Vasas Ferenc Gondolatok Anna Margit képeiről

„A műalkotások határtalanul magányosak, s talán a kritikával közelíthetők meg a legkevésbé: csak szeretet foghatja fel, tarthatja meg őket, s lehet igazságos hozzájuk” – írja Rilke századunk elején. Anna Margit világában is ez a járható ösvény, és csakis ez a kulcs nyithatja meg a megismerés kapuit. Képei elhozták közénk a drága gyermekkor királyi gazdagságát; a népi énekeket, meséket és a rigmusokat, melyeket első pillantásra észlelhetünk festészetében. Milyen nagyszerű újra felfedezni e képek láttán a menthetetlenül elmúló gyermekkort, az esti meséket, dalokat, melyek nélkül le nem tudtuk volna hunyni szemeinket. Néhány percre ismét belénk költöznek a Három királyok, az Angyal, a Teremtés naiv mítoszai, amelyek – valljuk meg – ugyan melyikünk gyermekkorából hiányozhattak volna? Ami még ennél is csodálatosabb: nem a hamis nosztalgia érzését kelti fel bennünk, hanem a tisztaság, a romlatlanság utáni vágyat.

*

Anna Margit képeinek témái nincsenek konkrét eseményekhez, időpontokhoz, évfordulókhoz kötve. Keletkezésük egészen más eredetű, hiszen a műalkotás akkor jó, ha szükségszerűségből jön létre. Itt nincs időméricskélés, itt nem számít egy év, és tíz év is semmi. Számára művésznek lenni ezt jelenti: nem méregetni és nem számlálni; érlelődni, mint a fa, amely nem sürgeti nedveit és nyugodtan állja a tavasz viharait, nem félve attól, hogy ezután már el sem jöhet a nyár. Bizonyos, hogy eljön. Íme, itt van közöttünk.

*

Menyasszony, Örök hűség, Özvegy.

Az örök asszonyi sors nehéz adományai: a társra találás, a művészközösség megtalálásának boldog öröme, a szülés és anyaság nagyszerű élményei, a hitves elvesztése. Mindez sajátosan jelenik meg festményein: időtlenül érvényes az ószövetség Sárájára, az újtestamentum Máriájára, századunk asszonyára.

*

 Max Jacob emlékezete, In memoriam, Pieta.

 Az ember sárba tiprása, a háború pusztítása, a magány, a kiközösítés nyomasztó élménye még ma is elevenen él. Emléke minduntalan felvillan, a derű, a mosoly már sohasem önfeledt és felszabadult. A groteszk fintor – mintegy álarc – már nem tűnik el az arcokon. Jacob, a magányos francia poéta testesíti meg Anna Margitnál a helyét soha meg nem találó Emberfiát és Művészt, aki egész életén át a hitetlenség és keresztség nyomasztó súlyát viseli vállán, akinek a sorsa menthetetlen pusztulás.

*

 Századunk extrém művészeti-esztétikai problémája, hogy létezik-e „női művész”. A századelőn vetődött fel ez a probléma néhány kiváló festőnő tevékenysége kapcsán. Milyen elbírálás alapján kapjanak helyet a műtörténetben és a művészet társadalmában? Anna Margit egész eddigi munkássága félreérthetetlen feleletet kínál: női művészet mint kategória, nincs. A nőiesség gazdaggá tehet egy életművet, de nem teheti jobbá, magasabb és alacsonyabb értékűvé. Rilke, a költő ad igazán kielégítő választ kérdéseinkre. „… egy napon megjelenik majd a leány és az asszony, akinek neve többé nem csupán a férfiúénak az ellentéte lesz, hanem valami önállót jelent, valamit, ami nem szorul kiegészítésre és elhatárolásra, hanem önmagában is élet és lét: az asszonyi ember.”

Debrecen, Egyetemi Élet, 1970. október 13. 3. szám