2015. december 31., csütörtök

Dr Kocsis András (1919 - 2013) A hajóút vége

Ó, ifjúság, nem maradsz édes emlék,
Bánat borából bőven megitattál.
Öröm-kalácsból kis morzsákat adtál.
Nem kaptam tőled, csak pár szép méla estét

Légy hajó, melyből új világba lépek.
Ház, melynek végsőt csikordul kilincse
Most, hogy bezárom. Ezernyi drága kincse:
Átélt és elmulasztott ölelések,

Versek, magány. Ködbe fúlt őszi estek.
Sötét mellékutcák homályán: vágyak,
Amikről azt sem tudtam, kihez szállnak,
S álmok, mik nem öltöttek soha testet.

Az út közepén abbamaradt utak.
Csak gondolatig megszülető tettek.
Célok, mik másnap más célokká lettek,
Csillagokra lőtt nyilak, mik földre hulltak.

Maradjon el mind. Új csillag földjét éri
Lábam, most meglátom, hogy mit érek.
Egy célt látok és egy nőt, drágát, szépet.
Gyermek szállott be, hadd szálljon ki a férfi.

2015. december 28., hétfő

2015. december 23., szerda

Vasas Ferenc képeiből





Sík Sándor verse - szepi


„És így suhant el csendesen
Életre éledt vágya Napkeletnek
Az ezredéves éjszakán”


http://www.szepi.hu/irodalom/vers/karvers/karv_139.html

2015. december 21., hétfő

2015. december 19., szombat

Fűri Mária Napok karácsony előtt


Fényes bazársor
Lődörgök céltalanul,
Nincs várakozás

*

Fényes bazársor
Vonzó forgatag, csak épp
Titkok nélküli

*

Fényes bazársor
Vettem ezt meg azt, vajon
Örülnek-e majd?

2015. december 18., péntek

2015. december 16., szerda

Kocsis Csaba 1 a 12x12 - ből

Egyszer volt, hol nem volt.
Azt hiszem, litván vagy észt mese volt.
Isten almaként teremtette meg az embereket.
Kettévágta a gyümölcsöket: férfira és nőre.
Szétszórta őket a földön.
Az egy almából valók nem veszekednek.
Békében élnek, amíg meg nem halnak.
Szentestén szétosztunk egy almát.
Mindenkinek jut belőle egy szelet.
Sokan vagyunk, nagy a család.
Az alma a szeretet jelképe.
- Nekem is adsz majd egy gerezdet?
- szólalt meg bennem egy hang.



németül hallgatható az alábbi linken:

2015. december 13., vasárnap

Fűri Rajmond Napok 5.

Annyi fényképet őriznek az emberek. Családi fotókat, gyerekkori képeket, iskolai emlékeket. A szüleikről, a nagyszüleikről, távolabbi családtagokról, és akkor a kirándulások emlékeit még nem is említettük. Aztán vannak képek olyanok is, amelyeket műtermekben készítettek, vagy amelyeket hivatásos fényképészek alkottak, hogy megörökítsenek az időtlenségnek egy – remélhetően – soha meg nem ismétlődő eseményt. Mint amilyen egy esküvő, vagy egy jeles születésnap. Száz év, az száz év, és ezt meg szoktuk becsülni. Egyelőre igazi ritkaság. Amíg a 3D-s nyomtatók és a genetika segítségével a már korábban megjósolt várható életkort megérni nem kezdjük, ráadásul tömegesen. Ezek a kedves emlékek egyáltalán nem azok, amiknek tartjuk őket. Mert meg kell elégednünk a róluk sugárzó múlt felidézésének édességével, amely oly kellemes érzésekkel képes minket eltölteni, érthetően, és nagyon fontos szerepet betöltve az aktuális jelenünkben. Nem illik arról beszélni, hogy az ilyen kellemességek édeskéssé tehetnek minket hangulatilag, és megállítják elemző gondolkodásunkat, amellyel képesek lehetnénk a múlt jelentőségének felmérésére, hiszen éppen ez az „íz” az, amire szükségünk van az említett otthonosság megerősítéséhez, ha együtt jár bizonyos értékelési feladatok szüneteltetésével, ha nem. Ha a fiziológiai szükségleteinket vesszük, akkor is tudhatjuk, hogy milyen táplálék összetétel mellett lehet a közérzetünk, illetve a kondíciónk kiegyensúlyozottan egészséges. Hát az önértékelésünk, a lelki egyensúlyunk megtartását is hasonlóan szolgálhatják megfelelő összetevők, amelyeket aztán otthonosság néven helyezünk a napjaink feladatai kosarába, és az emlékek kétdimenziós konzervjeit nyugodtan közéjük számíthatjuk.
Ráadásul az otthonosság nem csak a nézegetés műveletéből állhat elő számunkra, hanem maguk a képek juttathatnak hozzá minket a megközelítéséhez, és éppen nem az elemzés megakadályozásával, hanem inkább annak direkt használata révén. Amikor idáig ért a mondókájával, akkor lehet, hogy azok is figyelni kezdtek rá, akik eddig azt fontolgatták, hogy a közhelyek emlegetése nem érdemli meg a további ott tartózkodásukat, és azon kezdtek el gondolkodni, hogy hogyan tudnának feltűnés nélkül távozni a teremből. Ami nem lett volna könnyű egy sor közepén ülőnek, amikor jó pár embert felállítva igyekszik eljutni a kijárathoz.
Az előadó azzal folytatta, hogy a nevető arcokról tartott kiselőadást. Ezt a témát nem nevezte néven, de egy idő után lehetett sejteni, elég határozottan, hogy erről szól a beszámolója. Így: amikor a műtermi beállítás szereplői arcán jelenik meg a nevetés, valamilyen mértékben, akkor eszünkbe jut a fotográfus felszólítása, hogy „kérem, egy kicsit vidámabb, egy kicsit mosolygósabb arcot kérek”, és nem biztos, hogy az arc tulajdonosának aktuális hangulatára, netán a jövőről alkotott elképzelései megjelenítésére gondolunk, mint arckifejezése valódi okára és indokára. A pillanat művészetében – ahogy a fotográfiát is szokták nevezni – túlzónak tűnne annak feltételezése, hogy a nevető arc a jövőjéről „beszél” a nyilvánosság előtt, amely nyilvánosság egy fényérzékeny lemezre a fényt megfelelően juttató optikai berendezés formájában van jelen akkor, amikor ez a bizonyos, jövőről szóló bizalmas közlés – a nevetés – „el fog hangzani”, le fog játszódni. Még akkor sem biztos, hogy a következő időt jogosan idézzük meg a kép szereplőjeként, ha a megörökítendő alak tisztában van a róla készülő kép ilyen jelentésével. Arról pedig aztán már végképp le kellene mondanunk, hogy egy csecsemőt tartó anya mosolya mögött a saját jövőjére és a gyermeke jövőjére vonatkozó álláspontja milyenségére utaló információt, pláne messzire mutató előrejelzést lássunk. Hogy ő otthonosan érzi magát, amikor a kisdedét megmutatja az időtlenségnek, és látszik rajta a büszkesége is, amikor gyermeke szépsége, egészségessége a képről a nézőre fog sugározni, ami eltöltheti anyai büszkeséggel is, azt nem szeretnénk megkérdőjelezni.

És mégis arra gondolunk, hogy a megörökített mosoly nem más, mint az otthonosság meglétének képi bizonyítéka.

2015. december 10., csütörtök

Vásárhelyi Vera Skorpió hava 11.

Gyermekéletünk legfontosabb ünnepe a karácsony volt. A készülődés szertartásai már hetekkel előtte megkezdődtek. Első jele anya útja volt Budapestre. Az utazást megelőző napon, íróasztala mögött, ceruzával a kezében, szőke fejével mélyen a papírlap fölé hajolva, listát készített arról, kinek mit kell vásárolni. A cselédség nőtagjai kékfestéssel készült, karton ruhaanyagot kaptak évenként. Inas, kertész, tyúkász öltönyre való, erős posztót. Mosónők, tarhonya készítő asszonyok ajándéka színes, gyapjú fejkendő volt, a szokásos pénzjutalékon kívül. A hűvös idő beálltával bezárták a nyári konyhát, és fönt főztek a házban. Karácsony előtt illatokra ébredtünk: füstölt sonka, pácban ízesedő vad, borban sült kappan, gesztenyés pulyka fűszeres, nehéz szagára; dió, méz, mák, vaníliás cukor porhanyós, finom illatára. Otthon készült a karácsonyfára szánt szaloncukor is, de Szidit soha nem tudtuk a készítésén rajtakapni. Narancshéj, égetett cukor, pirított mandula illatára emlékszem; savanyú tojásleves készült, ecettel ízesített kocsonya, szirupos sült alma. Kopogott a rézmozsár, zörgött a daráló, selyempapír zizzent, ásítottak az üres kosarak – anya készítette a rokonoknak szánt élelmiszer csomagokat. A készülődéstől mozgalmas, illatokkal teli házban izgalomtól reszketve vártuk a Jézuskát. Mintha minden ehhez az áhítatos várakozáshoz idomult volna: fehér hótakaró borult a kertre, puhán csendültek a hangok, kék árnyékkal ragyogtak a színek, a doromboló zöld cserépkályhából otthonos meleg áradt; csöndesebbek voltunk mi is – de a várakozás vég nélkülinek tűnt, mintha kint és bent megállt volna az idő. Az ünnepi készülődés egyetlen zavaró pontja a hosszú német vers volt, amit a karácsonyfa előtt kellett fölmondanunk. Már hetekkel előbb elkezdtük a verstanulást, de amit egyik nap megtanultunk, azt másnapra izgalmunkban elfelejtettük. Miklós állandóan azt kérdezte, meghozza-e neki a Jézuska az annyira várt tűzoltóautót.
Az én karácsonyi szenvedéseimnek öcsém volt az oka. Miklós kivétel nélkül bukást hozott haza az intézetből, ezért büntetése az volt, hogy nem kapott ajándékot. – Így majd megjegyzi magának, hogy tanulnia kell, jegyezte meg apa zordan. Akkor már túl voltunk a Jézuska-hozta-ajándék korszakon – tudtuk, Miklós üres helye a karácsonyfa alatt apa büntetése. Amikor kitárult a nagyszoba ajtaja, és előttem ragyogott a gyertyákkal teli, csillagszóróktól szikrázó, ezüst karácsonyfa, első tekintetem nem a magam, hanem Miklós helyére esett – és görcsbe rándult a gyomrom. Öcsém, akit soha semmi nem hozott ki a sodrából, a Mennyből az angyal eléneklése után a karácsonyfához lépett, mintha mi sem történt volna, és leszakított egy szaloncukrot. Nem mutatta, mennyire fáj neki, hogy nincs Mercklin, Matador… Én csak színleltem az örömet, fájt a szívem, haragudtam apára, hogy nem tudott megbocsátani az öcsémnek.
A mai nagy gyerekkultusz láttán rádöbbenek arra, hogy bár mindenünk megvolt, mégsem voltunk elkényeztetve. Igaz, más idők voltak azok. Mivel szerényebben kaptunk, mindennek jobban örültünk. Voltak játékok, amelyekkel csak egyszer egy hónapban volt szabad játszani. Betegségünk alatt megkaphattuk a gomb-dobozt. Anya százféle gombjait kiöntöttem a takaróra, és láztól csillogó szemmel, órákig eljátszottam velük. Az üres Gerbeau-dobozok fedelét legyalultattam a bognárral, s képekkel, rajzokkal kidíszítettem azokat. Az az ősi szabály, hogy a «kevés sokszor több, mint a sok», nem csak a jelzők használatára érvényes, hanem egy életformára is. Mindent megbecsültünk, mindennek örültünk, mert soha semmiből nem kaptunk sokat.

2015. december 2., szerda

Kocsis Csaba 1 a 12x12 - ből

Istvánnal zenekart akartunk alapítani.
Lajostól kaptam a Tenkes kapitányát.
Cucuval jól berúgtunk alkalmanként.
Csabával stoppoltunk sokat.
Lizzyvel együttest alapítottunk.
Osztoztunk gázsin és lányokon.
Ő volt a fiatalabb, neki több jutott.
Civódtunk sokat, mint vásott kamaszok.
Elment messzire, Bogyó itt maradt.
Sokat dolgozott, feje beszakadt.
Meglátogatták sokan, csak én nem.
- Pedig én nem marasztaltalak! – mondja az Isten


















németül hallgatható az alábbi linken:


2015. november 30., hétfő

2015. november 28., szombat

November


Éj színű égbolt mennyezetébe
Ősz szele ver be vadliba-éket.
Utat hasít a hidegnek, hónak.
Utat a fagynak, utat a télnek.

Szétbomló gyöngysor gyöngye pereg le.
Együgyű, ősi vadliba-ének.
Hideg jön. Hó. Fagy. Magadra hagynak.
Amíg nem késő, indulj le Délnek.

kocsisa

2015. november 27., péntek

Divat és technológia a rebellive blogban


„Az esemény a divat legmodernebb technikai innovációira is nagy hangsúlyt fektet: többek közt a lézervágás, a 3D nyomtatás, a thermo-shaping készítési metódusai lesznek jelen, amik kapcsán testközelből is láthatóvá válnak a kortárs divattechnológia eklatáns kézi és gépi momentumai.
(A Met Gáláról)


2015. november 26., csütörtök

Fűri Mária Örömbe üröm


Az örömbe mindig
Kerül egy kis üröm
Keserves vajúdás
De végül megszülöm

Van amikor fejjel
Van amikor farral
Van mikor szikével
Van mikor fogóval

Szülöm az örömöt
Megszülöm a verset
Vele vért és nyákot
Jajgatást keservet

Jön a méhlepény is
Köldökzsinór húzza
Olyan mint egy hangszer
Megszólaló húrja

Elmetélem gonddal
Elvarrom lezárom
A megszületettet
Útjára bocsátom

2015. november 21., szombat

garai péter sándor XévXhónapXnap


pedig a nagyapám azt mondta
mindég írjam alá a dátumot
ő ezt a fényképeknél tapasztalta
hogy hiányzik az, ha hiányzik
nem írom oda mégse
hadd adjak magamnak
esélyt a fejtörésre 



2015. november 19., csütörtök

Toroczkay András Isten nem nagymama

1. 

Azt hiszem, Isten nem valamiféle jóságos nagymama,
hogy örökké a kívánságaidat lesse, vagy, hogy,
mint pesti unokáitól hazafelé vonaton némelyek, kik a szatyrukból szüttyögve előkotorják,
golyóstollukat, szemüvegüket, ezer éve félbehagyott kereszt-
rejtvényét folytassa, unalmában magát is meglepve ontsa magából
a jobbnál jobb megfejtéseket.
Inkább emlékeztet engem az egyik nagypapádra.
Arra, amelyik fokozatosan őszült meg:
a bajusza egyik fele még fekete volt, amikor a másik fele már fehér,
és játékból folyton összekuszálta,
amiket már te ezerszer rendbe tettél.
Eltüntette a családod előszobában hagyott papucsait,
vagy az asztalról a terítékeket például rendre ellopta,
csak hogy utána te évekig kereshesd őket halkan magadban káromkodva.

2.

Emlékszem, egyszer egy szokatlanul hosszú nyáron
az örökké hűvös konyhában állt
(Emlékszel?) egy pohár folyton jéghideg csapvízzel kezében, aminek
utolsó pár cseppjét egy óvatlan pillanatodban mindig fejedre löttyintette.
Közben valami kedveset is mondott, majd adott egy barackot fejedre.
Másszor (Emlékszel?) a nyikorgós szúnyogháló ajtaján keresztül nézted hosszan 
homályos körvonalait,
ő pedig belülről téged, talán térded (és szíved) plezúrjait,
aztán szólt, hogy gyere, öntözzük meg a paradicsomokat, meg a szőlőfürtjeit.
A kerti csapból az egyre súlyosabb vasvödörbe vaskos sugárban ömölve zúdult a víz,
mindig tudta, mikor kell úgy elzárni, hogy te még éppen elbírd.
Nem szeretett tanítani.



forrás: dokk

2015. november 18., szerda

Becsey Zsuzsa Nagyapám feltámadása

Budapest, 2003. július 31.

Tegnap este csoda történt
hasonló még nem esett velem
azaz egyszer de az más...
jut eszembe
kisebb még volt kettő
a tévét kapcsolgattam
úgy mint Mackó
csak ő mint szokta már elaludt
lopózva
csendben fel ne ébredjen
szoktam
kikapcsolni.
Ritkán sikerül
Mackó ilyenkor ébred
nyitva ki szemét
hogy ő nem alszik
újra bekapcsol.
Most ez a csoda folytán vagy sem
kezdtem magam is
kapcsolgatni
ahogy nem szoktam máskor
egyszer csak mit látok
nagyapámat ismerem fel
kételkedve
csoda nem érhet
ilyen messze.
Ahogy követem a beszélő szavait
hanglejtés
kéz karmozdulat
testtartás
időnként visszatérő
szavak
lezáró
kezdő
közbeiktatott
arc- és egyéb rezdülések
mintha csak most
hozta volna vissza 
röpke időre
a tévé képernyő.
Itt magam is kilépek
ez a jelzés velem is csodát tesz.
Álmomban volt régebb
hogy megjelent
de az más
ez itt valóság.
Tanúja vagyok jelenésnek?
vagy csak szerte a világban
vannak hasonmások.
Minden azonos
a hölgy
másik két ifjú közt
aki kérdezett
bár fiatalabb
úgy 50-60
nagymamám 80
maradt meg emlékezetemben mikor
elment
ahová később nagyapám
régi fotókon látható ez az arc.
Egyre tüzesebbre buzdulva Macihoz
hiszen ez nagyapám és itt
ez nagymamám!
hangosabban felé 
már csitítgat.
Hiszen érti ő
most már százszor hallotta
aludni szeretne.
Mérgesen befordul
én meg csak tovább
hogy hiszen ez nagyapám nagyanyám
próbáltam figyelni
már jegyezve
hogy visszaidézhessem
később nem lehet
a semmiből
nem jönnek elő
többet
de már csak arra jut toll:

„ugye hát...

nembeszélve arról”










  









hiába töröm fejem
nem sikerül felidézni
hogy igazolást nyerjek.
Mire feleszmélek
lekésem
pedig mennyire ugyanaz minden
kérdésre válasz
történelem véget nem érő forgatagában
a politikáról is ugyanaz
sors úgy hozta nem vett részt. 
  
Pedig mennyi minden lehetett volna
ha foglalkozik
a latin említése
francia
40-es évek
ahogy mesélt
ugyanúgy
tovább
talán ha nem ott él
vagy a dolgok másként történnek
akkor ő is éppen így lett volna
a tévében.

kötetben: Nyuszi álma

2015. november 17., kedd

Tesch Gábor Ferenc busa mama

Ez bennem egy valódi kép. Nagy- 
anyám a párkányra birseket pakol,
kissé kihajol, abban a korai melegben
és tetszés szerint rendezi a nyolc-tíz
öklömnyi gyümölcsöt.

Itt még nem látszik, hogy öreg lenne, csak
zöld köténye piszkos mindig. Bennem
ő már így valódi. Egy megkopott
előhívható kis színes kép.
Eddig talán

ott lapult abban a házban
(emlékdoboz?) aminek ablakában
birseket tartott. Most már az üres
udvarról a háta mögé látok:
műanyag

kancsó az asztalon. Tá-
nyéron felszelt retek fehér húsa.
S nagyanyám a korai melegben
néha tátog is még, mint székre rogyott
szomjától szürke busa.


forrás dokk

2015. november 16., hétfő

Péter Béla Lóci Nagyapa

Kora-reggel kelt. Féldeci szilvapálinkával nyitotta a napot, egy szelet kenyérből tört falattal. A kerekes kútból felhúzott vízből, két tenyerével magára mért hideg vízben megmosakodott. A nagyanyám által szőtt vászontörölközővel megtörölközött, majd felvette a gúnyát, amit nagyanyám a hokedlira készített neki. Megetette az állatokat. Megfejte a teheneket. Bement a konyhába, megette a tojásrántottát meg a kakastaréjra sütött füstölt szalonnát. Aztán befogta a szürke-marhákat. A szekérre tette a villát, a kaszát. Vállára kapta a borjút. Feltette a vizeskancsót a félkabátba csavarva. Felült a bakra, s indult a határba, a „proletárba”, ahogy a faluban nevezték azt a földterületet, ahol a szegény emberek parcellái voltak. Az úthoz szükség volt egy bő órácskára. Megérkezvén. A borjút, amiben a vöröshagyma, kenyér és a szalonna volt tárolva egy ágra erősítette, a vizeskancsót, az árnyékot adó bokorba helyezte.
A kaszálás előtt még hátra volt az élezés. Előkerült a kaszakő. Alapos élezés után elkezdődött a munka. Amikor a Nap a legmagasabban járt, megállt a kasza. A távolból alig hallhatóan a delet harangozták. Visszaballagott a tábla szélére. Előkerült a borjú meg a víz. Nagyapám ebédelni kezdett. Komótosan vágott a kenyérdarabból, majd a szalonnából és a hagymából is. Behelyezte a szájába a jókora katonát, úgy hogy a bicskával elkísérte odáig. Fogkefét soha nem látott fogsorával (kettő fog híjával) aztán szép lassan megrágta, végül lenyelte. Negyed óra sem telt el, és jó is lakott, ekkor visszacsomagolta az elemózsiát. Ivott a vízből. Megtörölte a száját. Odament a szekérhez. Levette a lópokrócot. Leterítette a bokoraljához, s ledőlt egy kicsit.
Egy bő fél óra szendergés után a pokróc visszakerült a szekérre. A marhákat megnógatta és elindultak a lucernatáblán úgy, hogy nagyapám a gyeplőt fogva szekér mellett lépdelt. Lekerült a villa, a lekaszált lucerna meg fel a szekérre. Amikor nem volt már a levágott heréből, megfordította öregapám a fogatot, s nagy hőőő-vel megállította a teheneket. Megigazgatta a rakományt. Felmászott a bakra. Megbiztatta a vonóerőt, s hazaindult . Útközben egy nagy csoport csirkegombára (a rókagomba ottani neve) lett figyelmes. A szekér megállt. Nagyapám lekászálódót a kocsiról. Nem sokára ölben hozta a csirkegombát, amit aztán betett a bak alá. Egy óránál több idő múltán aztán megérkezett a fogat
.
Nagyapám az istálló mögé pakolta a lucernát, aztán a szekérrel a helyére állt. A marhákat kifogta. Megetette, megitatta őket. Közben a féldeci szilvapálinka a kenyérrel ismét. Nagyanyám asztalra tette a főtt ételt. Nagyapám megmosta a kezét meg az arcát a lavórban lévő langyos vízben. Meg is törölközött, s leült az asztal melletti lócára. Az alumínium kanállal kimerte az első kanál levest.
Hogy egész nap mi járhatott a fejében?
Ezt elmulasztottam megkérdezni.

2015. november 15., vasárnap

Jónás Tamás Margit mama (részlet)

Nekem apu azt szokta mondani, nem szereti az anyját. Margit mamát tényleg elég nehéz volt szeretni, mert szabad volt, nem lehetett érteni, mit beszélt, szégyentelenül sokáig élt, és gyakran veszekedett, bárkivel, csak ritkán derült ki, min. Engem professzornak hívott, Taácsámnak. Daganat volt a hangszálain. Hosszú-hosszú éveken át viselte, nem ment vele orvoshoz. Apu eleinte faggatta, árulja már el, ki az apja, de Margit mama magánügyének tekintette, azt mondta apunak – apu értette a krákogó beszédét is, én szinte semmit belőle -, hogy majd halála előtt elmondja. Sosem titkolta, hogy rengeteg szeretője volt, nem igazán értette, miért kellene szégyellnie, hogy lefeküdt fűvel-fával. Ma már én sem értem.
Nagymamát elütötte egy teherautó. Elütötte? Átment rajta. Mamának, persze, semmi baja nem lett, csontja se tört. De azért bevitték a kórházba, a biztonság kedvéért, hiába rikoltozott, hogy neki semmi szüksége erre.
- Én mindenkiben csalódtam, nem sajnál senki… - énekelte a mentőben. Én így képzelem el. Tehát így volt.
A kórházban megműtötték. Kiderült, hogy rákja van. Meghalt. Mindez ilyen gyorsan történt, ahogy leírtam. Nem tudtuk meg, ki apu apja. Apunak van egy tippje. Azt mondta, halála előtt megmondja, ki a jelölt.

Az APUAPUAPU c. regényből
IJK

2015. november 14., szombat

Mórotz Krisztina Szöcskeföldje


Hol volt, hol nem volt, élt egyszer ember, ő volt a bolond -Ferkó. Különös ismertető jegye? Hát az, hogy a Nagyapám rossz kezén lakik, amivel a Sokol - rádiót tartja. Ja, hogy nem látjátok. Persze hogy nem, mert ő az én képzeletem szüleménye. A múltkor mesélt nekem a kisablak titkáról, arról, hogy ott lakik a szú, és hogy eszi a nagyszálkát meg a kisszálkát, és most nagy a sírás-rívás a pici kis barnára festett ablakkeretben és elmesélt mindent, hogy mi történt mióta nem voltam papáéknál. Felmentünk csilighez, a szörnyhöz. Megtekertem, és kicsörgött, ijedtemben a padlásfeljáróig futottam, de ott elkapott a Ferkó, különben leestem volna!
Még reggel volt, kilencfelé járhatott az idő, amikor el kellett mennem az ángyomhoz tejért, (így mondta mamuska) s azzal a kannát a kezembe nyomta. Jó zsíros tejet adtak az ángyom tehenei.
Nagyanyám felforralta a tejet, a fölét egy kispohárba tette, hogy jó lesz tejszínnek a kávéjába. Mi aztán megittuk bolondosommal a tejet a verandán, jó nagy karéj kenyérrel. Aztán játszottunk kútágassal, de ilyenkor mama mindig kiszaladt, hogy mély a kút, jöjjek el onnan! Mérges is volt, és ijedt is, láttam a tartásán. Aztán papával kimentünk a gáthoz, megnézni mekkora a víz, és hogy a folyó nem készül-e kiönteni. Aztán a szilváshoz ballagtunk el nagy komótosan. Jó sok szilvafa volt ott, tudtam, hogy az itteni szilvából készül a lekvár meg a pálinka. Láttam, hogy nem lett kivágva a bodzabokor, mert nagyanyám abból főz majd bodzaszörpöt és később bodzalekvárt. Közben már, papám, majd elalszik, olyan álmos! Lassan elértük a Szent Antal szobrot, innen már nem messze volt szöcskeföld, ahol az őzek laktak. Ott volt a tarló is, és mi bolond-Ferkóval meztéláb végigmentünk rajta. Amikor még csak 6 éves lehettem, történt, hogy lángba borult a búzaföld. Emlékszem milyen szomorúan potyogtak ki a kalászból a szemek. Az egész szöcskeföld sírt (amit én hallottam csak), miközben a templomban szentelték a búzát. Közben odaértünk a ligethez, amit az apu csak úgy hívott, a föld. A házikóban, ami kastély volt a szememben, rongyszőnyeg futott a téglákon. A falon egy vakfoltos tükör lógott a fésülködéshez. Sosem láttam benne a copfjaimat rendesen. Az asztalon, ahol a bátyám tanult mindenféle hülyeséget, ezt ő mondta, ott volt apu kenyere és a bora. Tudtam, hogy nem szabad hangosnak lennem, mert a kiserdőben lakott a róka, akit a kisherceg megszelídített, és most ott a többi pici róka.
- Papa, megnézhetjük?
- Kislányom, még talán ki sem nyílt a szemük! - mondta komolyan nagyapám.
A nagyerdőben meg az őz lakott, aki mindig az agancsát élesítette a fenyőfáknál. Hátul gyümölcsök voltak, ott lakott a kukac, ami bodrokat csinált a körtékre, míg apu le nem permetezte. A szelíd kis nyulat is láttam, bár a koboldom fityiszt mutatott, és azt mondta, hogy nincs is ilyen - a céniák mögött pedig volt, és milyen gyorsan futott.
Szöcskedombon laktak a gombák. Eső után idejártunk nagyapával szedegetni. Ő tudta, hogy melyik az ehető, melyik a mérges. A rossz kezére kötötte a botot, és azzal szedte a gombákat. Néha a nap már lement, amikor hazaértünk.
- Hát ti, hol voltatok ilyen sokáig, kérdezte a nagyanyám.
- A kocsmába, mert ettem egy fagyit, árulkodtam el magam. Ej, Kálmán! Egy évben egyszer iszol, akkor a másik évre teleiszod magad!
De nem tudott haragudni rá! Látod Kriszti? Már húzza is a lóbőrt a papa. Meg a kását is fújja, tette hozzá bolond-Ferkó.
Másnap aztán beálltam kincsvadásznak az udvaron. Fel volt túrva az udvar, mert filléreket kerestem, és üvegdarabokat, amin át lehet látni. Ámde, közben pisilnem kellett, és nem vettem észre a japántyúkot mögöttem. Meg is bántam, mert jól belecsípett a fenekembe, de úgy ám, hogy sokáig nem tudtam ülni.
Milyen jó volt a málnásba! A Tibi mindig jött málnáért, papa ilyenkor a nyakába kötötte a lábost, és úgy szedte a málnát. Kis lábos volt, a hátoldalán egy kendős nővel. Meg volt foltozva. Mamuska azt mondta, hogy a varga csinálta még akkor, amikor a sós gödörbe lakott még a nádas fehér házában! Varga? - kiáltott fel a koboldom, hát ő cipőket készít, meg javít, nem? Azzal leült, és erősen gondolkodott.
Aztán meg mennyit fürödtünk mi a gátnál! Hét pofára ettük a fényt! És csokoládébarnák voltunk. A kobold persze jött az unokatestvéreimmel. Lobogott a klottgatyájuk, vékonyka pipaszár lábuk meg rúgta port. Mi persze, a legdivatosabb kis bikininkbe mentünk ki, mégse figyelt ránk senki. Sokszor estig kinn maradtunk. Akkorra már a tücskök is cirpeltek. Aztán megszólalt a nagyharang is. Mennünk kellett.
Ez volt az én szöcskeföldem, ahol mindig szépen tűzött a Nap, ahol szarvasbogarat szedtünk, és ahol az időt a templomtorony hangja jelezte.

2015. november 13., péntek

Vásárhelyi Vera Skorpió hava 12.

Kik tartoztak a szűk családomon kívül még az életembe? Margit nagymama, egyszer egy hónapban, két vonat között látogatott el hozzánk Aradról. Magas növésű, szikár asszony volt, hosszú haját szorosra font kontyban hordta. Magas homlokát, szabályosan finom vonásait csak arcának ridegsége miatt nem lehetett szépnek mondani. Tiszteletkeltő egyéniség volt, akiből sugárzott a szigorúság. Érkezését nyomasztó hallgatás előzte meg minden alkalommal. Mi gyerekek féltünk tőle, mert szigorú és elégedetlen volt velünk. Anyám azért hallgatott, mert mit is mondhatott volna – nagymama egy életen át kitartóan és hidegen gyűlölte. Apa – ismervén anyja természetét -, szintén nem szólt semmit, így nagymama még meg sem érkezett, máris azon töprengtünk, meddig fog maradni: a négyórás vagy a hatórás vonatig… Amikor megérkezett – mi gyerekek mentünk ki elébe az állomásra – menyének jónapottal köszönt, és hidegen csókra nyújtotta a kezét. Szálfaegyenesen tartotta magát, magasszárú, fűzős cipőt viselt, s nem láttam másként öltözve, mint feketében. Nagyapa ötvenkét éves korában egy gyomoroperáció után meghalt. Margit nagymama attól fogva nem hordott más színt, csak feketét. Soha nem volt tétlen – még arra a pár órára is, amit velünk töltött, hímzését magával hozta. Már mint kisgyerek éreztem, mennyire gyűlöli anyámat; gyermekéveim heves konfliktusai hozzá fűződnek, mert ez a számomra megmagyarázhatatlan gyűlölet fájt nekem – szerettem volna őt is szeretni, de anyám oldalán álltam. Sajnáltam, hogy nem olyan, mint az «igazi» nagymamák, akik kényeztetik, szeretik unokáikat, s akikből szelídség és megértés sugárzik. Én voltam a szemefénye, mégsem emlékszem, hogy akár egyszer is megdicsért volna, vagy megsimogatta volna a fejem. Az a fajta embertípus volt, aki mindenkinek megmondta a magáét. Sajnáltam őt, mert öreg szobalányán kívül senki sem szerette. Mindenben csak a rosszat látta, s az embereket – mint műkedvelő írók regényhőseiket -, a nagyon jó és a nagyon rossz két típusába osztotta.
Hogyan tudta túlzott, szinte fanatikus vallásosságát anyám iránt érzett gyűlöletével összeegyeztetni? Akármennyit is gondolkoztam ezen, ellentmondó egyéniségét nem tudtam megfejteni. Konformista mérce szerint a «jó» asszony fajtájához tartozott, mégis többet ártott, több bánatot okozott, mint az úgynevezett «rossz» ember. Amikor meghalt, én már Kristóffal emigrációban éltem, anyám leveléből tudtam meg, hogy rám hagyta a kelengyéjét. Hófehér damaszt abroszokat, hozzávaló szalvétákkal, csipkés párnahuzatokat, kikézimunkázott törülközőket, mindegyikbe kézzel belehímezve a koronás monogram. Több mint félévszázadig őrizgette kelengyéjének legszebb darabjait, Biri szobalány mosta-vasalta évről évre azokat, nehogy egy is megsárguljon az állásban. Ez a kelengye, csodával határos módon, átvészelte az első háború utáni román megszállást, majd huszonöt évvel később az oroszok fosztogatását, - megmaradt azokban az inflációs időkben is, amikor mindenki úgy szerzett magának élelmet, hogy fehérneműt adott cserébe érte. Kalandos úton, számtalan nehézség után jutott ki hozzám, ide külföldre, az a nagy bőrönd küldemény, - s mi, akik akkor egy sivár bútorozott lakásban laktunk, szegénységben, - ámulva bontogattuk a hibátlan, gyönyörű holmit. Milyen különös, milyen bonyolult megnyilvánulásai is vannak a szeretetnek: megértő vagy gyöngéd szó helyett nagymama azt adta nekem, ami az ő szemében a legértékesebb volt
***
Aki nem volt a nagyanyám, de úgy szerettem, mintha az lett volna, az apa nagynénje, Márta néni volt. Nem messze tőlünk, túl a vasúti sínek mögött lakott fiával, egy fehéroszlopos, tágas kúriában. Ő is korán megözvegyült, mint nagymama, - menye volt Teréz dédmamának, akinek a temetésén Miklóssal nevetőgörcsöt kaptunk. Alacsony, kövérkés asszony volt, meleg barna szemmel – keze kicsi volt és puha, hangja szelíd és türelmes. Fia iskolás éveiben ő gazdálkodott a birtokon, gyakran kért tanácsot apától; járta az istállókat, tárgyalt béressel, kocsissal, hadakozott a gazdaság férfinépével. Hetenként többször átbicikliztem hozzá – legtöbbször a szellős, tornácra néző konyhában találtam. Fehér kötény feszült derekán, - lencsét szemelt egy zsámolyon ülve, vagy egy készülő torta tésztáját kavarta. Sohasem láttam zsémbesnek vagy rosszkedvűnek, megvolt az a ritka erénye, hogy még egy gyerekre is tudott figyelni. Szerettem vele beszélgetni, mert kedélyében volt valami gyermeki, azonkívül csöndes, jó humora volt. A háztartás volt az öröme, abban élte ki magányos életét, miután fiatalon özvegy maradt. Nem volt művelt a szó valódi értelmében, mint általában generációjának asszonyai, de műveletlen sem; valami ősi, örök női bölcsesség volt benne, amit nem lehet könyvekből megtanulni. Nagymamával ellentétben vallási élete nem volt fanatikus, hanem átélt, formaság nélküli. Az élet sok csapást mért rá, de ő azt, mint Isten rendelését, zúgolódás nélkül elfogadta.
Látogatásom tavasszal legtöbbször azzal végződött, hogy engedélyt kértem tőle, ibolyát szedni. Duplaszirmú, mélykék pármai ibolyákkal szegélyezett út vezetett veteményes kertjükbe. Biciklimet egy fának támasztottam, letérdeltem a virágok közé, s az illatos, hűvös szirmokba temettem arcomat.
Amikor Márta néni meghalt, nagyon megsirattam. Azt hiszem, a legszelídebb ember volt, akit ismertem, evangéliumi értelemben. Még ma is, ha ibolyát látok, ő jut az eszembe!

2015. november 9., hétfő

Fűri Mária A séta

Csak néha kapcsolódunk
De ez a kapcsolódás
Valós vagy virtuális
Nekem mindig erőt ad

Ilyenkor jó a séta
Bár túl sok fasor ma nincsen
A felhők fenn az égen
Kék kupolára festve

Kicsi már ez a város
Kicsi már Budapest is
Párizs, New York, a Föld is
A világegyetem szűk

Szűk ez a kis golyóbis
Az űr is hiába tágul
És nehéz kikerülni
A sok fekete lyukat

De a szellem kalandját
Azt nem lehet megunni
Szezám tárul, ha mondom
És kincset rejt az ajtó

És kincset rejt az ajtó
Szezám tárul, ha mondom
Azt nem lehet megunni
Mint a kút feneketlen

2015. november 7., szombat

Szép Ernő Magányos éjszakai csavargás


A rendes kávéházból jöttem ki késő éjjel,
Az ajtóban megálltam, mély lélekzetet vettem,
Felgyűrtem a kabátom gallérját, széjjelnéztem.

Jólesett a hűvösség, és jólesett szememnek
Az utcai lámpák hű intése és felettem
A csillagok ragyogtak, s ennek mindig örűlök.

Elfelejtettem, kik közt űltem és mit beszéltünk,
S milyen volt a sok nő a gőzölgő kávéházban,
Kiknek sorba megnéztem kezét, ruháját, arcát.

Van úgy, hogy nem bírok már az emberekre nézni,
Hangjuk sérti a fülem, a testszín fáj szememnek,
S lelketlen szemgolyóik járása összeborzaszt.

Elkezdtem menni. Kesztyűm felhúztam akadozva,
S néztem ujjaim táncát. Nem tudtam, hova menjek,
Mentem, mert csöndes éj volt és jólesett a járás.

Mentem mert vitt a járda a tág Andrássy-úton,
Lassan mellém húzódtak, s múltak a barna házak,
Nem is sétáltam; mentem, de nem tehettem róla.

Mentem, mint egy darab léc, kit a csendes folyó visz,
Mint a kék lénia, mely elszáll mikor pipáznak,
Mint az egy húron húzott hosszú, halk hegedűhang.

Egy ház előtt eszembe jutott, hogy laknak benne,
Külön familiák, meg szobaurak, cselédek,
Mind levetkőztek, szemök behunyták, és alúsznak.

Ember meg asszony hál két egymás mellé tolt ágyon,
Jámbor szabály szerint (ó mert azt cifrázni vétek)
Egymásban kéjt halásztak s a falon járt az óra.

Azután sóhajtottak és kétfelé fordúltak,
Maguk alá gyűrték félkarjuk, felhúzták lábuk,
Elalúdtak. A fejök van legmesszebb egymástól.

Reggel fölkelnek. Fűtés, zörgés és rendetlenség.
Az ember járkál, áll és megnézi ráncos ágyuk,
Aztán az órát. Sebbel-lobbal elmegy hazúlról.

A hivatalba megy, vagy a törvényszékre megy fel,
Vagy a börzére fut, vagy elindítja boltját.
Soha el nem meséli, mit álmodott az éjjel.

Egy narancs sáros héjja került aztán utamba.
Cipőim jobbra-balra futtatták, húzták, tolták,
Míg megúntam s lerúgtam a járdáról örökre.

A fejem fölemeltem s a hűvös égbe néztem,
De semmit se gondoltam az égről, csak felnéztem,
Mint a legelő juh, ha a szík földet elunta.

Néztem fel, görbén jártam, a falaknak ütődtem,
Súroltam egy lámpát is, nem vigyáztam azért sem,
És szivemet meglepte az olvadás lágysága.

Megint elért az élet. Elmult napjaim jöttek,
Csepegtek, mint panaszos vízcseppek az ereszrűl,
S magam elé gondoltam sorsomnak terítékét.

Sóhajtva elfordúltam, szemem félig behúnytam
S elképzeltem pilláim gyászfátyolán keresztül
Szegény Rousseau-t, ki sírva fakadt a courtisane-nál.

Elhagytam volt a villák vasrácsait is, végig,
Az ezredévi oszlop elébem állt sötéten,
A tetejében Gábor arkangyal árnya lengett.

Angyal, te szárnyas angyal (ajkaim ezt mozogták)
Kit szobrászok meg festők annyit mesélnek nékem,
Zengő fehér angyalka, angyal, nagy szárnyú angyal.

Mit szólanék, ha mézes hárfával, rózsafényben
Kinyílna most a mennybolt, akár az Operában
S arany lépcsőn lejönne hozzám tizenkét angyal.

A lépcsőn összekulcsolt kezekkel lejtenének,
Szemök lesütnék, szűzi zsoltárt húznának lágyan,
De a földre érve elkezdenének kacagni.

Mint a kis lányok, huncut csengéssel szökellnének
Hozzám, elkapnák a két karom, megforgatnának,
Frissen repkedne szárnyok, akár a jérce szárnya.

S egyszerre kezdenének beszélni, össze-vissza:
Hogy vagy? Sokat búsúltál? Mitől vagy olyan fáradt?
Ugye csúnya volt minden? Örűlsz most? Hitted volna?

Én sírnék és nevetnék, és azt hinném, ez álom,
Hó pendelyök morzsolnám, szárnyokat tapogatnám,
Egy angyal átölelne mert látná hogy szédűlök.

S vinnének tánclépésben, tapsolva és dalolva,
S egy angyal egy kis könyvet venne elő. Jaj, hadd lám.
Megállnánk s az angyal a kis könyvet kinyitná.

Fel lenne írva abba hogy hányat sóhajtottam,
Minden könnycsepp kit ríttam, ott össze lenne adva,
Minden rossz szó, kit szóltak hozzám, be lenne írva.

De már a hídon voltam, míg ezen spekuláltam,
A ligeti tó hídján, s ott félig elfáradva
A korlátnak borúltam, az éji vizet nézni.

Elnéztem s gondoltam, hogy a folyékony éj talán ez,
Ez a vonagló tinta. A lámpák fénye reszket
A vonaglás felett, mint a kéj fölött a lélek.

Fölemelkedtem, mert nem akartam gondolkozni.
Végigmentem a hídon s megint éreztem Pestet:
A Weingruber-kioszkot kezdtem szemügyre venni.

A terraszon nyüzsögtek a krémes, izzadt nyárban
Fehér hölgyek, begyes szűzecskék, hosszu tisztek,
Pincérek ájuldoztak, katonabanda zúgott.

A nyár elment. A terrasz teli puszta asztallal,
Az asztalokon székek. Cipőim lassan visznek
Tovább, előre és fák jönnek két oldalt némán.

Fák jöttek, leveletlen, füttyetlen és szellőtlen,
Mint rabok a rabsétán, jöttek sorba leverten,
Fák, jobbról-balról fák, s nem hallottam semmi hangot.

Menni, olyan jó menni. Meddig lehet így menni?
Megyek, gondoltam, mennék így most túl árkon-berken,
Elhagyni a ligetet, a várost és határát.

Megszökni, mint hazulról egyszer gyerekkoromban,
Itthagyni a lakásom, sok könyvem, sok nadrágom,
Barátot, nőket, múltam, nevem, minden emlékem.

A fák közt menni, menni sokáig, jaj, sokáig.
Milyen hosszu fasor. Hol a vége, még nem látom.
Ha a tengerig vinne, a tengernek vizéig.

A tengerig mennék, leűlnék a tengerpartra
És nem csinálnék semmit, ott űlnék este-reggel,
Ott űlnék éjjel-nappal, ott űlnék, míg csak élek

És a tengerre néznék, olyan messzire néznék,
Hol már a végtelen víz elvakúl az egekkel,
S a tiszta semmiségnek üres álmán merengnék.


Szirtes, George angol fordítása, mellette a magyar vers:

2015. november 5., csütörtök

Szép Ernő a Holmi-ban, 1989-ben

"A konkrétság és a stilizáltság fokának feltűnő különbsége távolítja el olyan messzire Magányos éjszakai csavargás című hosszú leíró versét Kosztolányi rokon tematikájú költeményeitől. „A rendes kávéházból jöttem ki késő éjjel” – ezzel az inkább novellát, mint verset ígérő tárgyilagos közléssel kezdődik..... Kosztolányi így indítja Groteszk című versét: „Mentem a kávéház tükrös éjjelébe”. A kétféle intonáció két gyökeresen különböző versvilágot idéz fel. Szép Ernő kávéháza és éjszakája valóságos, sétájának útvonala rajta van a térképen. A vers csak lassan és jobbára megfoghatatlanul telítődik a tényeken túli jelentéssel, és ez a jelentés magukból a tényekből adódik össze a magányos szemlélődés és számbavétel során."


2015. november 3., kedd

Réz Pál új könyvében Szép Ernőről is ír


„Ő falun nőtt föl, ami azért nagy előny, ugyanakkor átitatta a legrafináltabb pesti aszfaltnyelv. Hát, ennek a kettőnek a találkozásánál nagyobb szerencse írót nem érhet. Hozza faluról a népköltészetet meg a népnyelvet, aztán tizennyolc-húsz éves korában ráesik a pesti zsargon, amelyik ugyancsak zseniális volt abban az időben, és ebből kikeveri a Lila ákácnak a nyelvét, amit a legjobban szeretek tőle. …
A Lila ákác is megjelent régebben, majd betiltották. Ezt például abszolút nem tudom, hogy miért. Hogy a Lila ákácban mi volt a szocializmusra veszélyes?


2015. október 29., csütörtök

Emily Dickinson A tenger – műfordítás

Köszöntöttük kutyámmal
A tengert, kora reggel
Az alagsorból sellők
Leselkedtek ki jött el

Fregattok adtak fentről
Kenderkötél  kezet
Egérnek vélve azt aki a
Homokdűnén lehet

De nem volt ember bár a víz
Cipőmet mosta már
Majd övemet kötényemet
Ingvállamat az ár

Felfalni készült engemet –
A harmat így lep el
Egy pitypang ruhaujjat –
S én elindultam, el –

Ő jött mögöttem szorosan –
Nyúlt egy ezüst sarok
Porlasztva rám a gyöngyöket –
Ázott cipő boka

De a városhoz értünk –
Nem várta senki ott –
Biccentett felém gőgösen
A víz és visszament


Fűri Mária fordítása
legújabb, 2018

http://www.magyarulbabelben.net/works/en/Dickinson%2C_Emily-1830/I_started_Early_%E2%80%93_Took_my_Dog_%E2%80%93_%28656%29/hu/72126-A_tenger



Meglátogattam a kutyámmal
A tengert, kora reggel.
A hableányok az alagsorból
Leselkedtek, ki jött el.

A felső szintről fregattok adtak
Kenderkötél kezet -
Egérnek vélték azt, aki a
Homokdűnén lehet.

De ember egy sem mozdult értem,
Mikor elért a sós ár.
Cipőm, kötényem, övem után
Ázott immár az ingváll -

Az ár fel akart falni engem
Egészen, ahogy a harmat
Egy pitypang ruhaujján szétterül -
És akkor elindultam -

Szorosan mögöttem követett,
Hozzám ért ezüst sarka,
Áramlott bokámon, cipőmön
Gyöngyöző buboréka -

Közelgett a biztonságos város,
Ahol már senkit sem ismert -
Bólintott felém gőgösen,
Ő vissza, én elsiettem.

Fűri Mária fordítása


Ezt a fordítást megelőzte Várady Szabolcs alábbi levele:

"Egy hétig nem voltam itthon, most megnéztem a fordítást. Tartalmilag (egy-két apróságtól eltekintve) jól megfogja a verset, de a formálás egy kicsit nehézkessé válik a sok nőrímtől és a megnyújtott soroktól. Dickinson rímelése valóban gyakran eltér a szabványtól, de ennyire azért nem. Próbálgatom, hogy lehetne közelebb kerülni a vers könnyedebb, szabályosabb, dalszerűbb formájához – persze mindig kényszerű áldozatok árán.

Korán keltem, vittem kutyám,
gyerünk a tengerig.
Alagsorból a sellők
nézték, hogy ki ez itt.

Fönt fregattok nyújtottak
kenderkötél kezet,
azt gondolták, egér vagyok,
ki a parton rekedt.

De ember nem moccant, mikor
cipőmön átcsapott
…….

Eddig jutottam. Jó lenne a „visit” szót átmenteni, és a „fönt” elkeni az „upper floor” furcsa épületképzetét. A „sugallták” viszont mindenképpen javítandó. Jól oldotta meg ezt Károlyi Amy: „Azt hitték, homokzátonyon / rekedt egér vagyok”. Én ezt a képet úgy értelmezem, hogy a fregattok megsajnálták a parton rekedt egeret (vagyis azt, akit annak véltek), és a kenderkötél kezüket azért nyújtották ki, hogy felmászhasson rajta rájuk. Úgy képzelem, hogy a hajók a parton horgonyoztak. Szóval a hableányok/sellők érdeklődve szemügyre vették, a hajók kinyújtották felé segítő kezüket, bezzeg az emberek cserbenhagyták, amikor az ár el akarta nyelni.

A 4. szakaszban a hasonlat nem „ül” így. Talán itt is közelebb jár az igazsághoz Károlyi Amy: „Úgy tett, mint aki most bekap, / Akár a harmatot / Egy pitypangvirág ujjasán”.  Vagy értsük inkább úgy, hogy felfal, olyan egészen, ahogy a harmat [lepi el] egy pitypang ruhaujját?  Nem tudom, de az „ugyanúgy” nem szerencsés szóválasztás.

Nagyon sajnálom, hogy csalódást okozok, de azt hiszem, ez a fordítás még nincs megoldva."