2015. október 5., hétfő
2015. október 3., szombat
Pilinszky bűnről és megbocsátásról a literán
A bűn igaz megítélését
lehetetlenné teszi egyfelől a túlzottan pszichologizáló, másfelől a ridegen
jogászi megközelítés.
A pszichologizáló megközelítés veszélye nem a bűnös megértésében rejlik, hanem abban, hogy magát a bűnt érti meg; elemzése végén magát a bűnt nem érzi többé bűnnek.
A pszichologizáló megközelítés veszélye nem a bűnös megértésében rejlik, hanem abban, hogy magát a bűnt érti meg; elemzése végén magát a bűnt nem érzi többé bűnnek.
….
A
másik, ellenkező véglet, a bűn jogászi kezelése viszont a bűnös tökéletes
félreértésével fenyeget, s a bűnt egykönnyen – leválasztva azt az emberi
szituációról – mint embertelen botrányt kezeli.
….
2015. október 2., péntek
Jónás Tamás A megkínzottak balladája
Én még büszkének ismertem Fecót,
közöttünk, verebek közt, ő a sólyom,
de apjára gyújtotta a retyót,
ki részegen bóbiskolt el a trónon.
Ha nem Fecó, megölte volna más,
ha más se, akkor megöli a mája.
Rá fenn a megbocsátás, de a rács
és sok fegyenc várt itt lenn a fiára.
Nem ismertünk rá, mikor hazatért,
alig beszélt, inkább csak motyogott.
Nem óvták bent a szép arcú legényt.
Kit megkínoztak, mind elátkozott.
S a kis Feri, kit intézetbe vittek?
Harmincéves, híres író ma már.
Aludni nem bír, a haláltól retteg.
Félelmetes neki a fény, a nyár.
Tükörbe nem néz, és csak a sötétben
öleli szomorú szerelmesét.
Meséket ír, olvas, de a mesékben
hamisnak talál mindent, ami szép.
Vízből a klór, vaselméből az Isten,
eltűnnek hegek és ütésnyomok.
Jelentése, jelentősége nincsen:
kit megkínoztak, mind elátkozott.
Róza nenémet rákos sejtek rágták,
az ura meg lábát vesztette el,
anyám megfulladt, s egyik bátyám arcát
ügyetlen sebész csúfította el.
Zoli ül. De szabadul, fél év múlva,
rokkantnyugdíja szelvényére kért
két nővére kölcsönt – ennivalóra.
Nem haragszik, hogy becsapták szegényt.
A legszebb lányt rémisztgeti a pap, hogy
csak széttett lábbal nyer bocsánatot,
mert megmérgezte szerelmét, a Lackót.
Kit megkínoztak, mind elátkozott.
A sültbolond is gyorsan megtanulja,
kínozni bűn, de kínlódni nagyobb.
Az elsőből csak elsőbb lehet újra,
s az élőből előbb élőhalott.
Lásd, herceg, aki e sorokat írta,
nem bír örömódát írni, holott
szemében minden panasz olcsó firka.
Kínozták őt is, ő is átkozott.
Kötetben: Kiszámítható józanság
2015. október 1., csütörtök
Ady Endre A nincsen himnusza
A Hajnal nem ragyogó,
Az Éj fehéren lebben,
Az Isten nem jóságos,
Az Ördög nem kegyetlen.
Az Éj fehéren lebben,
Az Isten nem jóságos,
Az Ördög nem kegyetlen.
A Nyár fagyos jégverem,
A Tél hevítő hőség,
Piros virág a Bánat
S fekete a Dicsőség.
A Tél hevítő hőség,
Piros virág a Bánat
S fekete a Dicsőség.
Bivaly-fekete a hó,
Fehér a szurok korma,
A Van csak egy rossz álom
S a valóság a Volna.
Fehér a szurok korma,
A Van csak egy rossz álom
S a valóság a Volna.
A Halál nagy dáridó
S kis stáció az Élet,
A Bűn szebb az Erénynél
S legszebb Erény a Vétek.
S kis stáció az Élet,
A Bűn szebb az Erénynél
S legszebb Erény a Vétek.
A méz maró keserű
S édes íze a sónak,
A Ma egy nagy hazugság
S az igazság a Holnap.
S édes íze a sónak,
A Ma egy nagy hazugság
S az igazság a Holnap.
Nincsen semmi, ami van,
Egy Való van: a Nincsen,
Az Ördög a rokonunk
S ellenségünk az Isten.
Egy Való van: a Nincsen,
Az Ördög a rokonunk
S ellenségünk az Isten.
2015. szeptember 30., szerda
Fűri Mária Tess
Hihetőbb,
mint az Édes Anna tette
A
törvény mégis – okkal – kivetette
Tiszta
volt bár, mint régen a hó
Jogos
büntetés az ácsolt bitó
Ami ma
nincs, de van helyette más
Hiú
remény, hogy van feloldozás
Mert
lehet bár a tettünk indokolt
Vagy
tűnhet annak, a vád nem koholt
Az
irgalomra nincsen semmi ok
Mindenki
mindenért felelni fog
És nem
az utolsó ítélet után
Még
itt a földön éri majd utol
A
büntetés és nincs menekülés
A régi
házban jön az ébredés
Jön a
poroszló és karon ragad
És a
toronyban zászlót bontanak
2015. szeptember 29., kedd
2015. szeptember 27., vasárnap
Vásárhelyi Vera Skorpió hava 9.
Az elemit, mint magántanulók, otthon végeztük. Vitéz Eleméry
Antal volt a tanítónk, jól emlékszem rá – ő sem akarta, hogy elfelejtsem, mert
emlékkönyvembe – melyik lánynak nem volt akkor emlékkönyve – ezt a két soros
versikét írta, gyöngybetűivel. « A betűvetés tudományába én vezettem be, legyen
az idők múltával is kedves emléke. » Szelíd, türelmes ember volt, vékony,
aranykeretes szemüveggel, simára borotvált arccal, világosbarna hajjal.
Délelőtt a gazdasági cselédek és a szétszórt tanyák parasztgyerekeit tanította
az országútra néző iskolaépületben, - délután feljárt hozzánk, hogy minket is
megtanítson a «betűvetés tudományára. »
Nagy ritkán, főleg magánvizsgáim előtt, anyáék megengedték, hogy
lemenjek az iskolába, és az első padban ülve megszokjam a nyilvános
feleltetést. A falakon – a légypiszoktól pettyes ablakok között – Magyarország
hegy- és vízrajzi térképe függött, bogarak, lepkék rajza, és az ABC kis- és
nagybetűi. A durván ácsolt deszkapadlót feketére pácolta sok sáros bakancs. A
padok bicskák és tollhegyek sebhelyeit viselték magukon – a katedra egy dobogón
állt, mellette nagy fekete tábla. Barna Mariska, a gazda lánya ült mellettem,
boldog és elfogódott voltam egyszerre. Az iskola szegényszagához még por,
trágya és zsírszag is keveredett. A tanterem ablakai alatt az Eleméry család
tyúkjai kapirgáltak – nem messze disznó röfögött óljában. Az iskolateremmel
szomszédos szoba Eleméryék konyhája volt. Manci néni, a tanító felesége, az
első elemisták tanítónője, óra közben kiszaladt, hogy megkeverje a tűzön
levesét. Süketnéma lánya naphosszat a lépcsőn ült, belebámulva a semmibe. Bubi,
a tanítóék fia, Miklós jóbarátja volt. Az osztályban külön ültek a fiúk, külön
a lányok. A fiúk addig viháncoltak, nevetgéltek, amíg a tanító rájuk nem
dörrent. A lányok, ölükben összekulcsolt kézzel, csendben ültek – néha összesúgtak
– én és Mariska voltunk a beszédtéma. Rajongtam Mariskáért, aki csöndes, szelíd
lány volt, ügyesen varrt – együtt varrtuk a babaruhákat, amikor a tanyáról
feljött hozzám játszani.
Ebben az iskolában végeztem a parasztgyerekekkel együtt, első
szentáldozásomat. Egyszerű, fehér ruhát viseltem, csak a tüllfátyol és a fehér
térdharisnya különböztetett meg a többiektől. Előző délután sorra meggyóntunk
Reibel Mihály esperes úrnál, aki Eleméryék ebédlőszékén ült, a katedra mellett,
tenyerébe hajtott fejjel. Eléje térdepeltem a fekete deszkapadlóra, s egy hang
sem jött ki a torkomon. Nem tudom, meddig tartott ez a szorongató csönd, amikor
tenyere mögül, álmosan, megszólalt az esperes:
- « Nos, kislányom? »
Minden erőmet összeszedve kinyögtem első
bűnömet.
- « Loptam. »
Emlékszem, a pap hirtelen fölkapta
a fejét, mintha kígyó csípte volna
meg, s hüledezve rám nézett.
« Loptál? Te?
»
Ebben a «te» szócskában minden benne volt. Apám birtoka, anyám
hűvös elzárkózása a vele nem egyenrangúakkal, szelíd természetem, és még annyi
más… - « Loptál? » - ismételte meg újra, s én éreztem a biztatást, amellyel
sürgetett, hogy cáfoljam meg önmagamat. Nem tudtam mit felelni, mélyebbre
hajtottam a fejem.
Milyen tudatalatti ösztön, érthetetlen bűntudat hajtott – és
hajt ma is – hogy mások előtt mindig a legrosszabb színben mutassam meg magam?
Az emberek legtöbbször szépítik fogyatékosságukat, hibáikra mentséget keresve.
Iszonyú érzékenységemben kegyetlenül szigorú voltam önmagamhoz, soha nem
engedve az önbocsánatnak. Nyolc éves koromban már önmagam kérlelhetetlen bírája
voltam.
Amikor anyáékkal először fölutaztam a fővárosba, Olga
nagymamához, mi gyerekek, kisasszonyunkkal együtt, nagymamától nem messze, egy
elszegényedett «úrinő» lakásában aludtunk. Nehéz, sötétvörös bársonyfüggönyökre
emlékszem, rézgombos, széles ágyra, amelyben együtt aludtam Miklóssal, porcelán
csecse-becsékre, sötét, nehéz bútorokra. A porcelánok Miklós viháncolásai után
hamar eltűntek – maradt a bársony titokzatossága, a túlzsúfolt szoba idegen és
mégis vonzó légköre: suttogások, halk sikolyok, fojtott vitatkozások szűrődtek
át a szomszéd szobából. Különös hangulata volt annak az albérleti szobának.
Megtermett háziasszonyunk egész nap fodros pongyolában járt, vöröses szőke
haját magasra föltornyozva fésülte, - valahogy ilyennek képzeltem magamban a
színésznőket… Talán az volt, talán más… csak Olga nagymama nem tudta! A
vörösbársony-függönyös szoba emléke sokáig kísértett engem.
Olga nagymama sokat betegeskedett, szíve gyönge volt, asztma
is kínozta – majdnem mindig feküdt. A Bethlen-udvar ötödik emeletén lakott,
szép, komoly bútorok, szigorú ősök képei között. Finom szépségét még a betegség
sem tudta elhomályosítani. Konyhájának ablaka egy nyitott folyosóra, a háztömb
belső udvarára nyílt. Lőkösházán, fáramászás közben, sose szédültem, - de ott,
a keskeny korlát védelme mögött, lebámulva az udvar tátongó mélységébe, forgott
velem a világ. Húzott és taszított a mélység, miközben gyomrom fájdalmasan
görcsbe húzódott.
Kisasszonyunkkal sokat sétáltunk a városban, hogy
jelenlétünkkel ne fárasszuk nagymamát. Egyik ilyen sétánk alkalmával betértünk
egy budai élelmiszerüzletbe. Ragyogó villanyvilágítás, síkos fények, a polcokon
ízlésesen föltálalt ínycsiklandozó ételek, árucikkek. Soha nem láttam ilyen
üzletet – egyáltalán semmiféle üzletet nem láttam addig életemben, a Weiss
bácsi sötét, rossz szagú boltján kívül, az állomás mellett, ahova
selyemcukorért bicikliztem le időnként. Mi nem falun, hanem pusztán éltünk.
Apám birtokán kívül nem volt más lakott hely körülöttünk, csak az állomás, -
amely egyszersmind határállomás volt Magyarország és Románia között -, s a
hozzánk tartozó tanya. Hat kilométerre volt tőlünk a legközelebbi falu,
tizenkettőre a szomszédos község. A főváros olyan hatással volt rám, hogy
szinte összenyomott. Csörömpölő villamosok, surranó gépkocsik, emeletes házak,
mosolytalan emberek. A házakban villanyvilágítás, - mi még akkor lámpával
világítottunk, - gombnyomásra működő felvonók. A kirakatok és az
élelmiszerüzletek hatottak rám legjobban. Egyik ilyen élelmiszerüzletben,
elámulva a felvágott húsokon, sajtokon, egzotikus konzerveken, nyitott szájú
zsákot pillantottam meg az egyik polc alatt, tele babhoz hasonló, barna
szemekkel. – Mi ez? – kérdeztem kisasszonyomat. – Amerikai mogyoró, -
válaszolta. – Vegyünk belőle, - néztem a zsákot vágyakozva. – Úri gyerek nem
eszik amerikai mogyorót. Nem illik, - intett le a kisasszony. Hamarosan
kiszolgáltak bennünket, vittük haza a vacsorára szánt főtt sonkát, a darab
sajtot. De nekem, mélyen a zsebemben, egy
szem amerikai mogyoró lapult.
Mindezt hosszú lett volna Reibel bácsinak elmondani, így csak
bólintottam, s nem mertem a szemébe nézni. Többi « bűnöm » nem volt arányban első bevallott
vétkemmel. A pap elmormolta fejem fölött a föloldozás latin szavait, kimérte a
penitenciát, - jöhetett a következő gyónó. De amikor fölálltam, hogy távozzak,
s lopva az arcába pillantottam, mintha szomorú csalódást olvastam volna ki a
tekintetéből.
2015. szeptember 24., csütörtök
Fűri Rajmond Homázs
Tisztelet és hála
Neked, Mesterünk és szellemi irányítónk! Életünk útjának és jelenének, és még
inkább gyönyörrel teljes jövőnknek Iránytűje!
Kétszáz év
távolából tekintünk Rád és Művedre, amely piramisoknál hatalmasabb, és
szólalunk meg a hála és az elismerés hangján. Nevedet, Szellemedet, Művedet
dicsőítjük, és minden emberek elé tárjuk, akik képesek követni Nagyságodat,
miután megérintette és áthatotta őket mindaz a gyönyör és jóság, amelyet ránk
örökítettél, és nem voltunk restek tanításodat elfogadni, amely útmutatás
szerint és példád követésével valóságossá lehetett a Nagyság és az Emberhez
Méltó Létezés!
Ez alatt a több
mint kétszáz év alatt hányszor, de hányszor tettek kísérletet ismerőid és ádáz
ellenfeleid, hogy tudatosan - vagy éppen megsemmisíteni akarva azt -
bizonyítsák az általad megálmodott és részben megvalósított emberlét igazát és
nagyszerűségét! Hiszen tagadva is lehet bizonyítani a mondottak igazságát!
Hány, de hány
tömeges próbálkozás történt arra, hogy kiválasztódhassanak közülünk méltó
utódaid, akik képesek eljutni a létezés általad ajánlott magaslataiba, ahol a
végtelen szabadság az akarattal egyesülve hozza létre azok szűk közösségét,
akik egyszerre értik ember voltuk nagyszerűségét, és elég bátrak is ahhoz, hogy
az ezzel járó teendőiket elvégezve megmutassák az alkalmatlan többségnek a
helyet, amit legjobb elfoglalnia, ha már egyszer az élet erejéből származó
rendelkezés szerint ez a hely így kijelöltetett.
És hányan vannak
ma is, akik sekélyes módon veszik példádat útmutatásul, és szó szerint hajtanak
végre emberhez méltatlan cselekedeteket, kiváltva a tömeges ellenkezést
azokból, akiknek pedig oly fontos szerep jutna az emelkedettség, a
kifinomultság érvényre juttatásában, amikor zokszó nélkül követhetnék
utasításainkat a megdicsőülés felé vezető – általad oly nagyra tartott –
útjukon.
Elméleteket
kreáltak az akaratból és felsőbb létezési módból, amit aztán pusztulás és
könnyek óceánjai kellett, hogy kövessenek. Háborúk, emberirtás, rombolás
öntötte el a Földet, óh, Mesterünk.
A mai napon is
tömegek kénytelenek magukat megmenteni a tökéletesen félreértett útmutatásodból
kiérteni vélt sors rendelésétől, ahelyett, hogy megismerve a rájuk szabott
felemelő feladatot és a vele járó szerepet, részesei lennének a közös
alkotásnak, és a Magas Emberi Létezés Hordozói mellett ellátható teendőiknek.
Mit tehetünk mi, a
Te tanítványaid, ebben a vészhelyzetben, amikor – szándékunk szerint – a
tisztelet szavaival kívánunk Rád emlékezni, és megmutatni Műved kivirágzását,
mindazok ellenére, amelyekről az előbbiekben kénytelenek voltunk szólni?
Mesterünk!
Elméleted és
gyakorlatod virágzásáról állítunk eléd szemléletes képet, majd átnyújtani
igyekszünk szavaink bizonyítására egy igaz, bár vázlatos történetet, amelyben-
hitünk szerint – Te magad is meglelheted kedvedet, mert – reményeink szerint –
nem csak magasztos elveid győzelmét igazolhatják a történet eseményei, de
kifinomult gyönyöröd átélésére is módot találhatsz beszámolónk alapján, annak
hőse aktív részvételében lelve igazi kedvedet.
Halljad hát
vázlatos szemlénket arról, hogy magasztos elved és elméleted hogyan nőtt,
hogyan éledt fel, és lett úrrá – nyugodtan mondhatjuk – a ma létező egész
bolygó emberiségében.
Hamar kiderült,
hogy tanításod rejtett értelmét kevesen ugyan, de vannak, akik képesek igazi
értékén felismerni és kezelni.
A kiemelkedő
ember számára nem az a fontos gyakorlatodban, hogy helyzetét puszta fizikai,
testi síkon legyen képes megélni és demonstrálni, egyúttal pedig elfogadtatni.
Amennyire szükség
van arra, hogy a jólét lehetőségét magának biztosítsa az arra teremtett ember,
legalább annyira fontos, hogy lelki fölényét is képes legyen megvalósítani,
adott esetben – természetesen – a testi örömök elérésének szabadságával, vagy
ezek minősége és mennyisége tetszőleges megválasztása által.
Ezt a lelki
fölényt pedig Te segítettél biztosítani, Mesterünk, amikor a test gyönyöreire
annyiszor utaltál, mindig pontosan megjelölve ezeknek az örömöknek az
átélésében játszott szerepek felszabadító voltát.
Nos, a lelki
fölényhez a test örömein át vezet az út, mint azt volt alkalmunk
megtapasztalni.
Mert csak meg kellett
figyelnünk a magáról megfeledkezett embert, aki kisszerűségében hagyta magát
elragadtatni, és a testi örömét engedte látszani, és egyúttal azt irányíthatóvá
tenni.
A Te
parancsodból, amely a gyönyör tárgyává avatta történeteid szereplőit, mint pl.
a Te Juliette-det, így lett egyszerű
jelzés arra a gyönyörre, amit az érintett átélt, csak amely átélésről magának
sem tett vallomást, vagy ha tett is, azt már nem gondolhatta át, hogy annak
említésével milyen helyzetbe kerülhet, amikor ez az említés annyiféle
vonatkozást hoz létre számára, anélkül, hogy azokat birtokolná, vagy egyszerűen
csak ismerné.
Nem vettünk el
tőle semmit, ahogy nem is adtunk neki újat a történtekhez képest, csak mi tudni
véltük – és mindig is tudni véljük -, hogy az átélt gyönyör – mondhatnánk azt
is, hogy az általad oly nagyra tartott extázis – közös értékké tehető, amely
közös érték tőlünk, kiválasztottaktól eredeztethető.
És ezt a közös
értéket neki magának, az éppen érzékei által elfoglalt embernek, illik ismernie
és megfelelően értékelnie.
Mindezeken túl pedig,
ahogy Te, Mesterünk, tanítottad, az a gyönyör kiemelheti az embert a
hétköznapokból és a szürkeségéből, ahogy minket kiemel a lehetőség, hogy ezzel
a gyönyörrel bánjunk, és azt a hatáskörünkbe vonjuk.
Neked, Mester, nem
volt mindegy, hogy ki az, aki átéli az elragadtatottságot, akármilyen feladatot
is kell vállalnia az átélés érdekében, együtt azzal, aki kellő alázattal veszi
tudomásul a rá osztott szerepet, hogy az átéléshez a maga részét hozzáadhassa.
Ennek mintájára
nekünk sem mindegy, hogy ki az, aki megszabja az átélés ismeretét, vagy aki
szabályozza a vágyat, amelyről nem a sajátjaként gondolkodik, de a vele való
bánás jogát feltétlenül a magáénak tartja.
Ahogy Te
irányítod a kiválasztott élete kiteljesedését, úgy nekünk is módunkban áll
magunknak megteremteni a vágyak hullámzó tömegét, amelyet aztán kedvünk szerint
mozgathatunk, ahogy Te tetted azt a testi funkciók örökké változó, de számodra
mindig örömet adó felkorbácsolásával, izgalmat jelentő szabad használatával.
Majdnem
emberevőknek tarthatnánk magunkat, ha nem lebeghetne szemünk előtt a Tőled
kapott szent cél: szolgálni elsőbbrendű létünket, egyben egyre kifinomultabban
járni el ennek az emelkedettségnek a létrehozásában.
Mester!
Halljad hát
történetét a mi Juliette-ünknek, a leírtak szerint, az eltelt kétszáz év minden
tapasztalatát követve, és soha meg nem feledkezve példádról, amelyben első
helyen mindig ott találjuk az alkotó és uralkodó képzeletet, amely nekünk
magunknak képes megteremteni kiemelt világunkat.
Tudod mester,
hogy vágyadat sikerült teljesítenünk hősünkkel, az engedelmes közreműködő
létrehozását, aki egyetlen zokszó nélkül volt képes partner lenni abban, hogy
vágyait mi irányítsuk, aszerint, ahogy azt elképzelni magunknak jónak tartottuk?
Ez ajándékunk –
Neked ezennel bemutatott tisztelgő áldozatunk – legfőbb értéke, amit fogadj
tőlünk örömmel, ahogy mi ennek értékéről meggyőződtünk, és hitünk szerint Te is
értékelni fogod – remélhetőleg – nem eltúlzott minősítésünket saját
sikerünkről.
Feldicsértük
szegényt kezdetben, hogy dicsőség utáni vágyát létrehozva megtámogassuk
önbizalmát. Aztán minden szíve dobbanását, minden vonzalmát követtük, anélkül,
hogy ezt vele tudatosítottuk volna, és kedvünkre szemléltük az ereiben
száguldozó vért és szenvedélyt, amely kitörni készült, de legalábbis kereste
lobogása méltó társait és helyeit, ahol szabadnak tudhatja magát, és ahol
elképzelt nagyságát is kitöltheti.
Mert, mint tudod,
a nagyság utáni vágy minden ember egyik legfőbb igyekezete, amikor a lét
dimenziói megnyílnak számára, sokszor anélkül, hogy szemeit és értelmét
használná, hogy belássa a lehetőségeit, és felmérje azokat.
Emberünk vágyai
irányításában aztán adódtak gondjaink, és ezt mi nem vettük jó néven tőle,
talán érthetően.
Jutalomra
ácsingózott, pedig ez a vágyakozás még a bűnök között is előkelő helyen
szerepel, és mi többször is eljártunk vele a figyelmeztetés, az észhez térítés
szándékával, meg kell mondjuk, hogy nem minden esetben sikerrel.
Mást tüntettünk
ki akkor, amikor – úgy gondoltuk -, hogy nagyon várja a kivételezettsége
kinyilvánítását tőlünk.
Képzelheted a
hatást, amit kiváltottunk belőle. Várja az oRdót, és helyette valaki olyan
kapja, aki, vagy akinek barátja vagy hozzátartozója éppen az ő ellenfele, de
legalább vitázó társa, és útjának keresztezője. Szóval semmiképpen nem
jóakarója, ami szerint – úgy gondoltuk – a csalódása csak nagyobb lehet, és ami
el kell, hogy gondolkodtassa arról, hogy ő nem igazán képes irányítani a
sorsát, a vele történő eseményeket. Legalábbis azon a módon biztosan nem, ahogy
addig tette, mert annak egy ilyen váratlan fejlemény lett a folytatása.
Hogy rájött-e
arra, hogy a tét valójában a vágyai ránk bízása lenne, arról nem vagyunk
meggyőződve.
Az idő múlása új
lehetőséghez juttatott minket, amikor a testi változások kezelésére
segítségünket igénybe kellett vennie.
Képzelheted,
Mesterünk, hogy milyen lehetőség kapujába értünk ezzel a változással.
És ez az ember
innentől kezdve, jóllehet eddig sem volt az a panaszkodó fajta, kezes
bárányunkká lett, szinte egyik pillanatról a másikra.
A vágyai
irányításában – sajnos – egy lépéssel sem jutottunk előrébb, de a fiziológiai
változásai megélése odáig juttatta, hogy szó nélkül elfogadta minden
ajánlatunkat, és egyetlen szóval sem próbált együttműködést kezdeményezni velünk
a hogyléte várható alakulásáról. Pláne nem a vágyai további lehetőségeiről.
Mint amikor
papszenteléskor az oltár előtt fekszik a jelölt, kiterülve, és a teljes
odaadást bemutatva, istene színét látva, várja a róla szóló rendelkezést, amely
sorsát a továbbiakban meg fogja szabni, a teljes hátralévő életére.
Egy ilyen embert
nyújtunk most át Neked, Mesterünk, kiterülve, a teljes engedelmességben, a
vágyaival, a jövőjével, amelyeket Te határozhatsz meg számára, vagy a nevedben
továbbra is mi fogunk rendbe állítani, és útmutatásod és példád szerint
megszabni.
Íme, itt van hát
az ember, aki elfogadja irányításodat akkor, amikor Te vagy az, aki utat
mutatsz számára a lehetséges szenvedélye és a testi bajai kezelése mikéntjét, a
választásait és a módozatokat illetően.
És ez az ember az
is, aki készen van arra, hogy kövesse rendelkezésedet arról, hogy áldozatos
életét befejezze, ha Te a változások dolgában fenntartod az irányítás eddigi
formáját, és nem teszed kérdésessé további útját, amivel a testi létezésben
járhat.
Mert, Mesterünk,
nincs más e Földön, csak amit Te meghatároztál nekünk és az utánunk
következőknek: irányítani a vágyakat, és ezáltal irányítani az embereket.
Hogy nekünk
legyen módunk megszabni a jövőt, és elsőként gondoskodni önmagunkról, mint a
tudás birtokosairól.
Mesterünk! Márki!
Maradj az
továbbra is nekünk, aki eddig is voltál, és engedd, hogy példád tovább mutassa
számunkra a követendő irányt, legyen bár szükség annak átértelmezésére a
feladatok aktuális teendőit illetően, de megtartva az örök lényeget: az emberek
irányítását.
Fogadd
áldozatunkat örömmel, hogy bízhassunk egyetértésedben, áldásodban, és így
magunkban is, hogy helyesen járunk el, amikor vállaljuk teendőinket, és amikor
képesnek tartjuk magunkat a szükséges kiigazításokra, egyben útmutatásod
rendíthetetlen követésére.
Mert eljöhet még
az idő, amikor az irányítás új formáját kell felismernünk és bevezetnünk, hogy
megőrizhessük helyünket ebben a szerteágazó, egyúttal annyira világosan és
egyértelműen megszabott emberi közösségben, és egyénként is megvalósítható
létben. Ahol szenvedélyünk, szabadságunk és spontaneitásunk, képzeletünktől
áthatva folytonos mozgásban tart minket.
Legyen rajtunk
áldásod, és erősödjön hitünk tanításodban, és emelkedettséged erejében.
2015. szeptember 22., kedd
2015. szeptember 21., hétfő
2015. szeptember 19., szombat
becsey zsuzsa ki kárrr hangjáték 2015 09 10
forrás:
http://www.becseyzsuzsa.hupont.hu/26/enek-hangjatek
2015. szeptember 15., kedd
Csapó Angéla négysorosok
1.
Ma béke van. Nincs is kedvem
szóval karcolni szét.
Vagyok a világban, mint a sejt a testben,
s közben fölöttem tintát old az ég.
2.
A japánbirs megint elvirágzott.
Az almafa fehérlik most, épp, mint tavaly.
Nincsen rés sehol sem. Amit érzek,
nem tűri semmi meg sehol.
Ma béke van. Nincs is kedvem
szóval karcolni szét.
Vagyok a világban, mint a sejt a testben,
s közben fölöttem tintát old az ég.
2.
A japánbirs megint elvirágzott.
Az almafa fehérlik most, épp, mint tavaly.
Nincsen rés sehol sem. Amit érzek,
nem tűri semmi meg sehol.
2015. szeptember 14., hétfő
Fűri Rajmond Pálmaliget
Hangos lett a kert.
Valamennyi
dolgozója kezdte a munkát.
A felhők közül lassan
tört át
a Nap, és jó volt elfeledni
a szűkös időt. Szél
rohant
nagy
igyekezettel. Kereste
a helyét, fák mögé
belesve.
A ház sarkán egy árnyék
zuhant
a földre, majdnem
meredeken.
A tenger felől a nyílt
vízen
apró csillogás játszott,
várva,
hogy új termést gondol
magának,
s virágot bont a
datolyának
az a sok milliónyi pálma.
2015. szeptember 12., szombat
Olvasói megjegyzés
Nézegetem a tollmixet, és vicces
korrespondenciákra találtam. xvokul
Vasas Feri
Sári
Kandinszkij
:) :)
2015. szeptember 10., csütörtök
Huszárik Zoltán - Elégia (1965) - youtube
„Huszárik Zoltán: Elégia” megtekintése a YouTube-on
https://youtu.be/GMwUct3jJTI
2015. szeptember 9., szerda
Becsey Zsuzsa Ló láb – részlet (forrás mek)
verskockák rajzok
variációkra - Huszárik Elégiák
…….
Az érdekes ebben a módszerben az,
hogy tulajdonképpen a szavaknak megfeleltetett (szavakhoz hozzárendelt) rajzi
jelekből kialakult minták nemcsak a magyar nyelvre vonatkoztatva tekinthetők
egyezményes jeleknek, hiszen bármely szó, mivel önmagában értelmes (*), mint
rajzi jel, képes ugyanazt a dolgot jelenteni bármely nyelvet érintő
rendszerben. Ez a rajzi ábrázolás titka. Összehoz különböző kultúrával bíró embereket.
Csak egyetlen közös nyelven vagyunk képesek kommunikálni, a rajzi jeleken.
Ezek, ha egyezményesen kialakítódnak, könyvbe foglaltatnak, bármelyik ember
képes lesz elolvasni, értelmezni. Hiszen minden szót ismerünk, azaz megfordítom
a dolgot, minden alakzatot ismerünk, ami minket körülvesz, minden színhez,
fogalomhoz társítunk egy elképzelt valósághoz megfeleltetett, beazonosított
tárgyat, képzetet, és vissza, tehát a látott (megismert) dolgok alapján be is
tudjuk azonosítani a lerajzolt szimbólumot. Ráadásul esztétikailag is a betűhöz
képest szemléletesebb. Nem véletlen, hogy a kultúránk kezdetén is az első
földbe, homokba rajzolt jelek már akkor is rajzok voltak. Csak aztán
kialakultak a betűk, és minden nemzet később saját betűrendszerrel akart kitűnni,
különbözni a másik közösségtől, akiktől kivívott, kiharcolt
területeket, nem akart ugyanazon a nyelven beszélni, és így jutottunk odáig,
hogy az emberiség nem érti egymást a világ összes részén. Pedig csak egy
módszer lehetséges, ha visszamegyünk a mai fejlett kultúránkban ahhoz a
módszerhez, amiben az ősember gondolkodott, és megfogalmazta első kommunikációs
jeleit.
……..
Ebben a könyvben természetesen
nem fogom az összes szókincsünkre ezt a szimbólumrendszert alkalmazni,
kifejteni, kidolgozni, ebben a munkában, mint alkotómunka, ez nem cél, vagy
kevésbé cél, bár egy irány, útmutató, inkább csak ízelítőt ad (szeletet) ez a
játékos tervezet arra vonatkozóan, hogy akár az egész meglévő és elfeledett
(nem használt) nyelvünk szókincsére lehetne a munkamódszert érvényesíteni.
Ennek kidolgozása már túl nagy munka lenne, s minthogy egy személyben nem elsődleges
cél a végső, mindent magába foglaló szóhalmaz forma mintarendszer kialakítása,
kivitelezése, mindenesetre annyit megér, eljátszani az ötlettel.
2015. szeptember 8., kedd
Lukovszki Judit Ionesco festeni kezd
A
Ionesco vallomások tanúsága szerint a képírás a nyolcvanas években
életbevágó jelentőségű elfoglaltsággá válik az egyre inkább a metafizika
kérdései felé forduló, szorongásaitól gyötört művész életében. “Ha abbahagynám
a festést, elveszne minden reményem. A színek, kizárólag a színek nyelvén
beszélhetek, és a színek is mondanak nekem dolgokat [...] a másvilághoz
kötnek.” -írja a La main peint című esszéjében. A kötet címe áttételesen azt is elárulja,
hogy a festészethez való vonzódása egyúttal a világ intellektuális úton való
befogadása iránti bizalom elvesztését is jelenti. A megállapítás hátterében
meghúzódó oppozíciót Denis de Rougemont, - akinek neve Ionesco tanulmányozása
folyamán szükségszerűen felmerül, hiszen a Rinocéroszok egy Denis de
Rougemont által megélt és elmesélt élmény hatására íródott - úgy fogalmazza
meg, hogy kézzel kell gondolkodni, (könyvének címe: Penser avec les
mains) és ugyan elsősorban polemizálni akar provokatív kijelentésével, megfontolt
érveket tud felhozni mellette. Például egy utalást Aquinoi Szent Tamásra,
akitől azt a gondolatát idézi, hogy “Az ember természeténél fogva rendelkezik
ésszel és kézzel”. Denis de Rougemont gondolatmenete a fogalmak meghatározásán
nyugszik. A kéz - akárcsak a kései Ionesconál - a gondolat megnyilvánítójaként
szerepel. Mire Ionesco elért a szépirodalommal való szakítás pillanatáig, már
jól ismeri a képiséggel kapcsolatba hozható misztikus irányzatokat és szoros
művész-barátságot kötött Juan Miróval. Egyes lithográfiái sugározzák a Zen-ből
megtanult alaptételt, hogy a világ abszurditására adott egyetlen hiteles válasz
a nevetés, azt írja egy helyen: “[...]vágyom arra, hogy eljussak a Zen
szerzetesek tudatállapotába, vágyom arra, hogy nevessek mint ők, a világ
komédiáján, élet és halál komédiáján.”
~ 00:13:17 - Les endimanchés (1986)
Anélkül,
hogy a gazdag szimbolikus tartalommal megtöltött formákat, színeket elemezném a
fenti a képen, így első, globális megközelítésben is látszik, hogy a fő
esztétikai elve a játékosság.
Egy
másik lithográfiája, melynek Caractères
d’imprimerie ionesciens à la manière des idéogrammes (1985) a címe:
~
00:14:30
Kék
rácsozatban keverednek jól felismerhető számok és betűk, a kevésbé nyilvánvaló,
de írást idéző egyéb karakterekkel. A négyes különböző módosult alakjai, annak
a kétszerese, a nyolcas (ami egy kilencven fokos fordulattal mindjárt
végtelenjel is lehet) utalnak művészete misztikus forrásaira. Megjelenik még a
számok tartományából a 0, 2, 3, a számmisztika iránt elkötelezettek nagy
örömére. De találhatunk a görög ábécét idéző formát, vagy egy konkrét
kortársra, Yves Saint-Laurent-ra tett utalást, mintegy a különböző kultúrkörök
egyidejű jelenlétét sugalmazva. De van fordított dupla V is, ami mintha az
éjszakában szállna, fordított kérdőjel is, reménykedő zöld háttérrel. Az
atomjaira, jeleire hullott nyelvet a megsemmisítő szétszóródástól egy színes
rácsozat védi meg az így létrejövő fúzióban.
2015. szeptember 7., hétfő
2015. szeptember 6., vasárnap
Szürrealizmus (Magritte) a rebellive blogban
"A szürrealizmus csodálóiként újra és újra lenyűgöznek minket Magritte álomszerű alkotásai – de ezzel nem csak mi, hanem a legnagyobb divatházak tervezői is így vannak, hiszen kreációikkal gyakran tisztelegnek a belga festő munkássága előtt."
2015. szeptember 5., szombat
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)




