeretnétek? Nos, elmondom nektek…, hogy szerelmes levél tartalmát nem árulhatom el. De biztosan sejtitek, hogy nem a matek házi feladatot kérte el. Bizony, bizony, szerelmet vallott a mi kis hősünk .

Viszont, ez nem akármilyen szerelem volt. Ez nem hiú, csalfa érzelem, hanem viszonzott szerelem. Csodálatos módon Sugárka is „szenvedett” ettől a „betegségtől”.

Sugárka feküdt az ágyon, és egyfolytában Szikrán járt az esze. Szerette volna megismerni közelebbről is. Egyszer csak valami nagyot koppant az ablakon. Amikor kinézett egy szédelgő főnixet látott, karmaiban egy levéllel. Gyorsan kikapta az üzenetet, átfutotta szemével, majd felkiáltott: - Szikra találkozni szeretne velem a Földön! – Már szaladt is, hogy felpattanjon a Göncölszekérre, amely egyenesen a Földre juttatja.

Hősünk már várta leánykánkat egy fa ágacskáján. Amikor meglátta Sugárkát majd szétvetette az öröm. Gyorsan letelepedtek egy kényelmes, puha levélkére. Egy ideig beszélgettek, amikor észrevették, hogy az a kis lyuk, amely mellettük volt, egyre erősebben szívja befelé őket. Szikra felkiáltott: - Vigyázz!- De későn szólt, Sudárt már elnyelte a mélység.

Szerencsére barátunknak sikerült kiszabadulnia. Amikor észrevette, hogy Sugárkát végleg elnyelte a levél, eszébe jutott: van még esélye kimenekítenie a lányt. Régen édesanyja mesélte neki, hogyha egy fát egy sugár meggyújt, akkor kiszabadíthatja a többieket. De ennek ára van: a sugár élete. Viszont ha egyetlen sugár sem akad, aki kiszabadítaná a többieket, akkor a bennrekedt sugarak beépülnek a növényekbe. – Ezt a tudósok csak fotoszintézisnek nevezik. – Szikra tudta, hogy mit kell tennie. Ha azt szeretné, hogy kedvese kiszabaduljon, fel kell áldoznia az életét. Szikra odaugrott a fa tövébe. Visszagondolt élete legszebb pillanataira, (amelyek Sudár Sugárkához kapcsolódtak), lepergett a szeme előtt az élete, majd… erős szerelme lángra lobbantotta a fát. A fa csak égett, égett és égett, míg végül elérte azt az ágacskát, amelyen a rabtartó levél volt.

Sugárka jól tudta, hogy mi a szándéka kedvesének, de nem menekült, mert örökké vele akart maradni. Érezte, hogy nemsokára ő is lángra kap, de így legalább együtt lehet szerelmével. Csak várt, csak várt és várt, amikor… egyesülhettek végre. Ezer meg ezer fénynyaláb szabadult fel körülöttük, és mindegyik hálával suttogta a nevüket.

Az emberek (őseink) csodálkozva vették körül a nagy, fénylő „rózsát”. Közülük a legbátrabb felkapott egy izzó végű darabot, és gyorsan bevitte a közelben lévő barlangba.

Megcsodálták varázserejét, és attól a pillanattól kezdve ahányszor ki akart aludni, mindig táplálták. Akár hiszed, akár nem, kedves olvasóm, Sugár és Szikra még mindig közöttünk él valahol a nagyvilágban.