Jónás Tamás GENEZIS

Megteremtette akkor az embert,

nyugtalan-reménytelen szívűt,

legyen, aki túléli és, ha kell,

legyen, aki számontartja őt.

S látta, hogy magányos úgy az ember,

elpusztíthatja a szenvedés –

növényt, állatot és vizet teremtett,

és látta, hogy még ez is mind kevés.

Az ember szeme csukva volt a Földön,

mint sebesült, ki tüdőlövést kapott,

csak hörgött, szája habzott, és vonaglott –

és ő fölé rakott Holdat és Napot.

Megmozdult az ember, szíve dobbant,

remegő teste feltápászkodott,

sírni kezdett, hangosan zokogni,

sírt hat éjszakát és hat napot.

A hetedik nap megvigasztalódott,

eldőlt egy ifjú almafa alatt,

aludni kezdett, súlyos, néma álma

teremtője előtt titok maradt.

Az vihart küldött rá, de fel nem ébredt,

Nappal hiába szárította ki,

vadállat testét fel hiába tépte,

nem hagyta titokzatos álmait.

Az Úr attól tartott, hogy már nem élő,

és megpróbálta visszacsalni őt,

fejéről hajszálat tépett, s teremtett

kívánatos, kíváncsi gyenge nőt.

És felébredt az ember, látta mását,

és átkarolta, vele vacogott.

Átkozódni kezdtek, és estére

elhagyták a paradicsomot.