Ha lassan ébredek, a fény, az utcazaj, mi
ott terem,
s az álmaim eloszlanak, pedig de jó, ha
ismerem.
Amerre járt velem az éj, ahol köszönt a
sok alak,
megláttam azt a zöld mohát, és összedőlve
a falat.
Ott volt a park, és benne lak, hol
énekelt a víg csapat,
és volt a tánc, sok ismerős, ki éberen
ritkán akad.
Mitől zokog a szív, ha fáj, és kit talál
vigaszra fel?
Az álom hozza őt közel? Lehet magába’ szunnyad
el?
A rém ijeszt, a zord sötét, amit kerül a
gyáva hit.
A vak világba kerget ő, és gödröt ás,
hogy elveszít.
Hogy az maradsz, ki vagy, ki lész, ha
csapda áll utadba sok?
De rádtalál, amit hiszel, és várd sorod,
mi jönni fog.
Edződni kell, azt láthatod, ezért emelve
grádicsok.
A többiben mi más vigyáz, ha nem
szabály, törvény, a jog?
Ha őrized, királyi út, a sorsod úgyis
megkeres.
Te hű hozzájuk úgy leszel, ha jelszavad e szó:
szeress!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése