A folyóvizek
hömpölyögnek, szélesen terülnek el, bő vizűek, sodrásuk van, és képesek „zúgva,
bőgve,” áttörni a gátakat. Lehetnek szelíd patakok, amelyek apró érként
indulnak, sőt, forrásból lesznek, amely kibuggyan egy hegy oldalán, a szirt
tövéhez közeli hajlatban, szinte szégyellősen követve a lejtőt, ahol lefelé
szaladhat. Olykor lovagolni kezdenek a kövekből rakott útjuk akadályain, amiket
maguk építettek maguknak, hogy kedvüket tölthessék egy kis játékossággal, nem
is szólva arról a mulatságukról, amikor kilesik maguknak a földfelszín töréseit,
direkt célozva meg azokat futásuk során, ahol a mélybe vethetik magukat, a
létező legnagyobb merészséget messze meghaladóan. A vízpára, amit zuhanásuk
kelt, és a dörgő hang, amely – ha vizük fonata dús – messzire hangzón hirdeti
kedvük és erejük tobzódását és mérhetetlenségét, kedvenc szivárványos függönyük
és zenéjük.
Az emberek olykor
utánozzák a futó vizek hangját, és eltelnek szeretettel folyójuk iránt, ahogy
hallják a csobogást, amelyet képzeletük kölcsönöz lakóhelyük – hazájuk – lassan
változó örök mozgójának. Vagy megéneklik a kanyargó óriást, amely velük tart az
idők kezdetétől az idők végezetéig.
Amikor eszükbe
jut, hogy ezek a földi erek milyen kort megélt tartozékai életüknek, akkor
tudós módon állapítják meg, hogy a civilizáció bölcsői a rendíthetetlenül
körforgást vállaló nagy folyóvizek.
Arról nem tudni,
hogy földünk erei szervezkednének a partjaik mentén élő és vizeiken utazó, vagy
az erejüket kizsákmányoló, magukat bölcsnek nevező élőlények ellen, vagy lenne
valamilyen próbálkozásuk arra, hogy érintetlen szabadságukat – mozgásuk
akadályoktól és gátaktól mentességét – vissza szeretnék szerezni, mégpedig
egyetlen döntő mozdulat eredményeként, esetleg egy időhatárt szabva meg,
amelyet feltételül állítanának az említett lények elé, mint ultimátumot,
megnevezve a következményeit a kérés teljesítése elmaradásának.
Ezek a bölcsek
ettől függetlenül és kellő magabiztossággal mindenféle módon igyekeznek a
gigászi méretű és az éppen csak folydogáló elegy valamennyi földi alakját
ismerni, és a benne rejlő összes lehetőséget a saját javukra kihasználni.
Ezen lények gátlástalansága
határtalan, és a mozgó vizek figyelme, szervezettsége és készenléte nem teszi
lehetővé, hogy jogaikat érvényesíthessék.
Folyásukat
erőművek szabdalják szét; útjukat csatornákká alakították, megtűzdelték őket
zsilipekkel, átemelő berendezésekkel, hogy rajtuk hajuk ringatózhassanak,
hosszú kilométereken át, és szinte ingyen nyújtózkodva a felszínük kényelmében,
ahol a siklás oly sima és nyugalmas, mint semmilyen más haladásnál a földön. A
városok úgy nőnek sorra partjaikon, mint a fákat megmászó gyökértelen növények,
amelyek a fák nedvét használják életük fenntartásához, legfeljebb egy-két szép
virágot nevelve cserébe, amivel viszonozhatják eltartóik számukra pótolhatatlan
szolgáltatásait.
Ha ezek a nagy
vizek örömüket lelik a köréjük telepedett életben, mert esténként csillognak a
kivilágított hajók, amiken vidáman zenélnek az emberek, és azt is szeretik,
ahogy a forrásvidék felé özönlő halak között a medvék gyűjtik maguknak a
táplálékukat, és büszkeség tölti el őket, amikor a felettük ívelő hidakon
megáll a forgalom, hogy a kocogóknak adjon helyet, és ők hallhatják, hogy
fölöttük akkor más hangokat közvetítenek a díszek, amiket nekik ajándékoztak a
bölcsek, akár örök időkre is, akkor arra gondolunk, hogy nem is baj, ha ezek a
vizek megismerhetőek, mert természetükhöz hozzátartozik az őszinteség és
önmaguk nyílt vállalása.
Legfeljebb nem
illik elfeledkeznünk a váratlan kifogásaikról, amelyeket, ahogy már
megszokhattuk, szeszélyesen, hévvel és kíméletlen erővel hoznak tudomásunkra,
tekintet nélkül fájdalmunkra és veszteségünkre, amit kirohanásukkal és
békíthetetlennek mutatkozó háborgásukkal adnak tudtunkra, ha tetszene ez nekünk
valamilyen okból, ahogy akkor is, ha tiltakoznánk a veszedelem ellen, amit így
keltenek.
Nyilván
összegyűlik bennük a titkolt elégedetlenség, amely így oldódhat csak fel, ilyen
szabályozhatatlanul és érvet, magyarázatot el nem fogadva.
Bölcsességünk
korlátaira figyelmeztetnek ilyenkor, amit nehéz elfogadnunk, különösen a hosszú
hallgatás és békésség után, amiben részeltettek minket.
A patak, amiről
szívesen írok a továbbiakban, szinte jellegtelennek mondható családja neves
tagjaihoz képest. Útja néhányszor tíz kilométer csupán, és medre is ennek
megfelelően szerény méretű, jóllehet egy szakaszán büszke kőágy között fut,
szépen ívelt hidakat is mutatva az éppen arra járóknak.
Hegyei, ahol
forrása fakad, nem túl magasak, ezért futása sem zajos loholás, és a nagy esők
után következő áradásait is ismerik már a helyiek, akik a partja mentén épült
egyetlen ékében, egy mezővárosban laknak, egy dombok közötti helységben.
Miután vidékét a
nagy telek régen elkerülik, ma már nincs olyan hideg idő, hogy felszínén a
helyi gyerekhad csúszkálhatna, a sekélyebb részein, ahol nem kellene tartania a
jég beszakadásától, hiszen a patak folyása megállíthatatlan, ami fölött a
fagyás súlyt elbíró réteget nem feszíthetne ki.
Történetét a
kolostor emléke teszi érdekessé, ami ma csak rom, meg a kovácsok műhelyei,
amelyekről a helyiek is alig tudnak már, olyan régen eltűntek, mintha a föld
nyelte volna el őket.
A lakók, akiket
szolgált, ahogy tudott, kicsit kelletlenül viseltetnek irányában, és ezt a
patak tudomásul is veszi. Igaz, mást nem is nagyon tehetne.
Még az is lehet,
hogy hiányát észre sem vennék, ha ez véletlenül bekövetkezhetne. Mondjuk egy kiszáradással.
Hol van már az az
idő, amikor – az említett kovácsműhelyek működésében való részvételen túl – a
patak volt a helység egyik legfontosabb kelléke, amely a helyiek életében annyi
mindent képes volt magára vállalni.
A szomjukat nem
oltotta, az igaz, de nyaranta benne mosták le magukról a napi munka piszkát, és
eszközeik, munkájuk kellékei tisztításában is részt vett, például amikor
vizében mosták a termények tárolására szolgáló zsákjaikat. És akkor az állataik
fürdetéséről még nem is esett szó! Meg a szekerek mosásáról!
Hát a kikövezett
part mentén hány helyen alakítottak ki olyan átjárót, amiben elfért egy lovas
szekér, amikor arra volt szükség, hogy lemossák a sarát és piszkát, vagy a
lovaik csutakolásához kellett megfelelő beállóval szolgálnia!
Micsoda élet volt
itt akkortájt! Mert a frissen kerékre rakott ráfot is úgy hűtötték le a
kovácsok, hogy a kereket bedöntötték a patak vizébe, ahol egy kis sziszegés és
pára után már lehetett is kiemelni, és beszerelni a szekérbe. A vödrök hűtővize
pótlásáról nem is beszélve!
És a gyerekek!
Hát nem volt olyan – még kikövezetlen - szakasz a patakban, ahol a környező
házak lakóinak gyerekei ne mászkáltak volna le s fel kosaraikkal és
lavórjaikkal, hogy a vizében cikázó halakra vadásszanak, kihalászva azokat a
tyúkok eledelének.
Szégyen, nem
szégyen, a patak egy időben a hely csatornájának a szerepét is betöltötte.
Az elhullott
kisebb állatok vagy a konyhán felhasznált jószág kidobandó részei a patakba
kerültek, számára megalázóan és szagot eresztve. Amit a folyó víz, meg az esők
felduzzadt árja tett elviselhetővé, majd tüntetett el, ki tudja meddig juttatva
el a veszélyes hulladékot.
A gyerekek soha
nem ittak a patak vizéből, és ezt a patak tudomásul is vette.
Ahol vize
lelassult és medre kiszélesedett, ott vadak jártak vizéhez, eltakarítva a
hordalék számukra ehető részét. Az egyéb szennyezéssel pedig a folyónak kellett
elbánnia, meg az áradásoknak, amelyek akár a tengerig jártak, a ki tudja, hogy
melyik tengerig.
Amikor vize
elszíneződött, akkor szagot is árasztott, és azt a patak nem igazán szerette.
Szégyenkezett is miatta, mert egy ideig mindenki kerülte a vele való
érintkezést.
Miután nem volt
kiépített csatorna a helységben, így az eső a porták ganaj dombjának levét
bemosta a patakba, fényes kávészínűvé változtatva az átlátszó, vagy az áradás
miatt sárga homokszínűvé változó vizét.
Amire viszont
büszkén emlékezett, együtt a helyiekkel, akik hasonlóan megőrizték
emlékezetükben a nagy napot, az a halak vendégjárása volt, a nagy, a patakban
addig soha nem látott méretű halak tömeges látogatása.
A tavaszi árvíz
hosszan elhúzódó nagy vize a patakot is felduzzasztotta, és a víz utánpótlása
egy idő után tisztára mosta a medret, amelyben a magas és áttetsző vízállás
tetszhetett a folyó halainak, amik eleséget keresve akadtak a helyre, ahol éhük
enyhítését remélhették, és nagy csapatokban úsztak fel, szemben a lassú
folyással, a patak forrása irányába.
Az okos és
élelmes helyieket aztán a póznákra szerelt hangszórókon próbálták józanságra
bírni a helység illetékesei, meg a halászat szakemberei, hogy vigyék vissza a
kiszedett halakat a patakba, vagy ki se vegyék őket, hanem inkább
gyönyörködjenek a látványban, ami errefelé addig ismeretlen jelenséget hozott
el nekik, a csodát megjelenítve.
A budai kutya
vásár egyedisége jutott eszébe többeknek az eset kapcsán, és joggal. Ahogy a
patak történeti emlékezete is meg kellett, hogy őrizze ezt a rendkívüli eseményt,
és – azt kell, hogy mondjuk, hogy – méltán.
Mostanában senki
semmit nem mos a patakban, aminek látható következménye a vizének tisztasága.
Gyerekek sem
járnak benne, még a nyári napok melegében sem, és olyat sem láthat az arra
járó, hogy vizét kövekkel duzzasztják fel a lurkók, így készítve maguknak
fürdésre alkalmas medencét, amit a felnőttek az esti szürkületben a maguk
mosdására vagy megmártózására használhatnának.
Az pedig kész
csoda, ha a hídról a patakba nézve a látogató észreveszi az apró és
nagyobbacska halakat, amint kőtől kőig cikáznak, menedéket keresve a felettük
szemlélődő és – szerintük – rájuk leső veszélyesek elől.
Vízben gázoló
madarat évek óta nem hord a hátán a patak. Nincsenek kacsák és libák, amik
csőrükkel táplálékot keresnének benne, vagy csak szomjukat oltanák vizébe
állva, esetleg a tisztálkodás szárnymozgását gyakorolva.
Talán eljön majd az idő, amikor kiérdemli a
patak, hogy neve is legyen. Hacsak meg nem szokta már az eddig használtat, ami
szerint a helységhez tartozik ő, nevével is, és ezt annyira megszerette az
együtt átélt sok-sok év alatt, hogy köszöni szépen, de ezzel elégedett, és örül
ugyan vize tisztaságának meg a benne újra kelt életnek, de szolgálatát sem a
csatornasággal, sem a kovácsműhelyeket kiszolgáló szereppel, de a tisztálkodás
különféle formáival sem szeretné – egyelőre legalábbis - kibővíteni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése