Kocsis Balázs Sándor (11 éves) Gerle rege

Segítség! Segítség! Könyörgöm, mentsenek meg! Én ezt az egészet már nem bírom!... Minden azokban az időkben kezdődött, amikor a szomszéd kutya, … Inkább akkor, amikor… Na, jó, vegyünk mindent szépen, sorjában. Nos, hogyan is fogjak hozzá? A kínjaim listája hosszú, szinte végtelen.

      

  Először királyi volt a sorom, amikor életem egy csapásra megváltozott. A minket eltartó emberegyed neveket adott nekünk, még gügyögött is hozzánk, mintha eszét vesztette volna. Ám, ez még semmi. Bizony ám! SEMMI! Legközelebb minden gondját-baját megosztotta velünk, és még a tanácsunkat is kikérte. Utána bezzeg csodálkozott, hogy nem ért semmit a burukkolásunkból, sőt felháborodását a „Képzeld Marikám” nevezetű szárnymentes egyeddel is megosztotta.

Néhány szörnyűséges év múlva gazdám még rosszabbá tette helyzetünket. Benevezett minket egy sportversenyre, ahol minden versenyző kinevetett, mivel edzőm még itt sem hagyta el irritáló szokását, sőt, még csókolgatni is kezdett minket. Ráadásul, alig volt alkalmunk gyakorolni, így a többi versenyző porig alázott bennünket.

Persze, utána jöttek a bánatos napok. Gazdám egyre csak azt hajtogatta: „Bíztam bennetek!”- miközben étcsokoládét majszolgatott. Hm, mit tehet ilyenkor egy galamb? Nem a mi hibánk, nem edzett minket rendesen. Mentségére legyen mondva, ő még kezdő volt ebben a „szakmában”. Pedig, igenis elsők lehettünk volna, ha alaposabban felkészít bennünket.

          A következő versenynél legalább megtudakolta, hogyan kell helyrepofozni minket. Csodák csodájára mi történt? Megnyertük az Európa Bajnokságot. No, ne szaladjunk annyira előre az időben, elmondok mindent lépésről lépésre.

 Gazdám minden reggel szélesre tárta az ajtókat, hogy mi kirepülhessünk és gyakorolhassunk. Tátotta is a száját a szomszéd gyerek. Odaszaladt egy hosszú, fekete hajú személyhez: - Anya, nézd, madarak! Ó, milyen szépek! – Én erre, büszkeségtől dagadó beggyel,… teljes káoszt okoztam, mivel nekicsapódtam az előttem lévő Ego Istvánba, aki meglökte Para Zitát, ő nekirepült Kala Pálba, és így tovább… Megint a kisfióka hangját hallottam: - Anya, most mit csinálnak a madarak? – De választ nem kapott, mert az Anyának nevezett személy a furcsa növényeivel volt elfoglalva. Nagy nehezen sikerült feltápászkodnunk a szilvafa ágairól (ami -  „hála az égnek”, - felfogta az esésüket), azután visszamentünk a dúcainkba. Következő nap feltérképeztük a verseny helyszínét, de amikor gazdánk meglátta, hogy mennyire össze-vissza közlekedtünk a terepen, csalódottságában, kis híján lemondta a versenyünket. Szerencsénkre vagy sem, úgy gondolta, ha még több tápot ad nekünk, gyorsabbak, pontosabbak lehetünk. Voltak társaim, akik gazdám tudatlanságával visszaélve begyfájásig ették magukat. Én viszont csak annyit ettem, amennyit kellett.

            Elérkezett a verseny napja. Felsorakoztunk a rajtvonalhoz. Egy jelre hirtelen felcsapódott a versenyláda ajtaja, és ellenfeleinkkel egyetemben kiröppentünk a friss levegőre. Én csak az útra figyeltem, és arra, hogy energiatartalékaimból az utolsó kilométerekre is jusson. Arról viszont álmodni sem mertem volna, hogy csaló galambok is részt vesznek a versenyen. Egyiknek a lábára óriás műkarmokat szereltek. A másiknak a csőre volt kihegyezve. Harmadiknak farktollai óriási tüskés szíjakban végződtek. Ezzel nem is lett volna baj, hogyha a későbbiekben nem támadnak meg. Amint a hegyes csőrű elé keveredtem, kitépte egy farktollamat, és csipkedni kezdte a szárnyaimat. Mindez smafu volt a következő pillanatokhoz képest. Bántalmazásaim közepett az éles karmú is odakeveredett mellénk, belém mélyesztette veszélyes fegyverét. A szöges farkú, ezalatt arcomat csapkodta szíjaival. Egyre csak küzdöttem a légben maradásomért, amikor fenomenális ötletem támadt. A terv olyan ravasz volt, hogy magam is meglepődtem: mire nem képes egy galambagy. Hirtelen lehajtottam a fejem, így a szöges szíj mélyen a szárnyamat csipkelődőbe fúródott, mire veszélyes „orrú barátom” annyira feldühödött, hogy velem nem törődve, a társának rontott. A harcos karmú gerle megpróbálta szétválasztani őket két lábával, de elfeledkezett arról, hogy ujjaival még mindig tud fájdalmat okozni. A két galamb felháborodását azzal mutatta ki, hogy nekitámadt a békítő harmadiknak. Csípték-marták egymást, amíg én nesztelenül elszálltam mellettük.

            Már nem sok választott el a célvonaltól. Inaimat megfeszítve ösztönöztem magam a gyorsabb szárnyalásra. Csapattársaim messze elmaradtak tőlem. A szél az arcomba vágott, több sebből véreztem. Egyszer csak hatalmas ujjongás csapta meg a fülemet. Végül észrevettem, hogy egy ideje már elhagytam a célvonalat. Gyorsan odaröppentem gazdám vállára, hogy megpihenhessek.

            Hazaérkeztünk. Sajgó tagokkal berepültem a dúcba. A tojók epedezve vettek körül. Csak két gond volt: fáradt voltam, és égett testem minden porcikája.

***

Teltek, múltak az évek, amikor egy négy lábon járó szőrpamacs került a szomszédba. Feleségem összebarátkozott ezzel a lénnyel. Először megtudta a fura szerzetről, hogy kutyának hívják. Később ennek az állatnak a pontos besorolását is megérdeklődte: nem akármilyen eb ám: igazi, fajtatiszta németjuhász. Már kezdtem féltékenykedni, amikor eszembe jutott, hogy ez a lihegő puha „vattacukor”, hogyan is tudna versenyezni egy ilyen jóképű, díjnyertes galambbal.

A feleségem minden nap lement az emlőshöz, és csempészett neki néhány finom falatkát. Egyik nap azonban, olyan ügyetlenül szállt le mátkám, hogy fennakadt a kerítésen, ezzel szerezve magának néhány sebet. Szerencsére sikerült kigabalyodnia. Amikor földet ért, az addig szelídnek tűnő „vattapamacs” vérszomjas terroristává vált, és széttépte a gyönge virágszálamat. Jaj, az én egyetlen drágakövem! És nem tehettem semmit! Végig kellett néznem, ahogy eltűnik a szörny gyomrában. Jaj, szegénykém! A páratlan gerlicém! Odaveszett!… Bizony, odaveszett! E vak barátság lett a veszte.

Azóta özvegy vagyok. Gyászolom szegény gyöngyszemem. Tisztasági fogadalmat teszek, be fogok állni szerzetes gerlének, végigtűröm, ahogy a búbomon körbe, kitépkedik a tollaim. Vagy beállok a Tiszta Tojók Társaságába és úgy élem végig az életem. Jaj, elnézést, butaságot fecsegek: oda csak nőstények kerülhetnek be…

            Egy szó, mint száz, a feleségem halála volt az utolsó csepp a pohárban.

Könyörgöm, mentsenek meg! Vagy azt akarják, hogy egy ilyen charme-os (e.:sármos), okos, nyerő szériájú szárnyas a bánat miatt elepedjen, s eszét, majd életét veszítse?

                                                                              

Tisztelettel: Özv. Giling Galamb

Kelt: Simagöröngyös, 2015. október 24.

        Hadigalamb u. 32/A/6. dúc         



Készült a Madárkórház Alapítvány 2015. évi pályázatára