Fűri Rajmond Árnyjáték

Csak a fényt kell jól beállítani, és a vásznat sem árt a megfelelő helyére elhelyezni. Akkor a képek élesek lesznek, és a figurák körvonalai sem mosódnak el a rosszul kimért távolság miatt.

A mozgatáshoz kellenek az előkészületek, és azokból bőven akad.

Az átlényegülést így sem lesz könnyű elérni, ami nélkül hatástalan marad a játék.

Nincs más eszköz, mint a hang, amivel létrejöhet a kifejezés, a megjelenítés, a nézőkben pedig az azonosulás. Meg, természetesen, a mozgás.

Talán még a zene segíthet. Vele akármit megidézhetünk, de biztosan felerősítünk, és még inkább létrejöhet a láthatatlan érintés, vagy a nehezen elutasítható vonzás, amikor megváltozik a levegővétel, és aprókat mozognak a végtagok, szinte önkéntelenül. A gondolatokban pedig tompul az ellenőrzés, amelynek a helyét átveszi az óvatos odaadás, a saját történet felidézésével, és a vágyak tüzének élesztgetésével.

De ez már maga lenne a kész élvezet, és azzal érdemes óvatosnak lennünk.

A jeleneteket a fény színei is megkülönböztethetik. Utalnak a hangulatokra, bár az érzelmek átélését ilyen olcsón el nem érhetik.

Mindenkinek vannak saját képei, amiket az árnyak felidézhetnek? A látvány belülre hatol, és szerepet ajánl, mint minden játékban, ahol magának mondja a mesét az ember, miután elképzelte a jövőt, ahová juthat, ha elindul egy cél felé?

És játszhat az ember csak magának, minden szerepet felvállalva, ahogy a sírásban és a nevetésben véghezviheti ezt?

És amikor egyszerre sír és nevet, akkor azt mivel érheti el?

Például eszébe jutnak az eltávozásai.

Csak maga mellett akarta tudni a lányt, és semmi mást nem akart ezen kívül, mint látni az arcát, és az arcán a mosolyát. És megérinteni, persze, feltétlenül, aztán pedig már csak ez az érintés érdekelte, és egyre gyakrabban, és egyre közelebbről, illetve egyre szorosabban.

Aztán azt csak sejtette, hogy ezzel megváltozik ő maga is, és inkább lesz a lány, mint aki eddigi önmaga volt, valahogy úgy, ahogy az a mosoly nevetéssé változik a lányon, és neki nem kell mást tennie, csak ezt a nevetést kiváltania, hogy ezt hallja, csak ezt hallja. Mindig ezt hallja.

Amikor elutasítást kapott, akkor rá kellett jönnie, hogy milyen nagy dolgot is várt ő el a lánytól, amit nem lehet „csak úgy”, olyan egy-kettőre valakinek megkapnia. Mosolyból nevetés az egyik legdrágább dolog, amit kérhet egy férfi egy nőtől, és ezt lehet, hogy előbb meg kell tanulnia. Vagy valamit meg kell tanulnia ahhoz, hogy megkaphassa a nevetést a mosoly után. Ez volt a gondolata, ami a lemondás fájdalma mellett eszébe jutott. Nem értette, de el kellett fogadnia, hogy a vágya megvalósíthatatlan.

Pedig hányszor hallotta és olvasta, hogy a nők azt a férfit kedvelik, aki képes őket felvidítani.

Sokkal később jutott eszébe, hogy egész történet, mondhatjuk, hogy az egész élet kezdődik úgy, ahogy ő szerette volna, és akkor már nem csak egy emberről szólna a folytatás, ha jól értette, hanem ki tudja hányról.

És a kezdet csak annyi, hogy felzeng egy női nevetés, esetleg egy öröm hangja, és ő, a férfi csak erre vágyik, és mindig ezt szereti hallani, újra és megint újra.

És ez volt az, amit nem tudhatott, és ami az egész folytatást elérhetetlenné tette a számára.

Az ügyfeleinek évekkel később tette fel a kérdést, nagyon direkt formában, hogy értsék, és félre ne értsék: „mi jobb egy nőnél?”

Nagyokat derült a válaszokon, amikor volt, aki mai klasszikusokat idézett, és a fizikai teljesítményből eredő – finoman szólva – élményt említett, vagy tájékozatlannak mondta magát, és tőle várta a választ, mondván, hogy nem akar kérdezz-feleleket játszani hivatalos ügyben.

Nem tudta eldönteni, hogy katartikus-e a válasz fogadtatása részükről, amikor azt mondta, hogy „egy másik nő”.

A nő ügyfeleknél a változat el sem hangozhatott. A kérdést egyszerűen nem lehetett feltenni.

Leszerelték a nők, mielőtt kérdezhette volna őket, és előhozakodtak a közhellyel, ami „az ördögnél egy fokkal legyen szebb” követelményre vonatkozott.

A második távozásáról csak évek múltán alkotott magának megfelelő képet, amikor túl volt a nagy választásokon, és amikor álmai figyelmeztették arra, hogy az a bizonyos „egész történet” vagy „egész élet” lehet, hogy a szerencsével is felépíthető, de sokkal jobb, ha az ember előre tudja, hogy mire vállalkozik, amikor abba a helyzetbe kerül, hogy döntenie kell.

Az nem a szerencséhez tartozik, hogy a mosolyra és a nevetésre emlékezett, és úgy vélte, hogy a kívánságból – vagy a vágyból - felépíteni a sorsát ilyen aprósággal lehet és kell elkezdeni.

Arra is csak sokkal később jött rá, hogy a nevetést megkapta már egy nőtől.

A második távozását észre sem vette, amikor bekövetkezett.

Járta a helyeket, ahol a kérdéseire választ remélhetett, és azt sem értette, hogy miért kérdez, amint arról sem volt tudása, hogy mit is szeretne valójában megtudni.

Gyerekként volt tisztában azzal, hogy élete jelentős idejét a szülei nélkül kell leélnie, hiszen amikor anyja egy iskolai szünetben behozta utána az otthon felejtett tízóraiját, akkor az osztálytársa azt mondta neki, hogy „te, figyelj, itt van a nagymamád”.

De azt már nem gondolhatta végig, hogy ő keres valamit, amikor belefog dolgokba, amikbe nem biztos, hogy csak úgy, minden következmény nélkül bele lehet kezdeni, mondván, legfeljebb abbahagyjuk, és kezdünk valami mást.

Hogy saját magát keresi, azt másnak kellett a szemébe mondania.

Még szerencse, hogy erről maga is így gondolkodott.

Amit otthagyott ez alkalommal, az fontos lett volna a számára.

Az is inkább kedvező, hogy úgy távozott el ezúttal, hogy nem tudott valójában egy mozdulatot sem tenni onnan, ahol éppen állt.

Igen, saját magát az ember nem hagyhatja el egy laza eltávozással. Ha akarja sem képes rá, mert ez a „saját maga” megy vele, és nem hagyja magát elhagyni, lerázni.

Legfeljebb az álmokkal szólal néha fel, hogy jó lenne figyelnie saját magára is, ahogy ez vele is történt.

Kiderült ugyanis, hogy neki kell megszereznie és formába is öntenie az adatait az életének, amikkel nekiláthat az építkezésnek, hogy sorsa legyen, és ezt egyszerre kell minden feladata elvégzése közben teljesítenie.

Ez volt a távozásának az ára ezúttal.

Először be kellett látnia, hogy van, aki nem fogadja el úgy, ahogy van, míg másodszor a saját vágyát, a kívánságát kellett meglátnia, amely ott lapult benne, valahol mélyen, szótlanul, de befolyásolhatatlanul, szinte makacs következetességgel, és persze önfejűen, és követelve a saját igazsága elismerését, sőt, annak megvalósítását.

Apja mesélte, hogy a gazda egy késsel vágta fejbe, amikor kiscseléd volt, és valamit nem úgy csinált, ahogy elvárták tőle, és apja kijelentette a szüleinek, sírva, persze, hogy inkább meghal, de vissza nem megy ahhoz az emberhez többet dolgozni.

Az ő fejen vágását saját maga követte el, ráadásul úgy, hogy nem is tudott róla, mert valahol az igénye volt az, amely elkövette ezt az ütést, és neki saját magát kellett elhagynia, ami eleve lehetetlen.

Illetve volt már egy hasonló távozása saját magából vagy saját magától, csak akkor a kívánságait, amiket el kellett hagynia, amikről le kellett mondania, nem ő hozta létre, hanem azokat csak átvette, anélkül, hogy velük azonosult volna.

Pedig évek múltán megtanulta valamelyest az abbahagyott leckét, ami helyett inkább focizni ment, és az új tanulással, amiben saját magától leste el a megoldásokat, még jól is állt a kezében a hangszer.

Hol és hogyan tűnhetnek el a tudások, amikre oly nagy szükség van a sors építésénél? - tette fel a kérdést évek múltán magának, túl a sírásokon, kis mosollyal gondolva vissza a szerencse kizárására, meg az elvégzett munkára, amin minden múlott.

Elhagyott egy embert, aztán elhagyta saját magát, nem is egyszer, és elhagyott többeket, csapatokat, akikkel együtt nevetett és búslakodott, amikor éppen nevetni lehetett, vagy amikor valamin el lehetett keserednie az érintetteknek.

Az a jó az árnyjátékban, amikor magának játszik az ember, hogy előre tudja a megtörténteket, amiket azonnal el is játszik, meg azonnal értékel is, a közbeni folyamatos sírással és a vele egy időben történő nevetéssel, és a szerencsét is megjelenítheti, mondjuk egy szín megváltoztatásával, vagy a zene új hangulatával, és akkor a jövő alakításáról még nem is szóltunk.

Ami pedig nem más, mint az egész játék felkészítése arra, hogy bemutassa az ember annak, aki kíváncsi rá – már, persze, önmagán kívül -, hiszen ebben elgondolható az egész úgy, ahogy a mosolyból nevetés válhat, mégpedig ismerve a hozzá vezető utat, és a szükséges módszereket, azok után, hogy eltávozások vagy elhagyások sírásait eljátszottuk, és megállapodást kötöttünk a szerencsével, hogy segíthet a játékban, ha akar, miközben mi már inkább arra figyelünk, hogy a kívánságainkból, a vágyainkból hogyan is épül a hely, ahol a sorsot magunknak mi szabadon, előre, ki tudja milyen messzire nyúlóan megláthatjuk és meg is valósíthatjuk.