Emily Dickinson - To venerate the simple days (poem 57)

Tiszteld a mindennapot, ami 57 (Magyar)

Tiszteld a mindennapot, ami
Évszakról évszakra vezet,
De bármily fontos ez,
Egy apró tényt ne feledj,
Az úgynevezett halandóságot
Ezzel elvesztheted!

fordította Fűri Mária

Fűri Rajmund Tenisz

Keményet üt az óra, elindult a játék

Lelkedet nyesi, felpörgeti véred

Talán ezt a szettet még megéred

S rájössz, hogy az életed ajándék

Ütős az élet, meg kell hagyni

Fonákul kérdez, s rá egyenes a válasz

Necces helyzetekbe küld, hogy válassz

S ha feladja a labdát, azt le kell csapni

15 - semmi, 30 - semmi, elszalad

Kopik a térd, kezet nyújt az enyészet

Örülsz, ha love game-ben volt részed

Gém, szett, meccs: egy pillanat

Dr Kocsis András (1919 - 2013) Március (Az ég bő szájú...)

Az ég bő szájú, kék üvegéből
Zuhogva árad, kavarog a fény.
Útmenti tócsák rideg, szürke selymét
Ráncokba gyűri, fodrozza a szél.

Árkok árnyékos oldalán lapulva
Hókupac lesi: még visszajön a tél?
Így festegetem a szavak színével,
Amit a színek szava elbeszél.

Fekete lyuk Felütés Fűri Mária, Válasz Fűri Rajmond

felütés:

Az életem nem nyitott könyv
Sokkal inkább fekete lyuk
Minden sugarat elnyelek
Hozzád abból semmi se jut
De ahogy az idő halad
Én is fehér lyukká válok
S az eseményhorizonton
Történetem kisugárzom

válasz: 

Naponta járt a Lyukba nagyanyánk,
dolgozgatott, volt teendő elég.
Árpával érő körtéket hozott,
s főve adta, költve hozzá mesét.

Bújócskánknál érte csőstül a baj.
Kit segítsen? Legyen árulkodó?
Bújj csak ide! Soha meg nem talál;
s megmutatta, ha jött a kis hunyó.

Hogy öleltük! Alig állt a lábán.
Nem vagy éhes? Szelte a kenyeret.
Hajlott hátát mi nyomhatta? Mi volt?
Súlyos is tud lenni a szeretet.

Jónás Tamás Jól csak a fülével lát az ember

Egy nyár alatt, egy tél után,
utolsó szál, mi megmaradt,
egy délután, egy pár falat
után elszívott cigaretta,
felgyűrődött mágneses szalag,
magnó nélküli kazetta,
asztal fölé görnyedve ég alatt,
rohan velem vagy elszaladt,
körbe-körbe, ácsorog,
könnyebb izzadni, mint zokogni,
homlokomról rácsorog,
mivel nem lehet hozzászokni,
kézfejemre, tenyerembe,
rögzíthetetlen, mint a bosszú,
érinthetetlen buborék,
hol túl hosszú, hol túl lassú,
hol rövid, hol elszalad,
csodától mozgó nyomorék,
homlok reped, a gyomor ég,
füvek benőtte vándorút,
elloban, mint a háborúk,
és végül is már neve sincsen
csak ő, meg én, egy fémbilincsen,
s ha fel-felcsillan valami,
nem látni kell, csak hallani.

Fűri Rajmond A jövendőmondóimnak

Eszembe jut néha, hogy látnak,
hogy rajtam van a tekintetük.
Kérdezem magamtól: mit várnak?
Törődhetnék többet velük?

Aztán mosolyuk jut eszembe,
s kívánságuk, hogy csak legyek.
Ha megbotlanék a beszédem,
nyugtatnak, nem segítenek.

Valóság az, hogy ők is élnek
velem, ahogy mindent látó
szemükből, néhanap félek,

kiolvasom, mi várható?
Jövendőmondóim nekem:
tudassátok, s megérthetem!