Fűri Rajmond A közeg (1)

Az ember és a jó összetartozását könnyen igazolhatjuk. Nincsen ember jó nélkül, és ahol jót találunk, ott fellelhetjük azt az embert is, aki a jót elgondolta, döntött róla vagy megcselekedte.

Szívesen tisztáznánk, hogy hol valósul meg a jó, bár abban nem kételkedünk, hogy emberek között fogjuk a helyét fellelni, és – reményeink szerint - kivételektől mentesen.

Nagyon érdekelne minket, hogy mennyire vagyunk ösztönözve a jóra az elképzeléseink megvalósítása során, érdekeinket és céljainkat követve.

Magát a jót is megragadnánk, öltsön egyszerű alakot, vagy mutatkozzon előttünk összetettebbnek, és szeretnénk, ha általánosan érvényes lenne a róla kialakuló képünk, időtől is függetlenül, ha ez lehetséges.

Ha sikerülne az így fellelt jóból mintát vennünk, akkor akár úgy is elképzelhetnénk a létünket, mint amely a jó által áthatva, szinte magában a jóban lebeg. A jót folyamatosan újrateremti, mert rendelkezik a javítás késztetésével és módszerével, amint jóra törekvése olyan belső igénye, amely egyszerre jelent számára meghatározottságot és a tudatosságból eredő szenvedélyes szabadságot.

Az ember egyén és közösség, közösség és egyén. Ez a két létezési forma összetartozik és egymást feltételezi. Nincsen egyén közösség nélkül, és közösség sem képzelhető el, amely ne egymástól jól megkülönböztethető egyének együttese lenne.

Közeg az, amely a két formát egyben megjeleníti: közeg az egyén és közeg a közösség.

A közeg él. Egyén és közösség létrejön és elmúlik; anyagi folyamatokat valósít meg létezésekor; mozog, és érdeke önmaga fennmaradása. Folyamatosan és időtlenül.

A közeg felismert érdeke a közeg célja.

Egy kijelölt egyén és egy megadott közösség ezt a célt nem érheti el, de a közeg igen. Mert a közösség és az egyén léte nem független az időtől, hanem véges lét, míg a közeg létének időtlensége olyan elvárás, amelynek megvalósítására a közegnek a szükséges eszközei biztosítottak: reprodukciója folyamatos létet tesz lehetővé számára, és anyagcseréje léte feltételeit biztosíthatja, akár időtlenül is.

A közeg célja meghatározza két formája létezésének milyenségét.

Közösség és egyén reprodukálja magát és ezáltal a közeget, együttműködésük pedig fenntartja létüket.

Egyén és közösség saját érdeket valósít meg élete során, amely érdek akkor válik céljukká, amikor önmagukat felismerik, mint közeget, és tudatosítják létük végessége és közeg létük végtelensége összetartozását és azonosságát. Sajátjukként élik meg a közeghez tartozást, amely így ösztönzőjükké, egyben közeg által teremtett szenvedélyük – élni szeretésük - keretévé lesz.

Közösség és egyén azért szeret közeg lenni, mert az időtlenséget is megélheti közeg voltában

reprodukciója és tudatossága működtetésével. 

Képzeletére szüksége van, túl a véges lét valósága belátásán, amely képzelet a közeghez tartozást alkalmasnak tartja az időtlenség átélésére, és amely „azonnali időtlenséget” is használ, amikor a véges lét kereteit és a véges létezés formáit időtől függetlenné alakítja.

Az élő emberi közeg az a hely tehát, ahol a jót megvalósíthatjuk magunknak és embertársainknak, vagy embertársainknak és magunknak.

A közeg célja az említett ösztönzés, amely cél egyezik egyéni és közösségi érdekeinkkel, és a felismerés tudatosságával meghatározza a számunkra jót, amelyet a magunkénak érzünk a közeghez tartozásunktól áthatottan, éspedig szabadon követve belső késztetéseinket: élet iránt érzett szenvedélyünket és tudatosságból fakadó szabadságunkat.

A jó pedig, ezek után, a közeg céljából – a mi saját, egyéni érdekünkkel és közösségi érdekünkkel egyezően – eredeztethető: szolgálni a közeg reprodukcióját és a közeg folyamatos élete feltételei megteremtését.

Az ember – ezáltal a közeg – reprodukciója az ember vágya, amelyet felismerhet, miközben ezt a vágyat elsősorban megéli. A vágy élőként a sajátja, ahogy a közeg vágya is innen ered.

Ezt a vágyat bővíti a közeg a reprodukciót meghaladva, önmagának juttatva új örömöt: a gyönyör elérését, éspedig tetszőleges párválasztást elfogadva egyéneitől.

A férfi ennek során feltételezi magáról, hogy egyszerre képes a reprodukcióban rá háruló szerepe, a nemzés teljesítésére, és ugyanakkor azt is eléri vagy el fogja érni, hogy választottja gyönyöre általa lehessen teljes.

A férfi egyénnek önbizalma van.

A nő is hasonlóan vélekedik a benne létrejövő vágya megélésekor és tudatosításakor, a megfelelő változtatással: képes a reprodukcióban adódó szerep ellátására a fogamzásával, és saját gyönyöre eléréséhez kész hozzájárulni a közös tapasztalat kialakításánál.

A nő egyénnek önbizalma van.

A vágytól áthatva, és annak célját és mibenlétét tudatosítva, a férfi elővételezi, hogy a nő igényt tart az ő vágyára, amint arra is gondol, hogy a nő rendelkezik a reprodukcióra való alkalmassággal – vagy ezt az alkalmasságot elérheti - ; és a nő részéről is megnyilvánulhat hasonló elővételezés a férfi vágyáról és képességéről, amely véleményként tűnik elénk és pozitív elvárásként egyben: a férfi egyszerre lesz képes az új ember létrejöttében adódó feladata – nemzőképessége – és a nő gyönyör iránti vágya teljesítésében meglévő feladata ellátására.

Az elővételezés bizalom, és a férfi és a nő ezt a bizalmat választja és gyakorolja egymás felé, mint lehetséges jót. A közeg érdeke és saját érdekük megvalósítása során reprodukciós feladatuk teljesítésére és a közeg új öröme, a gyönyör elérésére, az élet szenvedélye tudatos, közös létrehozására késznek mutatkoznak, más legkisebb közösségekkel ebben megegyezően.

Ez a bizalom fenn kell, hogy maradjon a reprodukcióban, és akkor is, amikor az örömbeli  szenvedély lesz az, amelyet a két egyén megvalósítani szándékozik. A fennmaradásához pedig szükség van a bizalom folyamatos kritikájára és adódó hibái kijavítására. Hiba az önbizalom és a bizalom hiánya lehet, valamint a javítás elutasítása, vállalásának elmulasztása. 

A közeg reprodukciója ezzel a jóval – a bizalommal, amelynek bevezető formája az önbizalom volt - és a jó folyamatos fenntartásával teljesíthető.

A reprodukció után a közeg élete feltételei biztosítására térhetünk, és ott kereshetjük a jót, amelyet oly fontosnak tartunk a cél eléréséhez.

A közeg az anyagcseréjével biztosítja létét, amely anyagcserét szervezi és tudatosítja, ahogy szervezi és tudatosítja az egyének és a közösségek együttélését is.

Ez a szervezés nem fejezhető be, ahogy a tudatosítás sem, amint a közeg élete is befejezetlen  és befejezhetetlen.

Hasonlóan a megismerés befejezhetetlen voltához, legyen szó a közegről, egyénként vagy közösségként, és a közeget övező környezetről, amelyben léteznie és amellyel anyagcseréjét megvalósítania megadatott számára. A megismerés ezeket meg nem szűnik kutatni, és a róluk alkotott tudását bővíteni.

Munkamegosztás az, amely az anyagcserét és az együttélést jellemzi, és a munka megosztásában a közeg alkotói egymásra figyelve végzik feladataikat.

Ez az egymásra figyelés az egyének együttműködése elővételezéseit mintázza, csak a feladat nem a reprodukció és nem a gyönyörszerzés lesz, hanem valamilyen elhatározott cél teljesítése, és az arra vonatkozó feltételezések sorozata: ismerjük a teljesítés módját, amint a kivitelezés eszközeivel is rendelkezünk, és azt is tudjuk, hogy hogyan kell eljárnunk a részfeladatok sorrendjét illetően, illetve az egyes külön tennivalók bekövetkezésekor.

Megállapíthatónak tarthatjuk, hogy a közösségek és az egyének a bizalmat gyakorolják  ebben az alkotó folyamatban, ahogy az együttélés során is a bizalom az, amely magatartásukat meghatározza.

A bizalom képes szabályokba formálódni, és az együttéléshez szükséges törvényekben megfogalmazódni, folyamatosan ellenőrzötten és korrekcióra készen.

Hiszen a figyelem annak felismeréséhez vezet, hogy a közeg léte számára fontos feltételek előállítása hogyan javulhat, vagy milyen új módokon válhat számára elérhetővé, ahogy a környezet változása az anyagcsere eljárásai változását elő is idézi.

A versenyt kell megemlítenünk, amely kivételeket teremthet.

Ha tudjuk, hogy a versenyünk együttműködésünk más formáihoz hasonlóan kimunkált, akkor nincs okunk elvetni a feltételezést – azaz nincs okunk a bizalmatlanságra - : versenyünk is követni fogja bizalomból alakított szabályainkat.

Szókratész óta tudjuk, hogy a szabályainkat, a törvényeinket, amelyekben a bizalmunkat megfogalmaztuk és nyilvánossá tettük, hogyan változtathatjuk meg: amíg az új szabályt meg nem alkottuk, addig a régit be kell tartanunk.

Ez pedig nem más, mint a türelem választása részünkről, amely magatartást a bizalmon ejtett hibák kijavításakor is gyakoroljuk.

Azaz a bizalmon ejtett hiba arra ad nekünk alkalmat, hogy ismét bizalmat támasszunk magunkban, türelmesen, arra számítva, hogy a hiba kijavíthatóvá lesz elkövetőjének, és a végzetszerű hibát eleve elkerülhetjük.

Amikor pedig mi magunkról feltételezzük, egyén és közösség, hogy hibázhatunk is a bizalom gyakorlásában, és ezért kialakul bennünk a készség a hiba kijavítására, mi több, ennek végrehajtását is képesek vagyunk elvégezni, akkor önszabályozók leszünk, azaz magunkat regulázzuk.

Az önbizalom volt az első jó, amelyet egyénként választhatunk, hogy általa a bizalomra jussunk, már ketten, amely lehetővé tette nekünk, hogy közös életet éljünk, amelyben közegünk reprodukálódhat, és amely révén szenvedélyes életünk is kibontakozhat.

Megállapítottuk közben, hogy szükségünk van a bizalom kontrolljára, ha tetszik kritikájára, figyelemmel kísérésére, és az adódó hibák kijavítására.

Állandó ellenőrzést tartunk közegünk élete feltételei előteremtésében, és akkor is, amikor együtt élünk a közegben, annak valamely közösségében, rendezettségében, társadalmában.

A bizalom sokszori választása és gyakorlása lehetővé tette számunkra, hogy a szerzett tapasztalatainkat összegezzük, és magunknak tudatosítsuk, ahogy közegünk megújul a reprodukciójában, és ahogy egyéneink és közösségeink véges életét új egyéneink és új közösségeink élete váltja fel.

Azt is tudjuk, hogy a bizalom hibái kijavításához, valamint a szabályaink, a törvényeink megújításához türelemre van szükségünk. Ez nem más, mint ismételt bizalom arra nézve, hogy a javítás, a szabály megújítása megtörténik, és a kedvezőbb helyzet bekövetkezik.

Amikor pedig azt feltételeztük, hogy mi magunk is hibázhatunk, amit persze szeretnénk elkerülni, akkor azt is beláttuk, hogy késznek kell lennünk a saját magatartásunk kritikájára, és az esetlegesen adódó hibáink – amelyeket jó esetben mi már akkor felfedezünk, amikor még el sem követtük őket, vagy amikor mások azokat még észre nem vehették  – kijavítására, azaz önszabályozásra, önregulációra.

Ez hát az a minta, amelyet magunknak választani szeretnénk a jóból, és amelyet másoknak választásra ajánlani bátorkodunk: a bizalommal és türelemmel áthatott önreguláció.

Ha bízni tudunk önmagunkban és egymásban, és a folyamatos figyelem révén a felmerülő hibák javításához haladéktalanul hozzáfogunk, és a mások hibája kijavításában bízva kellően türelmesek tudunk lenni, látva, hogy iparkodásuk – szükség esetén segítségünkkel - nem lesz eredménytelen, akkor közegünk léte akár tényleg időtlenül megvalósulhat, és ezt a létet a jó fogja áthatni, és a jóban a közeg magát szenvedélyének és szabadságának fogja tudni átadni.

Lehet, hogy közegünknek a fentieken túl konszenzusokra is szüksége lehet még egykor?