„Mert egyet mond a száj, és
külön életet él maga a dolog, amit teremtünk:
A cselekvés.„
Nem
akkor vagyunk önmagunkban, amikor magunk vagyunk, hiszen akkor gondolkodhatunk,
elmerenghetünk, a gondolkodás meg valamivel viszonylatban születik. Önmagunkat
akkor érzékeljük, amikor nem vagyunk magunkban,
nem
vagyunk magunk.
Amikor
egy másik kulcsot kell vigyázni, figyelni, ki-be dugosgatni.
Amikor
átvedlünk bõrünkbõl másiknak bõrébe.
Amikor
elveszítjük testünket, hogy egy másikba lépjünk. Magát a hiányt nevezhetjük
önmagunknak.
Ekkor a képet a testünkrõl nem hordozzuk, elveszítjük. Ilyenkor tükör sincs.
Tükör
csak a tudatunkkal létezhet.
Nem azt szoktuk-e mondani, ha valami nagy baj ér (lefordítva, valaminek megéljük a
nagy, legnagyobb hiányát), akkor ébredünk önmagunkra. Egy másik test hiánya ébresztett öntudatunkra.
Ha
ezt szó szerint feleltetném meg, így hangzana: Amikor egy másik test
viszonylatában léteztünk, testünk pusztán súly volt. Mintha addig nem is éltünk
volna.
Úgy éltünk, hogy nem érzékeltük magunk, azaz testünk*.
* (Azonban,
ha a súlyt fent megfeleltetem a testnek,
ez
esetben itt testünk éppen testetlenségünk.)
Szellemünk
tehát nem volt jelen, a lélek (játék kérdése, melyik mennyire mozdul ki a
testbõl, vonatkoztatódik el a testtõl),
így
pusztán testünket használtuk, létszükséglet fenntartásaként, szolgaként.
Tehát
a testet önmagában.
A
dolog mégis bonyolultabb, mert itt is többfelé ágazik. Hiszen nem csak akkor
lehetünk egy másik testtel, amikor valóságban is együtt vagyunk vele, tehát az
együttlét tekintetében elvonatkoztathatunk magától a testtől úgy, hogy az a
test éppen akkor a valóságban máshol van. Mi több, máshogy vagyunk a testtel,
amikor közvetlenül, és máshogy, amikor közvetetten vagyunk vele. Testérzékelésünk
(önérzékelésünk) itt is különbözni fog. A fentiekre vonatkozó hiányra ébresztés (öntudatra ébredés) viszont
akkor lesz nyilvánvaló, amikor a vele viszonylatban lévő test már kivonul az
élők sorából.
De
szólhat ez a csengő automatikus reakció következtében is,
amikor
például elégetjük a kezünket, és felkiált a testünk, hogy: Vagyok! –
de
ez egy másik típuseset.
Kifordítottam,
persze, látszólag, de vissza lehet hangolni, áthangolni az elõzõekre a
megfeleltetést.
Kérdés,
ha elvonatkoztatok testemtõl, egy másik testre koncentrálok, az az átadás
minõsülhet-e, beteljesítõdhet-e szellemi vonatkozásban. Mert a dolgot akkor itt
is, innen is ki lehet csavarni. Majd összeilleszteni, hogy minden mindennel
összefügg.
Ahogy
ellentmondásban is, másik oldalról megfeleltetni. Összekapcsolni. Képes-e az
ember úgy egy másik testre koncentrálni, másik kulcsra irányulni, képes-e
úgy
ezt a cselekvést végezni, hogy nem lép ki teljesen önmaga testébõl. Mert akkor
bevonódik az elõzõek viszonyítási rendszeréhez egy harmadik elem. Így már
hármas kompozíció, a viszonylatrendszer. Vagy minden kilépéshez szükségeltetik
a hiányérzet (*), megválni valamitõl, amit teljességben birtokoltunk, mint
ilyen, testünk, hiszen teljes mértékben (ez persze nincs, csak közeledhetünk
ilyennemû teljességhez) csak saját testünk birtokolhatjuk, itt most
természetesen
szellemi
vonatkozásban, nem a cselekvés birtoklása felöl.
*hiány,
mely ez esetben többlet, hiszen csak a hiány képes
ráébreszteni
valami igazán lényegesre
Másrészrõl
(itt most az a hiány, ami elvesz az önérzékelésből egy másik testtel való
viszonyulásban), hiány nélkül egyensúlyban vagyunk magunkkal.
De
hogy a hiány képes-e hozzáadni. Hogy amit elvesz, másik oldalon visszaadja.
Szöveg
és illusztráció Becsey Zsuzsa: Az ismeretlen című könyvből, a teljes könyv
linkje: http://mek.oszk.hu/12600/12658/12658.pdf
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése