Fűri Rajmond Ünnep után

Elkönyveltem, hogy jár a Nap az útján,

és halandó az, ki becsületes.

Szinte futva beszélgettem az utcán,

megtapasztalva új tiszteletet.

Elmerültem önfeledten családban,

ott, ahol ámuldozik a merész,

szembesülve első gondolatával:

mennyi apróságból készül egész.

 

Nemtörődömség volt, ami lepett meg,

fülem-farkam – már bocsánat – kinőtt.

Mórikálta magát, s az ismeretlen

élményeket számolgatta előbb.

Szellemjárásban volt részem, valódi

ősmitológia kopogtatott.

Műveltségem is elkezdett tanulni,

keresve, követve gondolatot.

Passiót nem emlegettem. Sajnálom.

Velünk lakik az isteni fiú.

Hétköznapok eseménye, s ábrándom

hordozza, és az égen a ború.

Mit mondana erre derék barátom,

kinek büszkesége a tudomány?

Illesztgetsz te hitet, tudást? Próbálom.

Eredményem fiókban iromány.

 

Kedély, mit ajándékozott az ünnep,

szívmelegség volt, mi befogadott.

Jelenlévők és akik távol ültek

éppen, alkothattunk egy csapatot.

Kalandoztam terekben és időben,

közben pedig álltam a helyemen.

Ünnepeltem ragyogást, és erősen

átgondolhattam a történetet.

 

Füri Rajmond Lakó vagyok

Hiszel-e a vallomásos szónak?
Elrebegett, könnyes siratónak,
mely sajátját tőled visszakérni
nem siet, de viszonzását méri.
 
Hiszel-e az ébredés hamvának,
álomittas, boldog illatának,
melyben ébred, lassan nyíló szemmel,
folytatásra váró szerelemmel?
 
Hiszel-e az égre futó Napnak,
felhők között játszó madaraknak,
kiknek tollán fény tükörben villan
arcunk akkor, döntő pillanatban?

Hinned kell! Ezt úgysem magyarázom.
Hitem nélkül hideg ráz, és fázom,
mit kerülj el. Legyél nekem szikla,
honnan ugrom kitárt karjaidba.
 
Mélységeket járok be egészen,
hol vágyaink zúgó tengerében
életrajok kergetőznek százan,
táplálékuknak örülve, lágyan.
 
Lakó vagyok, azt a mindenségit!
Múlatom időmet az estéig,
addig, amíg a természet mondja,
hogy fürödjek tovább, egyhuzamba’.

 

Fűri Rajmond Tárgyak

Megszületve egy múzeum fogad:

megválogatták a bútorainkat.

Látogató már kezdettől akad,

rokonok, barátok sűrű sorokban.

 

Közvetlenség, intim a kapcsolat,

őszinték vagyunk a kedves tárgyakhoz.

Szótlanságuk hűségükre utal:

többször tanulhatunk kritikájukból.

 

Megérzik a napok hangulatát:

legbelsőbb titkainkban is olvasnak.

Szenvednek lakóik indulatán,

s nem vájkálnak megunt, terhes múltakban.

 

Értékeket őrizhetnek, sokat:

hajlamosak az ötletes rejtvényre.

Példás, ahogyan tárgyilagosak:

bárki számíthatna tőlük részvétre.

 

„Hely szelleme”, mondjuk róluk, mikor

kétségeink támadnak, és nem tudjuk

felmérni az intelmüket, s inog

tájékozatlanul a Föld alattunk.

 

Most köszönöm finom jeleteket,

és a tanácsot, a ki nem mondottat.

Társaságtok olyan gyülekezet,

melyben, aki akar, békén lakozhat.

Fűri Rajmond Passió

Tegnap este hallhattunk passiót,

nagy hatással volt a bachi zene.

Megfeszítettek isteni fiút,

s felrémlett a korszak története.

 

Rabszolga volt az akkori tömeg,

fegyver által kényszerítve a rend.

Azt keresték, ki adhatna hitet,

és békét, amelyben zajlik a csend.

 

Megosztottság ma is kötelező:

elvész, ki a versenyben lemarad.

Rabszolga a karddal vitézkedő,

és az is, aki parancsot kiad.

 

Gondolkodók középen valahol,

köszönik, mit az élet adagol.

Fűri Rajmond Százhetvenhét

Százhetvenhét éve volt, hogy

utca lett az ország háza,

s pontos beszédet kezdett a

korszak legszebb ifjúsága.

 

Hangos szóval azt hirdették,

mi lehessünk úr e házban,

s megélhetést kapjon, aki

itt született, e hazában.

 

Testvériség jelszavával

ölelkezhettek a hívek,

s a szabadság illatával

feldobogtak mind a szívek.

 

Hányszor tűztük magunkra ki

jelvényüket, a kokárdát,

győzve saját magunkban le

bizonytalanságot, árvát.

 

Általános összefogás

állíthatja feladatunk,

melyben ott a bizonyíték,

hogy ugyanaz akaratunk.

Nincsen itt vak, ki nem látná,

hogy miből állhat az élet,

mely nem előny, s nem is hátrány

annak, ki önzésnek élhet.

 

Önzés a köz javát nézni,

miből maga töltekezhet,

s örömében tudja: ifjak

jövőjükkel ölelkeznek.

 

Százhetvenhét év repült el,

lássuk immár folytatását:

nyitott szemmel, bízó szívvel

építve világ világát.

Garai Péter Sándor Szeretnék

Epreskertbe beköltözni
egy szobor ölébe fejem
ráhajtani csupasz mellére
elaludni örökre

Fűri Rajmond Január és február

Gyorsan elolvadt a havunk idén.
Nem is volt csontig hatoló hideg.
Néhány éve nagyon enyhe a tél,
Ezt a romlást ugyan ki érti meg?
 
Olvadozik a sarkkörök jege,
gleccsereink miatt sírnak hegyek.
Vad viharok dúlnak, s a tengerek
pusztítását nyögik a szigetek.
 
Égi állások voltak esemény:
bolygók jöttek egymást köszönteni.
Lestük őket, kérdezve: van remény?
 
Távolokban látszik az emberi?
Január és február. Itt a nyár.
Józanságunk fanyalog. Visszajár.

Fűri Rajmond Válogatok

Mindenféle eszembe jut,

válogatok.

Csúnyát dobok a szemétre azonnal,

irányában nem vagyok bizalommal.

Valakinek főhet feje,

mégiscsak jobban illene

az emberhez a szépség.

 

Azt se bánom, hogyha nemes,

válogatott,

példának okáért mindjárt beszéde:

mutogasson először is szívére.

Legyen bátor, és tegye ki,

akkor hiszem, hogy emberi

lesz megnyilvánulása.

 

Pár százada kirakodó

vásárban él,

aki kapott emberformát a Földön.

Nem csak testi szépség számít, könyörgöm.

Igen, vannak a lelkiek.

Birodalom. Kész rengeteg,

jelenünk tudománya.

Nagyon is veszélyes terep,

az sejthető.

Szeretünk dúskálni lelki javakban.

Komolykodva hivatkozni szavakra,

miket aztán eldobhatunk.

Tárgyalásokon az adunk,

tapsoljon a közönség.

 

Tudjuk vajon, mekkora tét,

mi itt forog?

Megpróbálták tanítani az ősök,

kesztyűs kézzel nyúlni közös örömhöz.

Ma is tart ez a folyamat.

Megnyugtathatom magamat:

jövőnk tele virággal.