Szapphói strófa
Láva-forró csillagon állok, égek.
Tűz emészt, hát nyúlok a vershez, oltsa.
Fortyogó érc hűl, tüzes ének árad:
megmenekültem.
A barátom volt Mázas, a cserepes
Életéből félve tekint ki, hallgat.
Tüske-ágán karmai vannak, éber.
Ritka kincsét féltve vigyázza, óvja.
Napjai őrlik.
Útra vált most, elkerül árnya engem.
Égi fényút néki kitárul, indul.
Sáragyagból szíveket éget újra,
égi parázson.
Szétfutott már szívdobogásod, Mázas.
Őrfa lettél itt a hegyekben újra.
Botkezemből vissza ne lopjad ágad,
lombtenyeredre.
Őrzöm
Nyurga füst száll, foszlik a kertem, itt
hagy.
Elhagy a kedv, szó közepén ül, álmos.
Torkom alján szikkad a gége, vásik.
Gyengül a hangom.
Már a lépés fáj, csikorogva sajdul.
Megsebeztek, vonszol a lábam, elhagy.
Elfogyó perc jut delelőre, dobban
s tűnik is el, de
leskelő vég, vén korom éje holdas.
Férfi-vágytól megszabadultan élek.
Holdas arcát tűnt nyaraimnak őrzöm,
nem hagy el engem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése