Ezt a beszédet
bárki elmondhatná ma, akinek megvan hozzá a bátorsága, és aki nem rest, és fel
van készülve arra, hogy a hallgatósága nem fogja szó nélkül hagyni a
mondandóját.
Talán a bátorság
és a vállalkozó kedv mellett, valamint a türelmen és kitartáson túl szüksége
van bizonyos mértékű önkritikára is, mielőtt belefogna, és embertársai elé
állva kezdene a megnyilatkozásához.
Azt természetesen
szintén tudnia lenne jó, hogy ahogy megjegyzéseket fűzhetnek a szavaihoz
hallgatói, amely megjegyzések mértékét és milyenségét szinte megjósolni sem
lehetséges, úgy a teljes elhallgatás is követheti kiállását, és ez a csend akár
nagyon beszédesnek is számíthat, ha kellően felkészült a reakciók értékelésére,
és képes is olvasni azokban. Magyarán szólva nem ijedős valaki akkor sem,
amikor a lehetetlennel, vagy amikor a mindent legyőzni és megsemmisíteni képes
viharral kell szembenéznie.
Képzeljük el,
hogy a hallgatósága jellemzésére kevés kifejezés válhat be manapság, mert sem
azt nem tudhatjuk, hogy aktuálisan ki az vagy kik azok, akik meg fogják
hallgatni a szónokot, és arra sem nagyon kellene keresnünk kapaszkodókat, hogy
milyen reakciók lesznek azok, amelyeket a beszéd gerjeszteni fog, ahogy halad
előre a mondataival, megmutatva mintegy a várható témát, amit kifejteni készül,
és sejtetni engedi azt is, hogy a lehetséges vázlatok milyen kép
megjelenítésére jutnak majd, amikor ennek érkezik el az ideje a fejtegetésben.
Nagyon szeretném
megóvni a deszkára vagy a hordóra állót a nem kívánatos következményektől, mert
a beszéd ismerete nélkül is nagyon együtt tudok vele érezni, talán nem
véletlenül.
Ugyanis a mai
hang terjedésének egyszerre nincs semmilyen akadálya, ha figyelembe vesszük a
telekommunikáció elterjedtségét és gyorsaságát, és ugyanakkor egyetlen pillanat
alatt tehető lehetetlenné a megszólalás, talán éppen az említett elterjedtség
és gyorsaság, valamint a még nem említett technikai lehetőségek alkalmazása
révén.
Ez azt jelenti
ugyanis, hogy a beszélőnek semmi módon nincs lehetősége kontrollálni szavai
hatását hallgatóságára, ami számára olyan helyzetet jelent, mint amikor valaki
belebeszél egy fazékba, vagy egy teremben próbálja edzeni a hangját, és
kiereszti azt, amennyire csak megteheti, hiszen úgy sem hallja senki.
Csak egy beszélő
ember számára a hallgatóság létszükséglet, ha a klasszikus beszéd helyzetéből
indulunk ki, amelyben a mondandó, azaz a szöveg ott helyben jön létre, mégpedig
pontosan annak a hallgatóságnak, a jelenlevőnek, még akkor is, ha a beszélő
pontosan tudja, hogy honnan hová kíván megérkezni a beszédével a hallgatósága
közreműködésével, ahogy akkor is, ha ez a közreműködés passzívnak mondható,
mert nem készülnek interaktív módszerrel a megvalósítására. A beszéd
létrehozásában.
A beszélő tere ma
akár földi méretű tér is lehet, és ennek megfelelően a hallgatósága is szinte
közelítheti az emberek többségét, akik ebben a térben léteznek.
Azaz ma lehet
szólnia egyetlen embernek a földi hallgatóság nagyszámú részéhez, és ebbe a
lehetőségbe belegondolnia, és ezt a helyzetet felmérnie már-már emberfeletti
feladatnak tűnhet.
Amikor a
Labdarúgó Világbajnokság döntő mérkőzését elindítja annak játékvezetője, akkor
több milliárdnyi ember csak az ő sípjelére figyel a televíziók képernyője
előtt.
És ez egy ideje
már ismétlődő jelenet, ha nem is kerül sor a játékvezető részéről beszédre,
csak éppen egy sípjel az, amit meg kell szólaltatnia.
Az Olimpiai
Játékok megnyitóján van beszéd, és akkor a szónokok, mert ott többen vannak,
akik szólási lehetőséget kapnak, tudják, hogy mekkora nézőtábor fogja hallgatni
a szavaikat.
Amint abban is
biztosak lehetnek, hogy a jelenlévők nem fogják megakadályozni a beszédüket –
illetve a sípjuk jelzését -, és a távolból érdeklődők sem tesznek semmit azért,
hogy valahogy más mederbe tereljék – esetleg – a várható fejleményeket.
Amikor a
karmester beinteni készül, akkor a közönség már elcsendesedett.
Amikor a függönyt
még nem húzták fel, de a gongszó már elhangzott, akkor izgatottság fut végig a
termen, és nincs más felszólalás.
A szertartást
vezető pap megjelenése is kiváltja a koncentráció, a figyelem csendjét, és
senkinek nem jut eszébe, hogy most tegyen valamilyen megjegyzést, amikor azt
mindenki hallhatná, aki akkor éppen ott tartózkodik.
Az iskolában, az
egyetemen lehet tanár, aki azzal kezdi az előadását, hogy megkérdezi a
tanítványait, mielőtt eléjük tárja a napi témát.
Ahogy Szókratész
tette, amikor az athéni utcán arról faggatta az embereket, hogy kit is tartanak
bölcsnek, és mi a véleményük az ő tudásáról és okosságáról.
Na, ez az, amit a
ma beszélő embere már nem tehet meg, akármilyen helyzetben is emelkedik
szólásra, mert az a képzete és az a hite mert támadni, hogy mondanivalója van a
többi embernek.
Ezért aztán fel
is tehetjük a kérdést, hogy: „milyen beszédről is van szó tulajdonképpen?”
Vagy így: „ki
lesz az, aki beszélni fog, és kihez vagy kikhez fogja a szavait intézni, amikor
a száját jártatni kezdi?” A kor politikusait azért megnevezhetjük, mint
beszédre vállalkozókat, ahogy a stand up comedy bátor humorfelelőseit is meg
kell említenünk, és szakértőket sem szabad kihagynunk, akik a meghirdetett
előadásaikon a kifejtésre ajánlott témában a hallgatóiknak ismereteik
bemutatására vállalkoznak.
Mintha minden
említett orátornak – vagy majdnem olyannak, mint aki beszél – meglenne az a
joga, hogy a hallgatóság csak akkor szólhat bele a mondandójába, ha erre
engedélyt kap tőle, a beszéd felelősétől, a beszélőtől – vagy „majdnem
beszélő”-től.
Márpedig
lehetséges egy elképzelés, mint amilyenre éppen most vállalkozni bátorkodunk,
amely során a hallgatóságról feltételezni merhetjük, hogy a beszédet maga is
alakíthatja, és ezt a beszélő is tudomásul kell, hogy vegye, még akkor is, ha
bizonyos jogai megmaradnának a beszéd alakítását illetően. Azaz abból indulnánk
ki – ennyi bevezető után -, hogy a beszélő már a megszólalása előtt tisztában
van azzal, hogy hová fog megérkezni akkor, amikor befejezi a beszédét, és
függetlenül attól, hogy a hallgatósága milyen módon fogja őt befolyásolni a
beszéd hallgatása közben, és milyen irányokban kívánja majd ez a hallgatóság
eltéríteni a beszédet, csak azért, hogy a saját kérdéseire, a saját
elképzelései megvalósítására választ illetve lehetőséget kapjon. Ott, ezen
beszéd hallgatása közben, illetve ezen beszéd közös teremtése során.
Mint a bűvész
trükkjénél, amikor a kártya kiválasztását a néző látszólag szabadon teheti meg,
hogy annak megtörténte után a mester a kiválasztott lapot a néző által megadott
számú lapként a csomagból elővarázsolja. Már csak a trükköt kell ismernünk, és
a beszédet, persze, amely ezen a módon eljuthat a megértésig, és a beszélő
mondanivalója megfogalmazásához.
