Nem mindig kell magyarázat, mikor
közelít,
és kézen fogva nyit kedvenc szobánkba,
felhajtás nélkül, mint ki magának valón,
bár figyelme csak önmagunkat látja,
tud arról, ami övezi, és számít
vallomásra, amely
papíron számol, látva megannyi helyet,
órát s kegyet, amelyet megadunk majd kényeinknek.
Hová kerül bennünk az okosság ilyenkor?
Mivé lesz falánkságunk, mit terítékkel
teszünk annyira kívánatossá? Vagyis, hát
valami taszigálgat saját kedvenceket,
hátha
nőhet lendület, ahogy rohanva, s fújva
lobogó tüzet, győzelemre tör, hogy
elérje
vagy meghaladja, mit kívánni mertünk, a
célt.
Bontogatja magát immár történetünk, s
lesz
szótlan beszédünk, szemeken át, pár
pillantásban,
amelyek mozdulatlanok és mélyek. Itt erő
tart
felszínén, és sugallatát kihasználva
máris ébred
megérteni kimondatlan közös sejtés,
amely
eloszlat, ha lett volna néhány,
bizonytalan percet,
és nyugalmassá válik fékezhetetlen
makacsságunk.
(Mondd meg végre, most kit utánzol?
Honnan-e félszeg s zagyva beszéd?
Érteni véled szódat? Ajánlom, kezd tanulásod
az elején.
Jöjjenek akkor, tartani benned lelki
erődet, új tanai
művelt módnak, múltban időzött,
öntudatuk nagymesteritől.
Aztán folytasd kedvedet, állva, nőket
imádó hangja vezessen.
Szórd, mit üzennél, senki figyelmét nem
zavarod, hisz kongat a tér.
Őrzi alakját, lényege semmi.
Megmaradásod? Gondolod, ér?)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése