2016. április 4., hétfő

Kocsis Janka Ilona (14 éves) Az én állattörténetem

          Álmomban mindig repülök. Repülök, mint az Úr vad, szabad gyermekei, akik egyszerre hódították meg a vizet, a földet, a levegőt, és akik állandó veszélyben, rettegve tehetik magukévá ezt az életformát. Repülök, mint egy madár. Bár alvó állapotomban élvezem, hogy a szél a társam, a Nap az iránytűm, mégis gyakran elgondolkodom, ha hirtelen a szárnyaim elröpítenének, mennyi, de mennyi viszontagságnak lennék kitéve.   
Nap mint nap felnézek biztonságos üvegburám alól, arra a megejtően szép, mélykék  égre, s ámulva bámulom e határtalanul suhanó lényeket. Majd fejcsóválva eltotyogok a lazacos vödörhöz, lenyelni egy-két búfelejtő, finom falatkát. A véremben van a szabadság: néha elönt egy mélyről jövő megmagyarázhatatlan érzés. Először csak egészen picike, halkan pöfékel, majd szikrázik, hamut köp, mígnem kitör belőlem, és torpedóként ütközök neki az üvegfalnak.
            A legutóbbi ilyen alkalommal befektettek a kórházba, hogy elküldjenek a gyógyulás különböző útjaira, és megleljék az okát annak, hogy miért támadom le mindig azt a roppant idegtépő szélvédőt, mely elválaszt engem a külvilágtól.
            E fogságbetegségem hónapról-hónapra egyre erősödött. Étvágytalansággal kezdődött, de a végére már a frakkomat is a szögre akasztottam, nem törődtem vele, s csupa piszok volt. Egész álló nap csak ültem… Hosszasan néztem a számomra elérhetetlen magasságban lopódzó árnyakat; a boldogtalanságom kiteljesedett. Szervezetem egyre roncsolódott. Az osztályvezető főorvosnő haját tépve rohangált körülöttem. Az igazgató lemondott posztjáról. A szorgos takarítónők ínycsiklandozó haltortát készítettek számomra. Ekkora kavarodás közepette gyulladt fel agyamban a sarki fény. Lenyeltem egy szeletet a lazackészítményemből, s a zűrzavart kihasználva, megterveztem a szökésemet… 
            Másnap a főorvosnő örömtáncot lejtett végtelen jókedvében, ugyanis bekebeleztem a lazacot, a süteményeket, sőt még a frakkomat is beküldtem a tisztítóba. A mámoros állapotú hölgy hangulata az egekig szökellt, nem bírt magával. Arcomra csókot lehelt, (kellemes mentolillatot árasztott), karjaiba zárt, majd e táncos-dalos kispacsirtám kipörgött a szobából, nyitva hagyva az ajtót!
            Egész életemben erre a pillanatra vártam. Lassan odatipegtem a tömör valóság elé, s lám, nem csaltak az érzékszerveim: tényleg a szabadság csacsogott felém. (Andalító hangja úgy szólt, mint a madarak éneke.) Haboztam néhány másodpercet, nehezen jutott el tudatomig e sorsfordító ajándék jelentősége, de végül nagy lendületet vettem, és hason csúszva elindultam a fényesre suvikszolt padlón. Egyik kincsem a szabad élet, másik a főorvosnő volt, aki felnyitotta előttem a jövő ajtaját határtalan boldogságában. Ahogy közeledtem a kijárathoz, egyre melegebb lett. A kórtermemben örök tél uralkodott, de itt - megérzéseim szerint -, 25 °C-nál tarthatott a hőmérő higanyszála. Azon gondolkodtam, hogy öltönyömet mégsem volt szerencsés ötlet magammal hozni. Egy pillanatra elszomorodtam; mi lesz, ha elolvadok, mint egy hóember? Mi lesz, ha nem marad más utánam, csak egy nagy tócsa, és porhüvelyem sem díszeleghet majd a múzeumban? Ám minden gondom kámforként elillant, amikor megláttam a tiszta égboltot, a lazacfelhőket és a Napot. Üvegbura alól is varázslatosnak tűnt, de így, hogy éreztem a közelségét, újra friss tojásnak képzelhettem magam, akit egy bátor anya védett meg a természet szeszélyeitől.
            Előttem emberek százai nyüzsögtek, mindenki rohant, és szét sem néztek, milyen gyönyörűséges helyen laknak. Fel sem fogták lakóhelyük értékét, s azt a sok csodát, melynek  naponként szemtanúi lehettek. Égig érő iglukkal, folyamatosan világító sarki fényekkel, sőt, önjáró szánokkal is találkozhat a kószáló turista. Elindultam bebarangolni egy kunyhóóriást, de sajnos a csúcsforgalom miatt mozdulni sem lehetett a járművektől, így végül maradtam a kórház oldalán. Leültem a bejáratnál, és bámultam a különböző színű és fajtájú kétlábúakat. Válogathattam a kínálatból, kivel is kívánom eltapostatni magam.
            Hirtelen nagyot dobbant a szívem: négy mancs állt előttem; az élőlényeknek egy kirívóan ritka és elragadó példánya. Magában kódorgott, és mindent megvizsgált, amit látott. Meg kellett tudnom, ki ő, honnan jött, s, hogy Ő is ugyanúgy érez-e irántam, mint ahogyan én szeretem hatalmas fogait, mosolygó szemét, selymes bundáját, folyamatosan mozgó farkincáját.
            A szánok zaja és az emberek morajlása ugyan elnyomta a hangomat, de muszáj volt megpróbálnom a lehetetlent: vettem egy mély lélegzetet, kitágítottam légzsákos tüdőmet, és… elöntött a pánik. Nem állíthatok kócos hajjal kiválasztottam elé – „Leszel a feleségem?” – Valami sokkal ütősebb belépés kellene. Lesimítottam a frufrumat, kihúztam magam, s előkelő léptekkel járultam hozzá:


Látom a szemeid,
Remegnek szárnyaim,
A csőröm rebegi:
Teljesítsd vágyaim!

Jer mostan váramba,
Egy szerény hajlékba,
Üljük meg nászunkat,
Oltárhoz álljunk ma!

Láthatólag tetszett neki ez a kis versike, ugyanis megnyalta a száját, majd kitátotta, és várta szerelmem zálogát, mint ahogy ez családunkban szokás. Egyre hevesebben tátogott, s mivel nem akartam megvárakoztatni, így jobb híján felkaptam a földről egy ízletesnek tűnő kukacot, hogy lenyomhassam a torkán. A legjobb tánctudásomat vettem elő, hogy elvarázsolhassam, miközben a szájába készültem rejteni a nászfalatkát.
            Néhány pillanattal később fejvesztve menekültem az életemért, be a kórház biztonságos falai közé, tudniillik megszólalt bennem a vészjelző: ez az ara belőlem akart nászfalatkákat. Gyönyörű fogai gyilkos ollókká váltak. Szeme nem volt pajkos többé, sokkal inkább hasonlított egy éhes vadorzóra, mintsem a hitvesemre. Miközben berontottam a kórház nyitott ajtaján, hátra-hátra pislantottam; a fenevad jött utánam! Már majdnem elfogyasztotta újabb farktollamat, amikor végre hasra tudtam fordulni a fényes folyosón, hogy ezzel megmenthessem irhámat. Úgy suhantam végig a padlón, mint a szél, de a mátkám sem vette tréfára a dolgot, négy lába rakétává alakult: hiába törtem magam, elkapott a szörnyeteg. Állkapcsát vadul csattogtatva kiabált velem, mire én felháborodva asszonyi viselkedésén, teljes erőmből belécsíptem. Ám Ő továbbra is mesébe illő nyugalommal nyaldosta a lábam, hasztalan rikoltoztam: - Vigyázat, csiklandós vagyok! – Békésen csámcsogott karmaimon, pedig én minden erőmet beleadva gyötörtem a menyasszonyt.
            A velőtrázó rikoltozásomra a főorvosnő kilépett rejtekhelyéről, miközben erőteljes színváltozáson ment keresztül. Először elsápadt, mint a hó, majd vörös lett, mint a vér, s fekete, mint az ében, miután felkapott egy széndarabot és a támadómra hajította. Jegesmedve módjára küzdött: szemei kétségbeesetten cikáztak a virágszálam és személyem között; tehetetlen dühében felvett egy ócska tisztogató szerszámot, majd elkeseredett anyaként csépelte mátkámat a partvissal. A bájos hölgyemény felugrott, megállt, tépelődött egy darabig: szaggassa-e szét nászlakomájának megzavaróját, végül keserves vinnyogás közepette elinalt.
Felszabadultan tipegtem megmentőm felé. Ő magához ölelte elcsavargott védencét, és ez a védenc megtalálta végre az igaz boldogságot: a főorvosnő oldalán. Ezentúl soha ki nem tettem úszóhártyás lábamat a kórház kapui mögül, a hitvesi kötelezettség, s a ragaszkodás tartott bent. Állandó lakója lettem ennek az egészségügyi intézménynek, mert rájöttem, hogy a szabadság nem állatkerti pingvinnek való.

Készült a Madárkórház Alapítvány 2015. évi pályázatára   

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése