Én
tudom, hogy lelkembe süllyedsz
S a mindennapok úgy borulnak
Föléd, mint óriás vízoszlop
Lefojtva hangjait a múltnak
Tudom, hogy mindent tőled kaptam
Az új hangot és új szerelmet
Az áhított költői rangot
Úr-palástom, s mi tengert szelhet:
Hajót, mi jó szebb, új
vizekre
Röpül, mert a szentlélek
hajtja
Vagy
korcsma gőze, árbocain
Büszkén dagad a versvitorla
Sorokat, melyek hozzád méltók
Szenvedélyt, ami el nem lankad
Alapot, zúdulhat rá bármi
Tart akkor is, ha megtagadlak
Ez a vers 3. lett a
Magyar Irodalomtörténeti Társaság Tagozata által meghirdetett ’Száz év Ady
nélkül’ verspályázaton. És bár mindig szubjektív minden zsűri, minden bírálat, azért
nagyon örültem, hogy 119 pályázó vers közül az én versem (is) kiválasztódott.
(Jelige: vitorla)
2019. 02.17-i
bejegyzés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése