2018. augusztus 26., vasárnap

Fűri Rajmond Való


Aludni tér a Nap, pihen, a távol íve már fakó.
Sötétbe búj, és úgy üzen: merülj az ágyba földlakó.

Testvérei köszöntenek, az este híre látszik ott,
az álmodat majd megleled, ha számolod a csillagot.

Hosszú a nap, az égi láng izzította a gondodat.
A fáradás, sok munka volt, és kínt hozott a mozdulat.

Az éj sötétje tárt kapu, min látogatni jön sok árny.
Szemed hunyod, hogy látni tudd, amint feléd repül a szárny.

Emlékeid, a képzelet, közöttük láthatod magad.
Oly ismerős, egy múlt darab, s jöhet csapat, mely elragad.

A vásznadon a film pereg, sodor a láz, az izgalom,
de meggyötör, hogy bírhatod, mi ránt és bűvkörébe von.

Voltál gonosz, kegyetlen is, a gyűlölettől elvakult?
Ömlött a vér, és törve csont, a másik arca megfakult?

A vad sereg, mi ront feléd, nemes bosszújukat figyeld:
ha önmagadba nézni tudsz, a józanságra jól ügyelj!

Tiéd e test, történeted itt láthatod, de bátran, ím
csak egy dolog, mi jönni fog, s ne mond, hogy: „erre vártam én”.

Biráidon nehéz palást, előttük nyitva könyveid.
Ha szólanál, azt mondanák: sorolja el a vágyait!

Tanúd a több dimenzió, az űr, amelyben vár a sors:
elvisznek vak koboldjaik oda, hol nem vagy otthonos.

A hangokat már hallod is, elámított a két szemed,
komoly csoda, mi költöget, idő telik, míg elhiszed.

Lettél mi van, az égi tér, ahol sötét az úr, s a fény,
mi pillanat, amely örök, s a gondolat való: a lény.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése