Az ember és a jó összetartozását
könnyen igazolhatjuk. Nincsen ember jó nélkül, és ahol jót találunk, ott
fellelhetjük azt az embert is, aki a jót elgondolta, döntött róla vagy megcselekedte.
Szívesen tisztáznánk, hogy hol
valósul meg a jó, bár abban nem kételkedünk, hogy emberek között fogjuk a
helyét fellelni, és – reményeink szerint - kivételektől mentesen.
Nagyon érdekelne minket, hogy
mennyire vagyunk ösztönözve a jóra az elképzeléseink megvalósítása során,
érdekeinket és céljainkat követve.
Magát a jót is megragadnánk,
öltsön egyszerű alakot, vagy mutatkozzon előttünk összetettebbnek, és
szeretnénk, ha általánosan érvényes lenne a róla kialakuló képünk, időtől is
függetlenül, ha ez lehetséges.
Ha sikerülne az így fellelt jóból
mintát vennünk, akkor akár úgy is elképzelhetnénk a létünket, mint amely a jó
által áthatva, szinte magában a jóban lebeg. A jót folyamatosan újrateremti,
mert rendelkezik a javítás késztetésével és módszerével, amint jóra törekvése
olyan belső igénye, amely egyszerre jelent számára meghatározottságot és a
tudatosságból eredő szenvedélyes szabadságot.
Az ember egyén és közösség,
közösség és egyén. Ez a két létezési forma összetartozik és egymást
feltételezi. Nincsen egyén közösség nélkül, és közösség sem képzelhető el,
amely ne egymástól jól megkülönböztethető egyének együttese lenne.
Közeg az, amely a két formát
egyben megjeleníti: közeg az egyén és közeg a közösség.
A közeg él. Egyén és közösség
létrejön és elmúlik; anyagi folyamatokat valósít meg létezésekor; mozog, és
érdeke önmaga fennmaradása. Folyamatosan és időtlenül.
A közeg felismert érdeke a közeg
célja.
Egy kijelölt egyén és egy
megadott közösség ezt a célt nem érheti el, de a közeg igen. Mert a közösség és
az egyén léte nem független az időtől, hanem véges lét, míg a közeg létének
időtlensége olyan elvárás, amelynek megvalósítására a közegnek a szükséges
eszközei biztosítottak: reprodukciója folyamatos létet tesz lehetővé számára,
és anyagcseréje léte feltételeit biztosíthatja, akár időtlenül is.
A közeg célja meghatározza két
formája létezésének milyenségét.
Közösség és egyén reprodukálja
magát és ezáltal a közeget, együttműködésük pedig fenntartja létüket.
Egyén és közösség saját érdeket
valósít meg élete során, amely érdek akkor válik céljukká, amikor önmagukat
felismerik, mint közeget, és tudatosítják létük végessége és közeg létük
végtelensége összetartozását és azonosságát. Sajátjukként élik meg a közeghez
tartozást, amely így ösztönzőjükké, egyben közeg által teremtett szenvedélyük –
élni szeretésük - keretévé lesz.
Közösség és egyén azért szeret
közeg lenni, mert az időtlenséget is megélheti közeg voltában
reprodukciója és tudatossága
működtetésével.
Képzeletére szüksége van, túl a
véges lét valósága belátásán, amely képzelet a közeghez tartozást alkalmasnak
tartja az időtlenség átélésére, és amely „azonnali időtlenséget” is használ,
amikor a véges lét kereteit és a véges létezés formáit időtől függetlenné alakítja.
Az élő emberi közeg az a hely
tehát, ahol a jót megvalósíthatjuk magunknak és embertársainknak, vagy
embertársainknak és magunknak.
A közeg célja az említett ösztönzés,
amely cél egyezik egyéni és közösségi érdekeinkkel, és a felismerés
tudatosságával meghatározza a számunkra jót, amelyet a magunkénak érzünk a
közeghez tartozásunktól áthatottan, éspedig szabadon követve belső
késztetéseinket: élet iránt érzett szenvedélyünket és tudatosságból fakadó
szabadságunkat.
A jó pedig, ezek után, a közeg
céljából – a mi saját, egyéni érdekünkkel és közösségi érdekünkkel egyezően –
eredeztethető: szolgálni a közeg reprodukcióját és a közeg folyamatos élete
feltételei megteremtését.
Az ember – ezáltal a közeg –
reprodukciója az ember vágya, amelyet felismerhet, miközben ezt a vágyat
elsősorban megéli. A vágy élőként a sajátja, ahogy a közeg vágya is innen ered.
Ezt a vágyat bővíti a közeg a
reprodukciót meghaladva, önmagának juttatva új örömöt: a gyönyör elérését,
éspedig tetszőleges párválasztást elfogadva egyéneitől.
A férfi ennek során feltételezi
magáról, hogy egyszerre képes a reprodukcióban rá háruló szerepe, a nemzés
teljesítésére, és ugyanakkor azt is eléri vagy el fogja érni, hogy választottja
gyönyöre általa lehessen teljes.
A férfi egyénnek önbizalma van.
A nő is hasonlóan vélekedik a
benne létrejövő vágya megélésekor és tudatosításakor, a megfelelő
változtatással: képes a reprodukcióban adódó szerep ellátására a fogamzásával,
és saját gyönyöre eléréséhez kész hozzájárulni a közös tapasztalat
kialakításánál.
A nő egyénnek önbizalma van.
A vágytól áthatva, és annak
célját és mibenlétét tudatosítva, a férfi elővételezi, hogy a nő igényt tart az
ő vágyára, amint arra is gondol, hogy a nő rendelkezik a reprodukcióra való
alkalmassággal – vagy ezt az alkalmasságot elérheti - ; és a nő részéről is
megnyilvánulhat hasonló elővételezés a férfi vágyáról és képességéről, amely
véleményként tűnik elénk és pozitív elvárásként egyben: a férfi egyszerre lesz
képes az új ember létrejöttében adódó feladata – nemzőképessége – és a nő
gyönyör iránti vágya teljesítésében meglévő feladata ellátására.
Az elővételezés bizalom, és a férfi
és a nő ezt a bizalmat választja és gyakorolja egymás felé, mint lehetséges jót.
A közeg érdeke és saját érdekük megvalósítása során reprodukciós feladatuk
teljesítésére és a közeg új öröme, a gyönyör elérésére, az élet szenvedélye
tudatos, közös létrehozására késznek mutatkoznak, más legkisebb közösségekkel
ebben megegyezően.
Ez a bizalom fenn kell, hogy
maradjon a reprodukcióban, és akkor is, amikor az örömbeli szenvedély lesz az, amelyet a két egyén
megvalósítani szándékozik. A fennmaradásához pedig szükség van a bizalom
folyamatos kritikájára és adódó hibái kijavítására. Hiba az önbizalom és a
bizalom hiánya lehet, valamint a javítás elutasítása, vállalásának
elmulasztása.
A közeg reprodukciója ezzel a
jóval – a bizalommal, amelynek bevezető formája az önbizalom volt - és a jó
folyamatos fenntartásával teljesíthető.
A reprodukció után a közeg élete
feltételei biztosítására térhetünk, és ott kereshetjük a jót, amelyet oly
fontosnak tartunk a cél eléréséhez.
A közeg az anyagcseréjével
biztosítja létét, amely anyagcserét szervezi és tudatosítja, ahogy szervezi és
tudatosítja az egyének és a közösségek együttélését is.
Ez a szervezés nem fejezhető be,
ahogy a tudatosítás sem, amint a közeg élete is befejezetlen és befejezhetetlen.
Hasonlóan a megismerés
befejezhetetlen voltához, legyen szó a közegről, egyénként vagy közösségként,
és a közeget övező környezetről, amelyben léteznie és amellyel anyagcseréjét
megvalósítania megadatott számára. A megismerés ezeket meg nem szűnik kutatni,
és a róluk alkotott tudását bővíteni.
Munkamegosztás az, amely az
anyagcserét és az együttélést jellemzi, és a munka megosztásában a közeg
alkotói egymásra figyelve végzik feladataikat.
Ez az egymásra figyelés az
egyének együttműködése elővételezéseit mintázza, csak a feladat nem a
reprodukció és nem a gyönyörszerzés lesz, hanem valamilyen elhatározott cél
teljesítése, és az arra vonatkozó feltételezések sorozata: ismerjük a
teljesítés módját, amint a kivitelezés eszközeivel is rendelkezünk, és azt is
tudjuk, hogy hogyan kell eljárnunk a részfeladatok sorrendjét illetően, illetve
az egyes külön tennivalók bekövetkezésekor.
Megállapíthatónak tarthatjuk,
hogy a közösségek és az egyének a bizalmat gyakorolják ebben az alkotó folyamatban, ahogy az
együttélés során is a bizalom az, amely magatartásukat meghatározza.
A bizalom képes szabályokba
formálódni, és az együttéléshez szükséges törvényekben megfogalmazódni, folyamatosan
ellenőrzötten és korrekcióra készen.
Hiszen a figyelem annak felismeréséhez
vezet, hogy a közeg léte számára fontos feltételek előállítása hogyan javulhat,
vagy milyen új módokon válhat számára elérhetővé, ahogy a környezet változása
az anyagcsere eljárásai változását elő is idézi.
A versenyt kell megemlítenünk,
amely kivételeket teremthet.
Ha tudjuk, hogy a versenyünk
együttműködésünk más formáihoz hasonlóan kimunkált, akkor nincs okunk elvetni a
feltételezést – azaz nincs okunk a bizalmatlanságra - : versenyünk is követni
fogja bizalomból alakított szabályainkat.
Szókratész óta tudjuk, hogy a
szabályainkat, a törvényeinket, amelyekben a bizalmunkat megfogalmaztuk és
nyilvánossá tettük, hogyan változtathatjuk meg: amíg az új szabályt meg nem
alkottuk, addig a régit be kell tartanunk.
Ez pedig nem más, mint a türelem
választása részünkről, amely magatartást a bizalmon ejtett hibák kijavításakor
is gyakoroljuk.
Azaz a bizalmon ejtett hiba arra
ad nekünk alkalmat, hogy ismét bizalmat támasszunk magunkban, türelmesen, arra
számítva, hogy a hiba kijavíthatóvá lesz elkövetőjének, és a végzetszerű hibát
eleve elkerülhetjük.
Amikor pedig mi magunkról
feltételezzük, egyén és közösség, hogy hibázhatunk is a bizalom gyakorlásában,
és ezért kialakul bennünk a készség a hiba kijavítására, mi több, ennek
végrehajtását is képesek vagyunk elvégezni, akkor önszabályozók leszünk, azaz
magunkat regulázzuk.
Az önbizalom volt az első jó,
amelyet egyénként választhatunk, hogy általa a bizalomra jussunk, már ketten,
amely lehetővé tette nekünk, hogy közös életet éljünk, amelyben közegünk
reprodukálódhat, és amely révén szenvedélyes életünk is kibontakozhat.
Megállapítottuk közben, hogy
szükségünk van a bizalom kontrolljára, ha tetszik kritikájára, figyelemmel
kísérésére, és az adódó hibák kijavítására.
Állandó ellenőrzést tartunk
közegünk élete feltételei előteremtésében, és akkor is, amikor együtt élünk a
közegben, annak valamely közösségében, rendezettségében, társadalmában.
A bizalom sokszori választása és
gyakorlása lehetővé tette számunkra, hogy a szerzett tapasztalatainkat
összegezzük, és magunknak tudatosítsuk, ahogy közegünk megújul a
reprodukciójában, és ahogy egyéneink és közösségeink véges életét új egyéneink
és új közösségeink élete váltja fel.
Azt is tudjuk, hogy a bizalom
hibái kijavításához, valamint a szabályaink, a törvényeink megújításához
türelemre van szükségünk. Ez nem más, mint ismételt bizalom arra nézve, hogy a
javítás, a szabály megújítása megtörténik, és a kedvezőbb helyzet bekövetkezik.
Amikor pedig azt feltételeztük,
hogy mi magunk is hibázhatunk, amit persze szeretnénk elkerülni, akkor azt is
beláttuk, hogy késznek kell lennünk a saját magatartásunk kritikájára, és az
esetlegesen adódó hibáink – amelyeket jó esetben mi már akkor felfedezünk,
amikor még el sem követtük őket, vagy amikor mások azokat még észre nem
vehették – kijavítására, azaz önszabályozásra,
önregulációra.
Ez hát az a minta, amelyet
magunknak választani szeretnénk a jóból, és amelyet másoknak választásra
ajánlani bátorkodunk: a bizalommal és türelemmel áthatott önreguláció.
Ha bízni tudunk önmagunkban és
egymásban, és a folyamatos figyelem révén a felmerülő hibák javításához
haladéktalanul hozzáfogunk, és a mások hibája kijavításában bízva kellően
türelmesek tudunk lenni, látva, hogy iparkodásuk – szükség esetén
segítségünkkel - nem lesz eredménytelen, akkor közegünk léte akár tényleg
időtlenül megvalósulhat, és ezt a létet a jó fogja áthatni, és a jóban a közeg
magát szenvedélyének és szabadságának fogja tudni átadni.
Lehet, hogy közegünknek a
fentieken túl konszenzusokra is szüksége lehet még egykor?
