Fűri Rajmond A beszéd

Ezt a beszédet bárki elmondhatná ma, akinek megvan hozzá a bátorsága, és aki nem rest, és fel van készülve arra, hogy a hallgatósága nem fogja szó nélkül hagyni a mondandóját.

Talán a bátorság és a vállalkozó kedv mellett, valamint a türelmen és kitartáson túl szüksége van bizonyos mértékű önkritikára is, mielőtt belefogna, és embertársai elé állva kezdene a megnyilatkozásához.

Azt természetesen szintén tudnia lenne jó, hogy ahogy megjegyzéseket fűzhetnek a szavaihoz hallgatói, amely megjegyzések mértékét és milyenségét szinte megjósolni sem lehetséges, úgy a teljes elhallgatás is követheti kiállását, és ez a csend akár nagyon beszédesnek is számíthat, ha kellően felkészült a reakciók értékelésére, és képes is olvasni azokban. Magyarán szólva nem ijedős valaki akkor sem, amikor a lehetetlennel, vagy amikor a mindent legyőzni és megsemmisíteni képes viharral kell szembenéznie.

Képzeljük el, hogy a hallgatósága jellemzésére kevés kifejezés válhat be manapság, mert sem azt nem tudhatjuk, hogy aktuálisan ki az vagy kik azok, akik meg fogják hallgatni a szónokot, és arra sem nagyon kellene keresnünk kapaszkodókat, hogy milyen reakciók lesznek azok, amelyeket a beszéd gerjeszteni fog, ahogy halad előre a mondataival, megmutatva mintegy a várható témát, amit kifejteni készül, és sejtetni engedi azt is, hogy a lehetséges vázlatok milyen kép megjelenítésére jutnak majd, amikor ennek érkezik el az ideje a fejtegetésben.

Nagyon szeretném megóvni a deszkára vagy a hordóra állót a nem kívánatos következményektől, mert a beszéd ismerete nélkül is nagyon együtt tudok vele érezni, talán nem véletlenül.

Ugyanis a mai hang terjedésének egyszerre nincs semmilyen akadálya, ha figyelembe vesszük a telekommunikáció elterjedtségét és gyorsaságát, és ugyanakkor egyetlen pillanat alatt tehető lehetetlenné a megszólalás, talán éppen az említett elterjedtség és gyorsaság, valamint a még nem említett technikai lehetőségek alkalmazása révén.

Ez azt jelenti ugyanis, hogy a beszélőnek semmi módon nincs lehetősége kontrollálni szavai hatását hallgatóságára, ami számára olyan helyzetet jelent, mint amikor valaki belebeszél egy fazékba, vagy egy teremben próbálja edzeni a hangját, és kiereszti azt, amennyire csak megteheti, hiszen úgy sem hallja senki.

Csak egy beszélő ember számára a hallgatóság létszükséglet, ha a klasszikus beszéd helyzetéből indulunk ki, amelyben a mondandó, azaz a szöveg ott helyben jön létre, mégpedig pontosan annak a hallgatóságnak, a jelenlevőnek, még akkor is, ha a beszélő pontosan tudja, hogy honnan hová kíván megérkezni a beszédével a hallgatósága közreműködésével, ahogy akkor is, ha ez a közreműködés passzívnak mondható, mert nem készülnek interaktív módszerrel a megvalósítására. A beszéd létrehozásában.

A beszélő tere ma akár földi méretű tér is lehet, és ennek megfelelően a hallgatósága is szinte közelítheti az emberek többségét, akik ebben a térben léteznek.

Azaz ma lehet szólnia egyetlen embernek a földi hallgatóság nagyszámú részéhez, és ebbe a lehetőségbe belegondolnia, és ezt a helyzetet felmérnie már-már emberfeletti feladatnak tűnhet.

Amikor a Labdarúgó Világbajnokság döntő mérkőzését elindítja annak játékvezetője, akkor több milliárdnyi ember csak az ő sípjelére figyel a televíziók képernyője előtt.

És ez egy ideje már ismétlődő jelenet, ha nem is kerül sor a játékvezető részéről beszédre, csak éppen egy sípjel az, amit meg kell szólaltatnia.

Az Olimpiai Játékok megnyitóján van beszéd, és akkor a szónokok, mert ott többen vannak, akik szólási lehetőséget kapnak, tudják, hogy mekkora nézőtábor fogja hallgatni a szavaikat.

Amint abban is biztosak lehetnek, hogy a jelenlévők nem fogják megakadályozni a beszédüket – illetve a sípjuk jelzését -, és a távolból érdeklődők sem tesznek semmit azért, hogy valahogy más mederbe tereljék – esetleg – a várható fejleményeket.

Amikor a karmester beinteni készül, akkor a közönség már elcsendesedett.

Amikor a függönyt még nem húzták fel, de a gongszó már elhangzott, akkor izgatottság fut végig a termen, és nincs más felszólalás.

A szertartást vezető pap megjelenése is kiváltja a koncentráció, a figyelem csendjét, és senkinek nem jut eszébe, hogy most tegyen valamilyen megjegyzést, amikor azt mindenki hallhatná, aki akkor éppen ott tartózkodik.

Az iskolában, az egyetemen lehet tanár, aki azzal kezdi az előadását, hogy megkérdezi a tanítványait, mielőtt eléjük tárja a napi témát.

Ahogy Szókratész tette, amikor az athéni utcán arról faggatta az embereket, hogy kit is tartanak bölcsnek, és mi a véleményük az ő tudásáról és okosságáról.

Na, ez az, amit a ma beszélő embere már nem tehet meg, akármilyen helyzetben is emelkedik szólásra, mert az a képzete és az a hite mert támadni, hogy mondanivalója van a többi embernek.

Ezért aztán fel is tehetjük a kérdést, hogy: „milyen beszédről is van szó tulajdonképpen?”

Vagy így: „ki lesz az, aki beszélni fog, és kihez vagy kikhez fogja a szavait intézni, amikor a száját jártatni kezdi?” A kor politikusait azért megnevezhetjük, mint beszédre vállalkozókat, ahogy a stand up comedy bátor humorfelelőseit is meg kell említenünk, és szakértőket sem szabad kihagynunk, akik a meghirdetett előadásaikon a kifejtésre ajánlott témában a hallgatóiknak ismereteik bemutatására vállalkoznak.

Mintha minden említett orátornak – vagy majdnem olyannak, mint aki beszél – meglenne az a joga, hogy a hallgatóság csak akkor szólhat bele a mondandójába, ha erre engedélyt kap tőle, a beszéd felelősétől, a beszélőtől – vagy „majdnem beszélő”-től.

Márpedig lehetséges egy elképzelés, mint amilyenre éppen most vállalkozni bátorkodunk, amely során a hallgatóságról feltételezni merhetjük, hogy a beszédet maga is alakíthatja, és ezt a beszélő is tudomásul kell, hogy vegye, még akkor is, ha bizonyos jogai megmaradnának a beszéd alakítását illetően. Azaz abból indulnánk ki – ennyi bevezető után -, hogy a beszélő már a megszólalása előtt tisztában van azzal, hogy hová fog megérkezni akkor, amikor befejezi a beszédét, és függetlenül attól, hogy a hallgatósága milyen módon fogja őt befolyásolni a beszéd hallgatása közben, és milyen irányokban kívánja majd ez a hallgatóság eltéríteni a beszédet, csak azért, hogy a saját kérdéseire, a saját elképzelései megvalósítására választ illetve lehetőséget kapjon. Ott, ezen beszéd hallgatása közben, illetve ezen beszéd közös teremtése során.

Mint a bűvész trükkjénél, amikor a kártya kiválasztását a néző látszólag szabadon teheti meg, hogy annak megtörténte után a mester a kiválasztott lapot a néző által megadott számú lapként a csomagból elővarázsolja. Már csak a trükköt kell ismernünk, és a beszédet, persze, amely ezen a módon eljuthat a megértésig, és a beszélő mondanivalója megfogalmazásához.