Gulisio Timea Gyerekgyilkosság

A fehér hörcsögöt azért választom, mert az a legducibb mind közül. A kereskedő irhájánál fogva felemeli, ráfúj a hátsójára, és megállapítja, hogy lány. Ennek örülök. Egy papagájguanótól megvastagodott aljú kartondobozban hozom haza, amiből útközben félig kirágja magát. Új otthonát percek alatt átrendezi, a faforgácsot halomba rakja, az eleséget az egyik sarokba. A másikat vécének használja. Pofazacskóját teli pakolja magvakkal, és továbbállna, ha tudna. Itt, ezen a huszonötször tizenöt centis alapterületű helyen kell leélnie kiszabott idejét, maximum két-három évet. Nekem pedig elég is annyi belőle, mint a gyerekek általában, én is hamar megunok minden szórakozást. Ez már minimum a tizedik kisállatom, gyors tempóban koptatom őket. Pocit – így nevezem el az új, dagi szerzeményt – naponta többször is kiveszem a terráriumából, és játszok vele. Nem élvezi, én annál inkább.

Egy reggel véres, mozgó köteget találok alatta. Azt hiszem a belei, alaposabban szemügyre véve rájövök, hogy kölykök. Tizenkettő. Csupaszak, a szemük nem nyílt ki, fülük, farkuk sincs. Embriók. Sebesre vágja őket a durva forgács, ezért papír zsebkendőt aprítok alájuk, amibe beleragadnak. Iszonyúak, akár a csecsemők. Nem babázok, utálom a bébiket. Anyám hasonlóképp. Hozzám sem volt türelme, rendszerint apám mentette meg a helyzetet, anyámtól dacból nem fogadtam el az ételt.

Poci éjjel-nappal a kicsikkel van elfoglalva, forgatja, nyalja, szoptatja őket. Fegyelmez, méghozzá durván. Egyre durvábban. A kölykök fájdalmasan vinnyognak, mert a tisztogatásuknál hegyes fogait is használja. Ezt annak tudom be, hogy bizonyára most szült először. Remélem, belejön.

Hétfő reggelre eggyel kevesebben vannak a kicsik. Azt gondolom, rosszul számoltam, a matek nem az erősségem.

Kedd reggelre már kettő hiányzik a tizenkettőből. Megemelem az anyát, nincsenek alatta. Ki sem szökhettek. Rejtély. Néhol piros a forgács, de paradicsomot kaptak tegnap… Sikoltoznak a picik, de a mama imádja őket, megállás nélkül nyalja-falja lábukat-feneküket. Szépen fejlődnek, napról napra nőnek, már látszik a színük: van köztük fehér, meg fekete, vegyesen. Az lehetetlen, hogy bántsa a gyerekeit! Meg-megrángatja a grabancukat, de bizonyára rájuk fér, rosszalkodnak, kimásznak a fészekből. Menekülnek előle.

Szerdára virradó hajnalban különös hangokra leszek figyelmes: koppanás, mintha az akvárium üvegének vágnának valamit; visítás, ropogás, ahogy a csibecsontot rastogtatja a kutya. Felkapcsolom a villanyt, ami annyira elvakít, hogy nem látok semmit. Csak a nagy hörcsögöt, amint a falnak fordulva békésen eszeget. Azt nem lehet kivenni, mit… Tény, hogy ismét fogyott a létszám. Több mint gyanús.

Éjfélkor megint azok a zajok. A kölykök hangja csecsemősírásra hasonlít. Egyre keservesebb. Csütörtökön szórok egy marék frisset az elhasznált, véres forgácsra. Az illatosított alom sem csillapítja az édeskés szagot. Mint mikor az iskola udvarán elpusztult a gondnok macskája, és a bolond vénember még egy hétig nem temette el. Akkor éreztem utoljára ezt a bűzt. Nem számolok, mégis tudom, hogy már csak nyolcan vannak.

Vasárnapra öt aranyos, szőrös apróság kúszik-mászik a véres zsebkendőfoszlányok között. A szemük még csukva, de már tudják, hogy be vannak zárva, és keresik a kiutat. Vadul kaparják a sarkokat. Alig nézek rájuk, nehogy megszeressem a halálraítélteket. Ám több nem tűnik el. Mind az öt felnő, mehetnek az állatboltba, a gyilkos mamával együtt. Kezelésbe veszem az akváriumot, ami egy hónapja volt utoljára kitisztítva. Kukába öntöm a piszkos almot, egy mosogatószivaccsal és ecettel tükörfényesre sikálom az üveget. Jó lesz még halnak, vagy ékszerteknősnek.

- Ezeket a játékokat biztos nem kellenek? Ne adjuk inkább az állami gondozott gyerekeknek? – kérdezi apám délután, mikor hazaér a munkából.

- Milyen játékokat, Papa?

- Amiket kidobtál.

- Nem dobtam ki semmit.

- Dehogynem! Vagy véletlenül került a szemetesbe a cumi és a babacsörgő?

- Tesséék??

- Ha nem hiszed, győződj meg róla magad!

Hozza a kukát, amibe a hörcsögök forgácsát zúdítottam. Belenézek. Valóban: egy virágos csörgő és egy rózsaszín cumi.

- Túrj lejjebb, szerintem lesz ott még egy s más!- nyújt apám egy virágkarót, hogy azzal kotorásszak a szemétben. Pelenkaszag szag csap meg.

Előkerül egy masnis cipőcske, egy cumisüveg, egy használt pelus. Mind egészen mikro méretű, úgy egy-két centi közötti.

- Nos? Még mindig nem rémlik? – gúnyolódik az ősöm sztk-s szemüvegét az orrán lógatva.

- Nem! Nem én dobtam ki ezeket! Sose láttam őket!!! – ordítom el magam.

- Psszt! – int csendre – A szomszédra legyünk tekintettel. Nemrég halt meg a kisfia buszbalesetben. A tizenkét gyerekből még hatan odavesztek.

Számolok az ujjaimon. Tizenkét utas, tizenkét kis hörcsög. Egy plusz hat az hét. Hét hörcsög, hét gyerek veszett oda. Gyereksírás éjjelente. Azok a holmik a kukában. Értetlenül rázom a fejem. 

- Akkor mi legyen ezekkel? – zökkent ki apám a merengésből.

- Vidd el! Minél messzebbre!

Elkísérem, hogy megbizonyosodjam róla, valóban elég távolra kerülnek.

Az a pletyka járja a városban, hogy egy hajléktalan hét halott gyerekekre bukkant a köztéri hulladékgyűjtőben. A hír nem került a médiába, mert az esetet a hatóságok nem erősítették meg. A rendőrök csak döglött hörcsögöket találtak a helyszínen.