Maczkó Edit Mama

Egy megfakult képet nézek
magam mellett érezlek Mama.
A képről egy kicsi lány néz vissza
de szép is voltam valaha!

Maréknyi hajam szikrázó Nap
vakító, selymes tünemény.
Rémült arcocskám olyan bársonyos
Mama… ilyen voltam én?

Hatalmas masni göndör hajamban
érzem még rajta kezed illatát.
Szegények voltunk, jól tudom
mondd, miből vetted ezt a szép ruhát?

Majd’ ötvenéves a kép
nem fogott rajta az idő, Mama.
De te elmentél tőlem
több mint húsz éve nem jössz haza.

Szikrázó hajam őszbe vegyül
gyűlnek fölöttem kormos fellegek.
Mióta itt hagytál, semmim nincsen
csak a toldozott emlék, mit kergetek.

Nekem nincs kihez mennem
nem vár senki gyermekként haza.
Nem búcsúztál, úgy hagytál el.
Miért nem vigyázol rám, Mama?

Gulisio Tímea És mégis mindig csak a Papára orrolok

Az anyás versek szerintem cikik
Nem így az anyázósak

Anyám miután bevette az altatót
Nem tudja mit
De csinál és beszél
Kopaszon üvölt a konyha közepén
Strandra menne pedig a sebét nem érheti víz
Vajkaramellát töm magába fogmosás után
És másnap nem emlékszik
Lecseszi apámat
Már megint vagy még mindig
Kopaszon üvölt a konyha közepén
Fölzabáltad a karamellát
Meg miket találsz ki még hogy én strandra
Azt a rohadtparasztanyádatakiavilágrabaszott

Az anyák nem férnek az irodalomba
Az anyák túltesznek mindenen

Fűri Rajmond A patak

A folyóvizek hömpölyögnek, szélesen terülnek el, bő vizűek, sodrásuk van, és képesek „zúgva, bőgve,” áttörni a gátakat. Lehetnek szelíd patakok, amelyek apró érként indulnak, sőt, forrásból lesznek, amely kibuggyan egy hegy oldalán, a szirt tövéhez közeli hajlatban, szinte szégyellősen követve a lejtőt, ahol lefelé szaladhat. Olykor lovagolni kezdenek a kövekből rakott útjuk akadályain, amiket maguk építettek maguknak, hogy kedvüket tölthessék egy kis játékossággal, nem is szólva arról a mulatságukról, amikor kilesik maguknak a földfelszín töréseit, direkt célozva meg azokat futásuk során, ahol a mélybe vethetik magukat, a létező legnagyobb merészséget messze meghaladóan. A vízpára, amit zuhanásuk kelt, és a dörgő hang, amely – ha vizük fonata dús – messzire hangzón hirdeti kedvük és erejük tobzódását és mérhetetlenségét, kedvenc szivárványos függönyük és zenéjük.

Az emberek olykor utánozzák a futó vizek hangját, és eltelnek szeretettel folyójuk iránt, ahogy hallják a csobogást, amelyet képzeletük kölcsönöz lakóhelyük – hazájuk – lassan változó örök mozgójának. Vagy megéneklik a kanyargó óriást, amely velük tart az idők kezdetétől az idők végezetéig.

Amikor eszükbe jut, hogy ezek a földi erek milyen kort megélt tartozékai életüknek, akkor tudós módon állapítják meg, hogy a civilizáció bölcsői a rendíthetetlenül körforgást vállaló nagy folyóvizek.

Arról nem tudni, hogy földünk erei szervezkednének a partjaik mentén élő és vizeiken utazó, vagy az erejüket kizsákmányoló, magukat bölcsnek nevező élőlények ellen, vagy lenne valamilyen próbálkozásuk arra, hogy érintetlen szabadságukat – mozgásuk akadályoktól és gátaktól mentességét – vissza szeretnék szerezni, mégpedig egyetlen döntő mozdulat eredményeként, esetleg egy időhatárt szabva meg, amelyet feltételül állítanának az említett lények elé, mint ultimátumot, megnevezve a következményeit a kérés teljesítése elmaradásának.

Ezek a bölcsek ettől függetlenül és kellő magabiztossággal mindenféle módon igyekeznek a gigászi méretű és az éppen csak folydogáló elegy valamennyi földi alakját ismerni, és a benne rejlő összes lehetőséget a saját javukra kihasználni.

Ezen lények gátlástalansága határtalan, és a mozgó vizek figyelme, szervezettsége és készenléte nem teszi lehetővé, hogy jogaikat érvényesíthessék.

Folyásukat erőművek szabdalják szét; útjukat csatornákká alakították, megtűzdelték őket zsilipekkel, átemelő berendezésekkel, hogy rajtuk hajuk ringatózhassanak, hosszú kilométereken át, és szinte ingyen nyújtózkodva a felszínük kényelmében, ahol a siklás oly sima és nyugalmas, mint semmilyen más haladásnál a földön. A városok úgy nőnek sorra partjaikon, mint a fákat megmászó gyökértelen növények, amelyek a fák nedvét használják életük fenntartásához, legfeljebb egy-két szép virágot nevelve cserébe, amivel viszonozhatják eltartóik számukra pótolhatatlan szolgáltatásait.

Ha ezek a nagy vizek örömüket lelik a köréjük telepedett életben, mert esténként csillognak a kivilágított hajók, amiken vidáman zenélnek az emberek, és azt is szeretik, ahogy a forrásvidék felé özönlő halak között a medvék gyűjtik maguknak a táplálékukat, és büszkeség tölti el őket, amikor a felettük ívelő hidakon megáll a forgalom, hogy a kocogóknak adjon helyet, és ők hallhatják, hogy fölöttük akkor más hangokat közvetítenek a díszek, amiket nekik ajándékoztak a bölcsek, akár örök időkre is, akkor arra gondolunk, hogy nem is baj, ha ezek a vizek megismerhetőek, mert természetükhöz hozzátartozik az őszinteség és önmaguk nyílt vállalása.

Legfeljebb nem illik elfeledkeznünk a váratlan kifogásaikról, amelyeket, ahogy már megszokhattuk, szeszélyesen, hévvel és kíméletlen erővel hoznak tudomásunkra, tekintet nélkül fájdalmunkra és veszteségünkre, amit kirohanásukkal és békíthetetlennek mutatkozó háborgásukkal adnak tudtunkra, ha tetszene ez nekünk valamilyen okból, ahogy akkor is, ha tiltakoznánk a veszedelem ellen, amit így keltenek.

Nyilván összegyűlik bennük a titkolt elégedetlenség, amely így oldódhat csak fel, ilyen szabályozhatatlanul és érvet, magyarázatot el nem fogadva.

Bölcsességünk korlátaira figyelmeztetnek ilyenkor, amit nehéz elfogadnunk, különösen a hosszú hallgatás és békésség után, amiben részeltettek minket.

A patak, amiről szívesen írok a továbbiakban, szinte jellegtelennek mondható családja neves tagjaihoz képest. Útja néhányszor tíz kilométer csupán, és medre is ennek megfelelően szerény méretű, jóllehet egy szakaszán büszke kőágy között fut, szépen ívelt hidakat is mutatva az éppen arra járóknak.

Hegyei, ahol forrása fakad, nem túl magasak, ezért futása sem zajos loholás, és a nagy esők után következő áradásait is ismerik már a helyiek, akik a partja mentén épült egyetlen ékében, egy mezővárosban laknak, egy dombok közötti helységben.

Miután vidékét a nagy telek régen elkerülik, ma már nincs olyan hideg idő, hogy felszínén a helyi gyerekhad csúszkálhatna, a sekélyebb részein, ahol nem kellene tartania a jég beszakadásától, hiszen a patak folyása megállíthatatlan, ami fölött a fagyás súlyt elbíró réteget nem feszíthetne ki.

Történetét a kolostor emléke teszi érdekessé, ami ma csak rom, meg a kovácsok műhelyei, amelyekről a helyiek is alig tudnak már, olyan régen eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket.

A lakók, akiket szolgált, ahogy tudott, kicsit kelletlenül viseltetnek irányában, és ezt a patak tudomásul is veszi. Igaz, mást nem is nagyon tehetne.

Még az is lehet, hogy hiányát észre sem vennék, ha ez véletlenül bekövetkezhetne. Mondjuk egy kiszáradással.

Hol van már az az idő, amikor – az említett kovácsműhelyek működésében való részvételen túl – a patak volt a helység egyik legfontosabb kelléke, amely a helyiek életében annyi mindent képes volt magára vállalni.

A szomjukat nem oltotta, az igaz, de nyaranta benne mosták le magukról a napi munka piszkát, és eszközeik, munkájuk kellékei tisztításában is részt vett, például amikor vizében mosták a termények tárolására szolgáló zsákjaikat. És akkor az állataik fürdetéséről még nem is esett szó! Meg a szekerek mosásáról!

Hát a kikövezett part mentén hány helyen alakítottak ki olyan átjárót, amiben elfért egy lovas szekér, amikor arra volt szükség, hogy lemossák a sarát és piszkát, vagy a lovaik csutakolásához kellett megfelelő beállóval szolgálnia!

Micsoda élet volt itt akkortájt! Mert a frissen kerékre rakott ráfot is úgy hűtötték le a kovácsok, hogy a kereket bedöntötték a patak vizébe, ahol egy kis sziszegés és pára után már lehetett is kiemelni, és beszerelni a szekérbe. A vödrök hűtővize pótlásáról nem is beszélve!

És a gyerekek! Hát nem volt olyan – még kikövezetlen - szakasz a patakban, ahol a környező házak lakóinak gyerekei ne mászkáltak volna le s fel kosaraikkal és lavórjaikkal, hogy a vizében cikázó halakra vadásszanak, kihalászva azokat a tyúkok eledelének.

Szégyen, nem szégyen, a patak egy időben a hely csatornájának a szerepét is betöltötte.

Az elhullott kisebb állatok vagy a konyhán felhasznált jószág kidobandó részei a patakba kerültek, számára megalázóan és szagot eresztve. Amit a folyó víz, meg az esők felduzzadt árja tett elviselhetővé, majd tüntetett el, ki tudja meddig juttatva el a veszélyes hulladékot.

A gyerekek soha nem ittak a patak vizéből, és ezt a patak tudomásul is vette.

Ahol vize lelassult és medre kiszélesedett, ott vadak jártak vizéhez, eltakarítva a hordalék számukra ehető részét. Az egyéb szennyezéssel pedig a folyónak kellett elbánnia, meg az áradásoknak, amelyek akár a tengerig jártak, a ki tudja, hogy melyik tengerig.

Amikor vize elszíneződött, akkor szagot is árasztott, és azt a patak nem igazán szerette. Szégyenkezett is miatta, mert egy ideig mindenki kerülte a vele való érintkezést.

Miután nem volt kiépített csatorna a helységben, így az eső a porták ganaj dombjának levét bemosta a patakba, fényes kávészínűvé változtatva az átlátszó, vagy az áradás miatt sárga homokszínűvé változó vizét.

Amire viszont büszkén emlékezett, együtt a helyiekkel, akik hasonlóan megőrizték emlékezetükben a nagy napot, az a halak vendégjárása volt, a nagy, a patakban addig soha nem látott méretű halak tömeges látogatása.

A tavaszi árvíz hosszan elhúzódó nagy vize a patakot is felduzzasztotta, és a víz utánpótlása egy idő után tisztára mosta a medret, amelyben a magas és áttetsző vízállás tetszhetett a folyó halainak, amik eleséget keresve akadtak a helyre, ahol éhük enyhítését remélhették, és nagy csapatokban úsztak fel, szemben a lassú folyással, a patak forrása irányába.

Az okos és élelmes helyieket aztán a póznákra szerelt hangszórókon próbálták józanságra bírni a helység illetékesei, meg a halászat szakemberei, hogy vigyék vissza a kiszedett halakat a patakba, vagy ki se vegyék őket, hanem inkább gyönyörködjenek a látványban, ami errefelé addig ismeretlen jelenséget hozott el nekik, a csodát megjelenítve.

A budai kutya vásár egyedisége jutott eszébe többeknek az eset kapcsán, és joggal. Ahogy a patak történeti emlékezete is meg kellett, hogy őrizze ezt a rendkívüli eseményt, és – azt kell, hogy mondjuk, hogy – méltán.

Mostanában senki semmit nem mos a patakban, aminek látható következménye a vizének tisztasága.

Gyerekek sem járnak benne, még a nyári napok melegében sem, és olyat sem láthat az arra járó, hogy vizét kövekkel duzzasztják fel a lurkók, így készítve maguknak fürdésre alkalmas medencét, amit a felnőttek az esti szürkületben a maguk mosdására vagy megmártózására használhatnának.

Az pedig kész csoda, ha a hídról a patakba nézve a látogató észreveszi az apró és nagyobbacska halakat, amint kőtől kőig cikáznak, menedéket keresve a felettük szemlélődő és – szerintük – rájuk leső veszélyesek elől.

Vízben gázoló madarat évek óta nem hord a hátán a patak. Nincsenek kacsák és libák, amik csőrükkel táplálékot keresnének benne, vagy csak szomjukat oltanák vizébe állva, esetleg a tisztálkodás szárnymozgását gyakorolva.

Talán eljön majd az idő, amikor kiérdemli a patak, hogy neve is legyen. Hacsak meg nem szokta már az eddig használtat, ami szerint a helységhez tartozik ő, nevével is, és ezt annyira megszerette az együtt átélt sok-sok év alatt, hogy köszöni szépen, de ezzel elégedett, és örül ugyan vize tisztaságának meg a benne újra kelt életnek, de szolgálatát sem a csatornasággal, sem a kovácsműhelyeket kiszolgáló szereppel, de a tisztálkodás különféle formáival sem szeretné – egyelőre legalábbis - kibővíteni.

Körömvirág együttes: Nálunk nincsenek szekértáborok

Heinrich Heine Olyan, mint egy virág

(Du bist wie eine Blume)

Olyan, mint egy virág,
Tiszta, kedves, fehér.
Nézem, s a bánat ujja
Lassan szívemhez ér.

Kérje az Istent, kérje,
Megadja ő, ha kér.
Maradjon mindig ilyen
Tiszta, kedves, fehér.

Dr Kocsis András (1919 - 2013) fordítása

Fűri Rajmond Miért, hogy kellenek

Miért, hogy kellenek a nyíló virágok,

a tarka szirmok, a vonzó illatok?

Olykor csak papír, amit dísznek kivágok,

s forognak a felfűzött apró csillagok.

A napfény, a vad szél, a zápor a fákon

vendégnek jön, és nem is hívatlanul.

Tudják, hogy belőlük gyakran csinálok

kedvet, akarva és akaratlanul.

Ahol összegyűjtve várnak a percek, 

tagjait kinyújtja egy éber pillanat,

és társát keresi, akivel ismét nyerhet

sokszor lejtett ifjú játékokat.

Fűri Mária Fa

Te vetted észre

a fát, ami előtt elhaladtunk.

A református nagytemplom oldalában

egy álló, óriási rózsaszín csokor.

Képzeljünk mellé egy óriás menyasszonyt és

egy óriás vőlegényt.

Jöhetnek a fotósok.

Fűri Rajmond Az élet útjai

Fűri Mária Olvasónapló 3

Megölted-e már, akire vágytál?

Aki – szeretted volna -, hogy legyek?

Azt az ügyes, bátor jégkirálynőt,

Aki az ezüst trónról integet?

Sóvárogsz még vajon álmaidban?

Vonz még a szépség, melynek párja nincs?

A Magabiztos, lovaglóruhában?

Akinek mindent megtesznek, ha int?

Akit körülrajong férfi és nő,

Aki Középpont és mindig nevet,

Akivel nem bírsz, aki fölötted

Áll, és megveti a sóvár szivet?

Maradj, míg nála a jobbik feled.

Amíg meg nem ölted, maradj csak ott.

Várok. Igaz, már nem türelmesen.

Virágoznak a rododendronok.

Valaki rózsafát is ültetett.

Az azaleák szaga bódító.

Megkönnyebbülnék, ha elkövetnéd -

Lehetnél a vágyott szabadító.

* * *

Megölted Rebeccát, s vele együtt

Azt, aki talán lehettem volna.

Manderlayt valaki felégette,

Beszürkültünk a mindennapokba;

Mi a krikettmeccs végeredménye?

Naponta bontogatod a postád,

Olvasgatok; az álombeli ház

Romjait ellepi a folyondár.

Fűri Mária A vőlegény figyelmeztetései

Csak nekem mutasd meg gyöngyeidet

- A briliáns nyakéket – igazi mestermunka:

minden apró kövét remekbe csiszolták,

aztán finommívű fémfoglalatba tették;

nagyanyád és anyád dédanyádtól örökölték,

később a tied lett.

Kockáztatnád, hogy durva kezek

szépen ívelt nyakadról letépjék?

Csak szerelmes óráinkra vedd fel !

- A szivárványszínű hegyikristályt,

melyet az elmúlt nyáron

egy hegyi túrán találtunk az egyik üregben.

Vénusz haja, mondtad, felfűzetted,

és talizmánként hordtad a blúzod alatt.

Én csak nevettem, mert Vénuszról nekem

mindig bővérű, erős nők jutnak eszembe,

míg te sápadt vagy és törékeny.

De hordjad csak, miért ne viselnéd,

csak másnak ne mutasd.

Más megérthetné-e emlékeinket ?

- Vagy emlékezz a csillogó hematitra,

fényes, fekete gyöngysorodra:

A Badacsony mellett vettük egy vidám árustól,

aki a portékái eladását a kövekhez fűződő

hiedelmekkel fűszerezte.

Mesélte, azt beszélik,

a gyöngysort ha langyos vízben megmosod,

és kiteszed a napra,

kinn hagyod a tűző napon,

majd felkapcsolod a nyakadra,

és érzed a gyöngyből áradni a nap melegét-

még frissebb, és még szebb leszel.

Ne vedd fel azt sem, csak ha ketten vagyunk,

mert közömbös tekintetek között

elveszíti fényét és erejét.

Ezért csak nekem mutasd meg gyöngyeidet,

csak nekem, mindig csak nekem

- és senki másnak.

2004

Vásárhelyi Vera Skorpió hava 14/1.

Apa akkor halt meg, amikor elvették tőle Lőkösházát. Hogy azután még 36 évet élt, az nem változtatott azon, hogy 1945-ben életének vége lett.

Rajongott a földért, - viszonzásképpen a föld is szerette őt. Nem volt nap, hogy akár kétszer is, - nyáron, napszítta vászonruhában, ősszel öreg bőrkabátban, - ki ne kocsizott volna a földekre, nem csak azért, hogy ellenőrizze a munkákat, hanem hogy elgyönyörködjék egy szép vetésben, egy jól sikerült szántásban. Tavasztól késő őszig tartott ez a nap, mint nap megismételt szerelmes gazdálkodás. Amit a zsíros, fekete csanádi föld gondoskodásáért neki ajándékozott, azt ő örömmel visszaadta a földnek. Gépeket vásárolt, újra festette az istállókat, új cselédházakat építtetett, - mint általában a jó gazdának, kevés készpénze, de megalapozott vagyona volt. Minket, minden jó dolgunk mellett, szerénységre és takarékosságra szoktatott. «A henyélő gazdának álmos a bérese» mondás nem volt apámra alkalmazható. Ősszel, virradatkor, miután béresek, kocsisok megetették a jószágot, és friss szalmával cserélték ki az előző napi almot, - elkezdődött a mélyszántás.

Biztos kezű, mélytónusú festő ecsetjére kívánkozik a kép: tizenkettes eke elé fogott, hófehér magyar ökrök, két-két párban, - esőzések után három párban is, - zsírosan fénylő, fekete-barna, egymásra boruló barázdák, férgeket kereső varjak; szájunk előtt fényesen füstölgő pára, fölöttünk híg, őszi ég, körülöttünk a fölszántott földek komoly, mély csöndje. A hat ökör megfeszülő inakkal lassan lépdel, a fölhasított föld fényesen kifordul az eke éle alatt. Időnként megáll a menet, fújtató tüdővel pihennek az állatok, nyúlós, fehér nyál csordul ki szájuk szélén. Elernyedt izmokkal pihennek az emberek is. A déli harangszóra megérkeznek az asszonyok, a kendőbe kötött ebéddel. Az állatok egykedvűen rágják az eléjük vetett csalamádét. A déli pihenő után ember-állat újra munkába áll napnyugtáig.

Nyár elején a dohánykacsoláshoz kocsiztam ki apával. Fanyar dohányillatú volt a levegő, a húsos, zöld levelek között a napszámoslányok színes fejkendője virított. A kacsolás a könnyebb gazdasági munkákhoz tartozott, így lányok végezték azt. A derékig érő növények sorfala között haladva a lányok gyors, ügyes mozdulattal letörték a dohány virágba szökkenő hajtását, hogy a növény ne fölfelé nyurguljon, hanem erejét a levelekbe adja. Kacsolás után már csak egy komoly veszély fenyegette a dohánytermést: a jégeső. Volt olyan év, hogy diónagyságú jégdarabok cafattá tépték a hibátlan, vastag leveleket. Apa mellett, a homokfutó magas üléséről, jól láttam a sorok között fekvő, letört, sárgásfehér dohányvirágokat, láttam a lassan lépdelő leányok napsütötte fehér ingét, miközben a langyos délelőttben hosszan szállt ajkukról a dal.

Péter-Pál napján megkezdődött az aratás. Aratóink az északi megyék falvaiból jöttek le az Alföldre, s addig maradtak, amíg ki nem csépelték a learatott termést. Úgy a kaszálás, mint a kévekötés nehéz, derekat roppantó munka volt. Hajnalban kezdődött el, és a déli ebédszünet után napnyugtáig tartott. Apa aratás alatt reggeltől estig kint maradt a földeken, éppen csak ebédelni jött haza. Az arató banda vezérével megbeszélte hol, melyik táblánál kezdik el a munkát; vele volt a gazda, Barna Gyuri, Horváth, az intéző. Apa botjára támaszkodva nézte a kaszák ritmusos suhintását, a lehajló-fölegyenesedő lányok könnyű mozdulatát, hallgatta az érett gabona szárának reccsenését, ahogy átvágta a kasza éle. Se beszédre, se nótára nem futotta az emberek erejéből, - de időnként megpendült a kaszafenő kés tompa hangja, vagy a kicsorbult pengét kiegyenesítő kalapács kopogása. De ebédszünet alatt megeredt a szó, tréfák csattantak, kézről-kézre járt a csöcsös korsó, volt frissen sült kenyér, téliszalonna, paprikás csirke, oldalas, túró. Apa arca sötétbarnára sült, csak a homloka fölött fehéredett a bőr, ott, ahol eltakarta a kalap. A behajtott zsaluk hűvösen őrizték a házat. Hideg meggylevest kaptunk ebédre, citromos csirkét, ördögpirulát. Ebéd előtt vödörbe állították a vizeskancsót és kötélen leengedték a kútba. Fanyarul hűvös volt a könnyű fehérbor is. Ebéd után anya ránk parancsolt, hogy pihenjünk. Én olvastam, Miklós kiszökött az aratókhoz. Délután az eget lestük, jön-e vihar, - fojtogatott a meleg, a petúniák illata elviselhetetlenül édes volt. Este kiültünk a ház elé a fekvőszékbe, és néztük a csillagok hullását, hallgattuk a tücsköket. Az intézeti élet, kisebb-nagyobb bosszúságaival, a semmibe merült, - vakáció volt, otthon voltam, tudtam, nem érhet baj. Életünk anya körül forgott, ő volt a lelke mindennek. Apától megkaptuk mindazt, amire szükségünk volt, de különösebben nem foglalkozott velünk. Szűkbeszédű, jóhumorú, csöndes ember volt, aki egyszer egy évben elvesztette a türelmét. Olyankor Miklóst mogyoróvesszővel alaposan elnáspágolta. Pusztán hosszabbak az esték, mint városban, vagy akár falun; emlékszem, anya foltozott, vagy Pista inasnak kötött kesztyűt. Apa olvasott, a félig nyílt ajtórésen beszivárgott a lámpa fénye; szinte érinteni tudtam a csöndet.

Anyától korán elszakított az élet. Amikor azon a tavaszi éjjelen hirtelen elbúcsúztam tőle, mert várt már minket az embercsempész, nem sejtettem, hogy többé nem látom. Apa, anya halála után, kijött hozzánk, és 25 évig élt velünk. Ma már ő sem él. Most, hogy nincs, tudom milyen erős lélek volt. Soha nem beszélt a rettenetes évekről, amit ma odahaza a személyi kultusz éveinek neveznek. Nem beszélt a kitelepítés megpróbáltatásairól és megaláztatásairól sem. Panasz soha nem jött ki a száján, - de ha Lőkösházáról beszéltem neki, könnybe lábadt a szeme. Gyökértelen fa volt, mert gyökerei Lőkösháza földjében maradtak, s itt kint, többé nem nőttek újra. Az évek múlásával egyre jobban belemenekült a múltba; ült, kiégett, öreg elefánt-tekintettel, és szótlanul emlékezett…

***

« … Hiába minden, ó hiába!

Meghalt apa. S meghaltak sorra mind.

De mindazok, akik csak vélem éltek,

élnek ma is nehéz szivemben és

elég egy könnyű rebbenés,

kezemre hogyha röpke lepke száll,

vagy ág érinti vállamat,

ők adnak jelt, akiknek teste már

meghitt mosolygás, illat vagy virág

s csak csontjaik szorongnak lenn a föld alatt. »

Radnóti Miklós: Ikrek hava. Versrészlet.

Fűri Rajmond Karikázó

Kocsis Janka Ilona (14 éves) Az én állattörténetem

          Álmomban mindig repülök. Repülök, mint az Úr vad, szabad gyermekei, akik egyszerre hódították meg a vizet, a földet, a levegőt, és akik állandó veszélyben, rettegve tehetik magukévá ezt az életformát. Repülök, mint egy madár. Bár alvó állapotomban élvezem, hogy a szél a társam, a Nap az iránytűm, mégis gyakran elgondolkodom, ha hirtelen a szárnyaim elröpítenének, mennyi, de mennyi viszontagságnak lennék kitéve.   

Nap mint nap felnézek biztonságos üvegburám alól, arra a megejtően szép, mélykék  égre, s ámulva bámulom e határtalanul suhanó lényeket. Majd fejcsóválva eltotyogok a lazacos vödörhöz, lenyelni egy-két búfelejtő, finom falatkát. A véremben van a szabadság: néha elönt egy mélyről jövő megmagyarázhatatlan érzés. Először csak egészen picike, halkan pöfékel, majd szikrázik, hamut köp, mígnem kitör belőlem, és torpedóként ütközök neki az üvegfalnak.

            A legutóbbi ilyen alkalommal befektettek a kórházba, hogy elküldjenek a gyógyulás különböző útjaira, és megleljék az okát annak, hogy miért támadom le mindig azt a roppant idegtépő szélvédőt, mely elválaszt engem a külvilágtól.

            E fogságbetegségem hónapról-hónapra egyre erősödött. Étvágytalansággal kezdődött, de a végére már a frakkomat is a szögre akasztottam, nem törődtem vele, s csupa piszok volt. Egész álló nap csak ültem… Hosszasan néztem a számomra elérhetetlen magasságban lopódzó árnyakat; a boldogtalanságom kiteljesedett. Szervezetem egyre roncsolódott. Az osztályvezető főorvosnő haját tépve rohangált körülöttem. Az igazgató lemondott posztjáról. A szorgos takarítónők ínycsiklandozó haltortát készítettek számomra. Ekkora kavarodás közepette gyulladt fel agyamban a sarki fény. Lenyeltem egy szeletet a lazackészítményemből, s a zűrzavart kihasználva, megterveztem a szökésemet… 

            Másnap a főorvosnő örömtáncot lejtett végtelen jókedvében, ugyanis bekebeleztem a lazacot, a süteményeket, sőt még a frakkomat is beküldtem a tisztítóba. A mámoros állapotú hölgy hangulata az egekig szökellt, nem bírt magával. Arcomra csókot lehelt, (kellemes mentolillatot árasztott), karjaiba zárt, majd e táncos-dalos kispacsirtám kipörgött a szobából, nyitva hagyva az ajtót!

            Egész életemben erre a pillanatra vártam. Lassan odatipegtem a tömör valóság elé, s lám, nem csaltak az érzékszerveim: tényleg a szabadság csacsogott felém. (Andalító hangja úgy szólt, mint a madarak éneke.) Haboztam néhány másodpercet, nehezen jutott el tudatomig e sorsfordító ajándék jelentősége, de végül nagy lendületet vettem, és hason csúszva elindultam a fényesre suvikszolt padlón. Egyik kincsem a szabad élet, másik a főorvosnő volt, aki felnyitotta előttem a jövő ajtaját határtalan boldogságában. Ahogy közeledtem a kijárathoz, egyre melegebb lett. A kórtermemben örök tél uralkodott, de itt - megérzéseim szerint -, 25 °C-nál tarthatott a hőmérő higanyszála. Azon gondolkodtam, hogy öltönyömet mégsem volt szerencsés ötlet magammal hozni. Egy pillanatra elszomorodtam; mi lesz, ha elolvadok, mint egy hóember? Mi lesz, ha nem marad más utánam, csak egy nagy tócsa, és porhüvelyem sem díszeleghet majd a múzeumban? Ám minden gondom kámforként elillant, amikor megláttam a tiszta égboltot, a lazacfelhőket és a Napot. Üvegbura alól is varázslatosnak tűnt, de így, hogy éreztem a közelségét, újra friss tojásnak képzelhettem magam, akit egy bátor anya védett meg a természet szeszélyeitől.

            Előttem emberek százai nyüzsögtek, mindenki rohant, és szét sem néztek, milyen gyönyörűséges helyen laknak. Fel sem fogták lakóhelyük értékét, s azt a sok csodát, melynek  naponként szemtanúi lehettek. Égig érő iglukkal, folyamatosan világító sarki fényekkel, sőt, önjáró szánokkal is találkozhat a kószáló turista. Elindultam bebarangolni egy kunyhóóriást, de sajnos a csúcsforgalom miatt mozdulni sem lehetett a járművektől, így végül maradtam a kórház oldalán. Leültem a bejáratnál, és bámultam a különböző színű és fajtájú kétlábúakat. Válogathattam a kínálatból, kivel is kívánom eltapostatni magam.

            Hirtelen nagyot dobbant a szívem: négy mancs állt előttem; az élőlényeknek egy kirívóan ritka és elragadó példánya. Magában kódorgott, és mindent megvizsgált, amit látott. Meg kellett tudnom, ki ő, honnan jött, s, hogy Ő is ugyanúgy érez-e irántam, mint ahogyan én szeretem hatalmas fogait, mosolygó szemét, selymes bundáját, folyamatosan mozgó farkincáját.

            A szánok zaja és az emberek morajlása ugyan elnyomta a hangomat, de muszáj volt megpróbálnom a lehetetlent: vettem egy mély lélegzetet, kitágítottam légzsákos tüdőmet, és… elöntött a pánik. Nem állíthatok kócos hajjal kiválasztottam elé – „Leszel a feleségem?” – Valami sokkal ütősebb belépés kellene. Lesimítottam a frufrumat, kihúztam magam, s előkelő léptekkel járultam hozzá:

Látom a szemeid,

Remegnek szárnyaim,

A csőröm rebegi:

Teljesítsd vágyaim!

Jer mostan váramba,

Egy szerény hajlékba,

Üljük meg nászunkat,

Oltárhoz álljunk ma!

Láthatólag tetszett neki ez a kis versike, ugyanis megnyalta a száját, majd kitátotta, és várta szerelmem zálogát, mint ahogy ez családunkban szokás. Egyre hevesebben tátogott, s mivel nem akartam megvárakoztatni, így jobb híján felkaptam a földről egy ízletesnek tűnő kukacot, hogy lenyomhassam a torkán. A legjobb tánctudásomat vettem elő, hogy elvarázsolhassam, miközben a szájába készültem rejteni a nászfalatkát.

            Néhány pillanattal később fejvesztve menekültem az életemért, be a kórház biztonságos falai közé, tudniillik megszólalt bennem a vészjelző: ez az ara belőlem akart nászfalatkákat. Gyönyörű fogai gyilkos ollókká váltak. Szeme nem volt pajkos többé, sokkal inkább hasonlított egy éhes vadorzóra, mintsem a hitvesemre. Miközben berontottam a kórház nyitott ajtaján, hátra-hátra pislantottam; a fenevad jött utánam! Már majdnem elfogyasztotta újabb farktollamat, amikor végre hasra tudtam fordulni a fényes folyosón, hogy ezzel megmenthessem irhámat. Úgy suhantam végig a padlón, mint a szél, de a mátkám sem vette tréfára a dolgot, négy lába rakétává alakult: hiába törtem magam, elkapott a szörnyeteg. Állkapcsát vadul csattogtatva kiabált velem, mire én felháborodva asszonyi viselkedésén, teljes erőmből belécsíptem. Ám Ő továbbra is mesébe illő nyugalommal nyaldosta a lábam, hasztalan rikoltoztam: - Vigyázat, csiklandós vagyok! – Békésen csámcsogott karmaimon, pedig én minden erőmet beleadva gyötörtem a menyasszonyt.

            A velőtrázó rikoltozásomra a főorvosnő kilépett rejtekhelyéről, miközben erőteljes színváltozáson ment keresztül. Először elsápadt, mint a hó, majd vörös lett, mint a vér, s fekete, mint az ében, miután felkapott egy széndarabot és a támadómra hajította. Jegesmedve módjára küzdött: szemei kétségbeesetten cikáztak a virágszálam és személyem között; tehetetlen dühében felvett egy ócska tisztogató szerszámot, majd elkeseredett anyaként csépelte mátkámat a partvissal. A bájos hölgyemény felugrott, megállt, tépelődött egy darabig: szaggassa-e szét nászlakomájának megzavaróját, végül keserves vinnyogás közepette elinalt.

Felszabadultan tipegtem megmentőm felé. Ő magához ölelte elcsavargott védencét, és ez a védenc megtalálta végre az igaz boldogságot: a főorvosnő oldalán. Ezentúl soha ki nem tettem úszóhártyás lábamat a kórház kapui mögül, a hitvesi kötelezettség, s a ragaszkodás tartott bent. Állandó lakója lettem ennek az egészségügyi intézménynek, mert rájöttem, hogy a szabadság nem állatkerti pingvinnek való.

Készült a Madárkórház Alapítvány 2015. évi pályázatára   

Kocsis Balázs Sándor (11 éves) Gerle rege

Segítség! Segítség! Könyörgöm, mentsenek meg! Én ezt az egészet már nem bírom!... Minden azokban az időkben kezdődött, amikor a szomszéd kutya, … Inkább akkor, amikor… Na, jó, vegyünk mindent szépen, sorjában. Nos, hogyan is fogjak hozzá? A kínjaim listája hosszú, szinte végtelen.

      

  Először királyi volt a sorom, amikor életem egy csapásra megváltozott. A minket eltartó emberegyed neveket adott nekünk, még gügyögött is hozzánk, mintha eszét vesztette volna. Ám, ez még semmi. Bizony ám! SEMMI! Legközelebb minden gondját-baját megosztotta velünk, és még a tanácsunkat is kikérte. Utána bezzeg csodálkozott, hogy nem ért semmit a burukkolásunkból, sőt felháborodását a „Képzeld Marikám” nevezetű szárnymentes egyeddel is megosztotta.

Néhány szörnyűséges év múlva gazdám még rosszabbá tette helyzetünket. Benevezett minket egy sportversenyre, ahol minden versenyző kinevetett, mivel edzőm még itt sem hagyta el irritáló szokását, sőt, még csókolgatni is kezdett minket. Ráadásul, alig volt alkalmunk gyakorolni, így a többi versenyző porig alázott bennünket.

Persze, utána jöttek a bánatos napok. Gazdám egyre csak azt hajtogatta: „Bíztam bennetek!”- miközben étcsokoládét majszolgatott. Hm, mit tehet ilyenkor egy galamb? Nem a mi hibánk, nem edzett minket rendesen. Mentségére legyen mondva, ő még kezdő volt ebben a „szakmában”. Pedig, igenis elsők lehettünk volna, ha alaposabban felkészít bennünket.

          A következő versenynél legalább megtudakolta, hogyan kell helyrepofozni minket. Csodák csodájára mi történt? Megnyertük az Európa Bajnokságot. No, ne szaladjunk annyira előre az időben, elmondok mindent lépésről lépésre.

 Gazdám minden reggel szélesre tárta az ajtókat, hogy mi kirepülhessünk és gyakorolhassunk. Tátotta is a száját a szomszéd gyerek. Odaszaladt egy hosszú, fekete hajú személyhez: - Anya, nézd, madarak! Ó, milyen szépek! – Én erre, büszkeségtől dagadó beggyel,… teljes káoszt okoztam, mivel nekicsapódtam az előttem lévő Ego Istvánba, aki meglökte Para Zitát, ő nekirepült Kala Pálba, és így tovább… Megint a kisfióka hangját hallottam: - Anya, most mit csinálnak a madarak? – De választ nem kapott, mert az Anyának nevezett személy a furcsa növényeivel volt elfoglalva. Nagy nehezen sikerült feltápászkodnunk a szilvafa ágairól (ami -  „hála az égnek”, - felfogta az esésüket), azután visszamentünk a dúcainkba. Következő nap feltérképeztük a verseny helyszínét, de amikor gazdánk meglátta, hogy mennyire össze-vissza közlekedtünk a terepen, csalódottságában, kis híján lemondta a versenyünket. Szerencsénkre vagy sem, úgy gondolta, ha még több tápot ad nekünk, gyorsabbak, pontosabbak lehetünk. Voltak társaim, akik gazdám tudatlanságával visszaélve begyfájásig ették magukat. Én viszont csak annyit ettem, amennyit kellett.

            Elérkezett a verseny napja. Felsorakoztunk a rajtvonalhoz. Egy jelre hirtelen felcsapódott a versenyláda ajtaja, és ellenfeleinkkel egyetemben kiröppentünk a friss levegőre. Én csak az útra figyeltem, és arra, hogy energiatartalékaimból az utolsó kilométerekre is jusson. Arról viszont álmodni sem mertem volna, hogy csaló galambok is részt vesznek a versenyen. Egyiknek a lábára óriás műkarmokat szereltek. A másiknak a csőre volt kihegyezve. Harmadiknak farktollai óriási tüskés szíjakban végződtek. Ezzel nem is lett volna baj, hogyha a későbbiekben nem támadnak meg. Amint a hegyes csőrű elé keveredtem, kitépte egy farktollamat, és csipkedni kezdte a szárnyaimat. Mindez smafu volt a következő pillanatokhoz képest. Bántalmazásaim közepett az éles karmú is odakeveredett mellénk, belém mélyesztette veszélyes fegyverét. A szöges farkú, ezalatt arcomat csapkodta szíjaival. Egyre csak küzdöttem a légben maradásomért, amikor fenomenális ötletem támadt. A terv olyan ravasz volt, hogy magam is meglepődtem: mire nem képes egy galambagy. Hirtelen lehajtottam a fejem, így a szöges szíj mélyen a szárnyamat csipkelődőbe fúródott, mire veszélyes „orrú barátom” annyira feldühödött, hogy velem nem törődve, a társának rontott. A harcos karmú gerle megpróbálta szétválasztani őket két lábával, de elfeledkezett arról, hogy ujjaival még mindig tud fájdalmat okozni. A két galamb felháborodását azzal mutatta ki, hogy nekitámadt a békítő harmadiknak. Csípték-marták egymást, amíg én nesztelenül elszálltam mellettük.

            Már nem sok választott el a célvonaltól. Inaimat megfeszítve ösztönöztem magam a gyorsabb szárnyalásra. Csapattársaim messze elmaradtak tőlem. A szél az arcomba vágott, több sebből véreztem. Egyszer csak hatalmas ujjongás csapta meg a fülemet. Végül észrevettem, hogy egy ideje már elhagytam a célvonalat. Gyorsan odaröppentem gazdám vállára, hogy megpihenhessek.

            Hazaérkeztünk. Sajgó tagokkal berepültem a dúcba. A tojók epedezve vettek körül. Csak két gond volt: fáradt voltam, és égett testem minden porcikája.

***

Teltek, múltak az évek, amikor egy négy lábon járó szőrpamacs került a szomszédba. Feleségem összebarátkozott ezzel a lénnyel. Először megtudta a fura szerzetről, hogy kutyának hívják. Később ennek az állatnak a pontos besorolását is megérdeklődte: nem akármilyen eb ám: igazi, fajtatiszta németjuhász. Már kezdtem féltékenykedni, amikor eszembe jutott, hogy ez a lihegő puha „vattacukor”, hogyan is tudna versenyezni egy ilyen jóképű, díjnyertes galambbal.

A feleségem minden nap lement az emlőshöz, és csempészett neki néhány finom falatkát. Egyik nap azonban, olyan ügyetlenül szállt le mátkám, hogy fennakadt a kerítésen, ezzel szerezve magának néhány sebet. Szerencsére sikerült kigabalyodnia. Amikor földet ért, az addig szelídnek tűnő „vattapamacs” vérszomjas terroristává vált, és széttépte a gyönge virágszálamat. Jaj, az én egyetlen drágakövem! És nem tehettem semmit! Végig kellett néznem, ahogy eltűnik a szörny gyomrában. Jaj, szegénykém! A páratlan gerlicém! Odaveszett!… Bizony, odaveszett! E vak barátság lett a veszte.

Azóta özvegy vagyok. Gyászolom szegény gyöngyszemem. Tisztasági fogadalmat teszek, be fogok állni szerzetes gerlének, végigtűröm, ahogy a búbomon körbe, kitépkedik a tollaim. Vagy beállok a Tiszta Tojók Társaságába és úgy élem végig az életem. Jaj, elnézést, butaságot fecsegek: oda csak nőstények kerülhetnek be…

            Egy szó, mint száz, a feleségem halála volt az utolsó csepp a pohárban.

Könyörgöm, mentsenek meg! Vagy azt akarják, hogy egy ilyen charme-os (e.:sármos), okos, nyerő szériájú szárnyas a bánat miatt elepedjen, s eszét, majd életét veszítse?

                                                                              

Tisztelettel: Özv. Giling Galamb

Kelt: Simagöröngyös, 2015. október 24.

        Hadigalamb u. 32/A/6. dúc         



Készült a Madárkórház Alapítvány 2015. évi pályázatára