Bak Rita A gyermek

Ha túl késő van és a napok nyárig izzanak,
gyermek vagy, holttesteken gyalogolsz át,
régi dalt énekelsz,
a felhők mélyen szállnak,
mint mindig, amikor már túl késő van,
az ég beleszeret saját folyékonyságába,
végre az a gyermek vagy, aki sohasem lehettél,
miért dúdolod ezt a régi dallamot,
hány évig tart majd, amíg  a dallam
a holtakat pátoszba ringatja,
itt, a világ legszélén,
szent házak sorakoznak, ott kell élniük
a gazdagoknak, a sápadtaknak, a könnyűszívű angyaloknak,
akik semmiféle kritikát nem tűrtek el,
azt hitték,
ők mindent tudnak,
azt hitték, tudják, milyen,
hogy sohasem halnak meg,
azóta sok év eltelt,
de azóta sincs év, nincs kóma,
nincs lépesméz,
csak a dallam
múlt nyárról,
mely halálig kísér,
sírós, önmagába szerelmes
kérdőjelek,
dúdolnod kell tovább,
fiatalon és örökké,
önmagadként,
holtakon kell
átlépned,
mint
puha lélek.

Emily Dickinson Olyan sok mennyei tűnt el innen

Olyan sok mennyei tűnt el innen
Hogy mennynek lennie kell
A szentek elhelyezése miatt is
Szükséges ügyvitel

A vakondot térítgetik —
Ha az eget hiszi
Van hely ahová folyamodhat —
De az én mentségem mi?

Hitet lerombol túl sok érv
Teknős nem is keres
Tán megpróbálja, ha ott hagyod —
Visszatérsz — hűlt helye

Fordította Fűri Mária

So much of Heaven has gone from Earth
That there must be a Heaven
If only to enclose the Saints
To Affidavit given.

The Missionary to the Mole
Must prove there is a Sky
Location doubtless he would plead
But what excuse have I?

Too much of Proof affronts Belief
The Turtle will not try
Unless you leave him — then return
And he has hauled away

https://www.magyarulbabelben.net/works/en/Dickinson%2C_Emily-1830/So_much_of_Heaven_has_gone_from_Earth/hu/74385-A_f%C3%B6ldet_t%C3%BAl_sok_Mennyei_hagyta_el?translationLang=all

Fűri Rajmond Vitrinben

Házi szokást árul a piac, ahol vevők tolonganak,

hogy hazamenve megsüssék, vagy főzve asztalra tegyék

kívánságaikat. Lazac vöröslik cékla mellett,

s a versenyben győztes az lesz, akinek nagy táljáról étkét

forgószélként tüntette el az étvágy, vagyis az éhség.

Gondolat szükséget követ, ha az elolvad, vagy van

kíváncsiság, s a nyitott szemet látvány gyönyörködteti.

Csak a nézést próbálja érteni, aki semmit sem ért, bár

meglehet, hogy tetteti, hátha kaphatna elnézést,

amikor halmozza a hibát.

Akit áldása felemelt, hogy rendesen lássa,

mi is a valóság, még nem feltétlen

unatkozik. Tárgyai tények, amikkel gazdálkodva módot

alakít magának, s belépve, társaságával örül, hogy

kasztja nem utolsó pária.

Végletek között szaladva elmélkedés kísérhet, s a távot

izmaink jelzik, s a szomj, valamint a célnál ránk törő, 

annyira jóleső hiányunk.

Kíséretünket ilyenkor szokás fellapozni, olvasva

belső beszédet, amelyről nyugodtan állítható súlyos

betegessége. Minek köntörfalazni ott, ahol őszintén bevallható,

hogy sem lélek, sem más lakó nem zavar minket fogyasztásunkban,

amikor az élet, nagybetűvel, annyira zajos.

Szerencsétlen alázatos.

Semmije sincs. Pótolni pedig mit sem tudhat. Világa olyan üres,

hogy benne a visszhang az egyetlen, amelyet hallani

akarhat, aki felőle érdeklődve azt keresi, hová állíthatná ki

mutogatásra, mint példát, követhetetlent, amitől megtartja

magát az ember, ha belészorult némi józan ész és életszeretet.

Szebeni Sándor Jón ásta más

MAGYAR RÁZKÓDÁS

Feléd csap itt, ki nem röpít,
ki sütve nyel le, nem kövít.
Ki kost öl, nyiffan és lelép,
sorompót nyit és fut feléd.
Vaskampón függ, mint bánya sitt,
s játékszekérhez lovasít.
Csörög, mint szarka s oly ködös,
mint őszidőn a Holt-Körös.
Kit óv egy nő – ki kurva volt --,
mint papzsákot egy durva folt.
Ki nyögdel, de nem rossz fitying,
ki szülni görnyed s meg-meging.
Ki friss dió, de béle gitt,
gatyásodik, de lelke fitt.
Ki pendelyt mímel, mint a szél,
rád sem hederít, úgy beszél.
Pátyolgat néha és eseng,
ünnepnapon pirulva cseng.
Teknő. Vödör. Sodorja jég.
Derű. Ború. Tenyérnyi ég.
Gyöngécske, mint a lápi nyír,
hát nem kell félned, hogy kinyír.

HALYAGOS VERS

Lopott csillag a két szeme, csapkodó szárny a két keze.
Sza(r)vával döfköd. Ölni kész? Minden életlen része kés.
Így ijesztget, ijeszteget. Kocsmába hív, de nem szeret.
Kóborló medvét nem cikiz, bort a tőkéhez visszavisz.
Megdőlt kopjafa. Hosszasan. Mereng. Ma ünnepnapja van.
Felnéz és bízik Istenben. Majd megsegíti. Kiskedden.
Meredve tűri – tüske-póz --, mit rászúr egy gébics-kalóz.
És vadcseresznyés, halyagos, de nem haragos, ha Jagos.
Bár néhanapján reszketeg, receptje nincsen, nem beteg.
Párhuzamos, merőleges. Elvonóan tevőleges.
Mint lopótök úgy elbűvölt, minden megnyíló női ölt.
Most gördül, mint a hón a sí, és siklik, mint a bicikli.
Elnyúlik, kilép és lefőz, de széle-hossza, mint a gőz.
Hátán az izzadtság lefolyt. Liszt lett a bőr, a hús, a csont.
Koszmó, retek, s bár hímje zöld, mindent sárrá köpül a föld.

Mórotz Krisztina Ringyó föld

megint arról a fényképről álmodtam amit a februári nyaramban fotóztam apró kis hullámok lepték el a földet picik jeges havak megfagyott habcsókok és emögé bújt el a nap mi csodálatos látvány volt óararany meg fahéj és végül cinóber le kellett ülnöm a hárs gyökerére és néztem ezt a csodát a dzsekim persze kiszakadt de nem érdekelt hosszú útjaimon nem volt társam nem keresett senki nem hiányoztam senkinek szomjaztam a magányt amitől sosem féltem de kellett a ki a kifelé az el eszembe jutott az a nyár amikor vettem Toniotól egy önöttvas kádat és azon a nyáron abban feküdtem és nem szóltam senkihez voltam a nyár a nap a víz és a föld nincsenek történetek cukorrépát kapáltam Tonio viccei úgy futottak a kapa nyeléről a tarack felé afelé a ringyó föld felé mint egy kis fénypászma a töltés oldalán hosszúak voltak a sorok eleinte még beszélgettünk de elmaradtak a viccek is komorak magunkba zárkózottak voltunk gondolat nélküliek a monotóniában az arcok a kezek pengevékony szánk kicserepesedett és állandó vizet kívánt koszos vizet mert ajkunk felett a verítékgyöngyök szürkék voltak a portól nem volt idő négy órakor azt hittem dél van olyan voltam azon a nyáron mint egy cigány hajamba szőke tincseket húzott a nap de ez már régi mese minden nap más arca volt a rétnek a vén tölgyhöz délben kimentem leültem fejem búbját a tölgy törzséhez támasztottam végig a csakrák mellett éreztem a hatalmas energiát amit a fából kaptam és nem akaródzott felkelnem hagytam hogy a gondolataim mindenfelé kalandozzanak eszembe jutott aki álmaimban szép nyugisan kísértett egy gyógyszertár lépcsőjén ült a lába sebes mint ahogy már írtam és azt mondta mosolyogva látod héderváry luca ez a szabadság amikor jólesik megpihenni a gyógyszertár lépcsőjén amit átmelegít a nap fénye mindig tudni akartam hol melyik városban van melyik dimenzióban és időben mikre nincs válasz egy nap találtam egy képet lila fal előtte egy tonettszék a belseje félig beszakadva és nem a szék volt a fontos hanem a fal néztem a képet és akkor értettem meg milyen görögország nincsenek történetek szóltál de vannak én abban a falban és a székben görögországot láttam de nem a tengerpartot a fényes delet és a szűk sikátorokat a sikátorban a port nevettél amikor elmondtam milyen marokkó amit szerinted összekevertem mexikóval szálltak a gondolataim a fa alatt a folyó felől felröppent a szellem-madár és a szó mi utánaszállt szabadság de te figyelmeztettél olyan mint szabadság nincsen gúzsba kötött az ne játssz nagy szavakkal ki a fenének kell a nagy szó a vén tölgy gyökerén akkor esett ki a fa a réten nincsenek történetek megmerevedtem és néztem halálát most éreztem meg saját kicsiségem amikor mellettem dőlt el a fa a görög is így ment el ilyen szépen méltósággal mikor az utolsó nap jött el napfogyatkozás volt nincsenek történetek te a szobában pihentél féltél aznap a naptól a kálákat néztem a görög házán a hófehér függönyöket lábam mellett egy traktor nyoma és egy pocsolya aznap éjjel esett eszembe jutottak a szavaid ismered a tengert amit halálfélelemnek hívnak néztem a kálákat eszembe jutott a görög keze a bőrredőkben megülő kosz ami évgyűrű lenyomat az élete kerekén meghalok és a kálák kibontották szirmaikat meghalok és lett napfogyatkozás meghalok és a görög kutyája nyüszíteni kezdett meghalok és kinyíltak a petúniák mindenkinek így kéne menni ilyen békésen így ahogy a görög ment akkor amikor minden fényes és dél van remeg a levegő és a nők szemérme mézet izzad igen akkor kéne elmenni és elvinni minden fényt magunkkal mert ismerjük a tengert amit halálfélelemnek hívnak abban tocsogunk éjszaka mint riadt állatok. Fel akarunk ébredni de a hullámok lenyomnak még azt sem engedve meg hogy még utoljára emelkedj a horizont fölé és vidd magaddal a fényt hagyd a félelmet a hitetleneknek az ember sosem tud eleget mások érzéseiről szenvedéseiről hogy kellő pillanatban megtalálja a választ felbarmolt föld mellett vakondtúrás és lemerülsz a sejtjeid repedéséig ne félj igaz hogy önmagaddal szembenézni félelmetes van benne valami remedios varo világából úgy távozz mint a görög vidd magaddal a petúniák ébredését fáradtan leülsz a hárs matuzsálem gyökerére és mosolyogsz eljöttem a vén tölgyedig de nem látom az erdőtől a fát holnap kijövünk ne félj a reggelek paradicsomát nem tépem le ócska kolbászok mellé az a holnap ígéretéé hogy akkor is érni fog a vén tölgy is ilyen a holnap ígéretét ott látod az ebrózsa bokrában ha odaenged meg fogod érteni azt hogy nem a tiéd az ég nem a tiéd a fű és zene helyett tücsökcsend fogad de még azt sem vallhatod magadénak ráébredsz arra hogy a hársat nem ültetheted virágcserépbe soha amíg élsz kék ég /tiszta víz/ fekete kenyér/ szép test mi mindennel fölér/ lélek a lélekhez simul /szemünk puhán egymásra hull/ pillánk rebben/ ruhátlanok vagyunk/ de a vers rosszul fordul görög eredetiben kell hallani szóról szóra cseppenve olyan szájból amit felsebeztünk és csókjainkkal tettünk magunkévá másképp bájtalan fényképe lesz egy olyan valóságnak ami nincs az öregség vajon fáj-e mert boldogságunkat nem építhetjük egyébre mint apró emlékekre szembesülsz lassan halandóságoddal többé már nem félsz együtt vagy vele pille bevallom ahogy írtam kitágult a horizont és a mézszőke copf újabb és újabb szereplőmet fonja majd maga köré az öreg herceg prospero nem koldul szeretetet mert rájön azt nem lehet mindent lehet de szeretetért tartani a markod nem vagy ha igen tedd merd vesd le a büszkeséged mint fakérget de figyelmeztet egy nap Isten mikor ébredsz álmaidból hogy várni kell várni egy életen át várni mint a szerelemre úgy várni rá mintha mérlegre tennéd az óceánt /// esett aznap és te kutattál megkérdeztem miért csinálod mert a tárgyak azok amikben ott van az arcod az illatod és ott a szemérmed illata

nincsenek történetek

dokk.hu

Napló: Héderváry Luca