Fűri Rajmond Firka

A lazán futó mozdulatok lendületet adnak, és ez hatással van az ember kedvére, amely kedv olyan fontos a munkánál. Akármilyen alakot is kap az elképzelés, a folyamat ereje számít, bár nem árt figyelni a hatásra is, amit az aktuális eredmény, majd a kész produkció kiválthat.

Az értelmezésen sok múlhat, és ennek az értékelés része számít, és jó, ha már a rögzítés közben elkezdődik a hatás felmérése.

Amit nem ugorhat át az ember, az a saját árnyéka. Az árnyék, amelyet elképzel magának létezőként, és amely így képes követni mindenüvé. A tőle való szabadulás egyszerűen – ahogy mondani szokás – „fizikai képtelenség”. Pedig a róla lemondás nem látszik lehetetlennek.

Ehhez illene tudni, mondjuk, az összetételét, a felépítését az árnyéknak.

Milyen részekből áll, és hogyan rakódott egymásra úgy, hogy egyszer csak bánnunk kell vele, mint állandó jelenlevővel. Hiszen az árnyék mi magunk vagyunk.

Nem a félelmünk alkotja a legnagyobb részét, amely még növekedésre is képes, ahogy haladunk előre a korunkban? Már gyerekként elkap a szorongás, például a kisebb-nagyobb feladatok elvégzésének sikeréért keletkezett izgalom formájában.

Mi is lenne akkor, ha az igyekezetet elfelejtenénk, és a teljesítést sem tartanánk számon, amit akár félbe is hagynánk ezzel a hozzáállással? Még elképzelni sem könnyű, ha jól belegondolunk. Pedig kezdődhetett volna így is a saját akció, megtoldva valami önálló produkcióval, amely helyettesíthette volna a kötelező penzumot. Vagy csak a teljesítés mellett válhatott volna annak társává, saját jogon, a tulajdon kedvet követve.

Mintha cserekereskedővé lehettünk volna az elvárást hallva, azzal a feltett gondolattal, hogy hátha kiváltható a bemutatott kis magánkezdeményezéssel a megbízás, és a teljesítést követő mérlegelés: a minőségvizsgálat és az értékelés, amiben jó lett volna, ha benne lehetett volna eleve a kedvező eredmény.

Az biztosan nem lett volna része a teljesítésnek, amit a saját elképzelés és kedv képviselt. Gondolom most, jó néhány évvel azok után, hogy az említett saját árnyék elindult volna a növekedése útján.

Az ellenkezés, a dac, a szófogadatlanság, vagy mi az, ami a rosszkedvet adja, és amiről az embernek a zavartság jut eszébe, miközben tapogatózik viszonyulásain, megpróbálva az emlékeket nevükön nevezésük nélkül felhasználni valamilyen tapasztalati tudás kialakításához? Ha a stílus az ember, ahogy az ókoriak tartották, akkor ez az árnyék ügy, meg a mozdulatok kivitelezésének formája jelentőséggel bírhat.

Ahogy az említett zavartság is, a félelemmel párhuzamosan.

Mintha úgy indulna útnak az ember, hogy nincs vele az iránytűje, és térképe sincs, amin a célját meghatározhatná, csak annyit tud, hogy mennie kell, mégpedig folyamatosan, a mozgásért, még akkor is, ha az csak egy helyben járás, és szó nincs elmozdulásról.

De jó is lenne az a bizonyos kezdeti alku, ha sikerülhetne, ha már egyszer legjobb megtartani a kedvet, ami még az árnyékot is színesebbé teheti, vagy akár le is szoktathat a vele való foglalkozásról!