Szépek a hajnali fények
Nyílnak a spírea bokrok
Három a férfi a téren
Józanok összehajolnak
Padra letéve a táskák
Ebben a reggeli fényben
Mégsem bánatos egy se
2017. április 29., szombat
2017. április 27., csütörtök
Mórotz Krisztina Yvette és a kórészás:)
Megáll Yvette a ház előtt, kezében
talicska, a feje tetején kockás lila sál, nem kendő. Tavaszi sál. Lábán csizma,
amit le lehet tűrni, rózsaszín felső. Kis szoknya, hogy a fenekét takarja, mert
vékony a feneke, hozzá fekete harisnya, e fölött vajszínű dzseki, szóval úgy nézett
ki, mintha egy Kusturica fimből egy szőke kék szemű főszereplő a falunk
közepére esett volna. De miért, nem vagyok így jó? Barátnőm, fáj a torkom, fáj
a fülem, és fázom. Nem akarok tüdőgyulladást kapni jelenti ki. Baszok rá, ki
mit szól. Én persze egy farmerban meg egy pólóban vagyok. Neked meg az a bajod
hogy adsz magadra ha! Szűkebb farmert nem tudtál venni? Persze neked jó a
segged, jelenti ki. Hol a canon, amivel a ferde rétet fényképezted? Már majdnem
a réten voltam, amikor Laci szólt, hogy hozzak két doboz sört, meg két
nápolyit, ezeket megvettem, és mentem a rétre. Yvette éppen sikoltozott a
kezében egy fával, mert három őzike éppen arra futott amerre ő volt, az egyik
meggondolta magát, vagy megérezte a szagunkat. Yvette sikoltozott, én meg
röhögőgörcsöt kaptam. De akkorát, hogy le kellett guggolnom, mert bepisiltem
volna. Visszafelé letette a talicskát, aztán fölvette, na barátnőm, ha meglát
engem egy talicska fával, megállít. Gazdagék kerítéséhez értünk, kinn volt az
egész banda. Szia! üvöltött nekik Yvette, (ne bazmeg már csak ők hiányoztak,
bocs ha sokat káromkodok.) - Látjátok én meg fát kórészok, nincs már fém mondta
a 25 fokos melegben, pufidzsekiben Yvette. Amit a természet ad el kell fogadni.
No gyere gyorsan, Tibiék még jelentik, hogy fát lopok! Csórikám, te fát
kórészol, és élveztem, hogy egy Kusturica film, hozzánk képest, semmi. Otthon
lepakolta Yvette a talicskáról a fát, és megkönnyebbült, de annyira, hogy már
napoztatta "hypó" lábait. Kibeszéltük a gazdagokat, de akkorákat
röhögtünk Yvette csóriságán, meg a cofifixen, hogy lényegébem megrendelt tőlem
egy Yvette fejezetet, és azon gondolkoztunk, hogy az Yvette, és a halálban
beledobta-e a sírba a virágot. Nem baj barátnőm, majd te kiszínezel! Elég
színes vagy így is mondtam neki. Előkerült a kártya, a cigánykártya. Miért ne,
én is ki tudom rakni! Látom utat mutat, mondom én. Egész jó kártyáid vannak,
mondta, mert Isten szeme rajtad van. :))) Egy hapsit mutat a kártya, de örömöd
is lesz, egy öreg faszba viszont bele leszel betegedve. Na barátnőm ki az a
faszi?:) Ahogy hazatértem Heidi nem tudta mi van velem, hogy röhögök egy
kicsit. Kristine helló, szia, hogy vagy, azzal németre váltottunk. Amikor
Heiditől megszabadultam, akkor várt itthon egy mél, Vadóctól, idenézz Kriszti,
mit találtam Alma Mahlerről, mennyi férfi volt az életében. Oké Vadóc, de nekem
meg ihletem van. Jó menj csak írni:))) Képzelem, mit írsz, abba még én is benne
leszek! No befejezem, mert a macskáknak cicakonzerveket kell adnom.
ps! Csórikáim, ha a hibáimat számoljátok
ne tegyétek, én most egy jó kis cigány filmből léptem elő, ahova Yvette
meginvitált. Kurva gyorsan írtam. Aki akar jósoltathat, mindig bejön, de ne
csodálkozzon ha kibeszélem! :)
2017. április 23., vasárnap
Fűri Rajmond Szelídek
Anyja mindig bárányt mondott, amikor
mesélt neki arról az időről, amikor a család gazdasága még több állat tartására
is képesnek bizonyult. Birka névvel még a kost sem illette szülője, pedig az
öklelt is. A bárány olyan szelíd volt, hogy bement a konyhába, ha nyitva maradt
az ajtó, és a család annyira szerette a kedves jószágot, hogy meg is siratta,
amikor vásárra vitték, vagy a bőrét kellett eladni, a koséval együtt.
Városi rokonuk, a családot bemutatva a
férjének, azt mondta anyai nagyszüleiről, hogy: parasztok. Már, hogy azok
voltak: parasztok. Ami maga volt az igazság.
Amikor hallotta ezt az ismertetést,
benne várakozás ébredt a folytatást illetően. Mintha szerette volna ezt a
minősítést kicsit kibővíteni. Mondjuk közelítve ahhoz a fogalomhoz, hogy
kisgazda. Aminek nagyapját tartotta, meg aminek anyja testvérei családjai is
voltak nevezhetőek, túl a földművességükön, ami – kétséget kizáróan – a
parasztság soraiba sorolta őket. Mert művelték a különböző méretű földjeiket,
szerte a falu határában, mezőkön, legelőkön, kertekben.
A tudásukból neki csak az ételeik
ízletessége jutott, meg a bátyja okosságának tisztelete, aki nagyapjuktól leste
el először a gazdálkodás fogásait, hogy aztán iskolában képezze tovább magát,
és jusson el egy tsz elnökségéig. Az a kevés rokon, aki megmaradt a földnél,
benne most kelt igazán elismerést.
A birka természetét nem is említették
előtte a beszélgetéseikben családja tagjai.
Az egyházi jelképet, az agnus dei-t
hamar megtanulta tisztelni, anélkül, hogy átélhette volna az ártatlanságot és a
békességre való készenlétet. A tehén szeméről hallottak és látottak elgondolkodtatták,
ahogy az is, ahogy ezt az állatot tisztelik máshol a jámborságáért, vallásuk
jelenvalóságában. A nagy festő képein látott tehén szemekre azért
rácsodálkozott, módjával.
Apja családjában sokféle embert vélt
felismerhetőnek.
Hitükről ismeretlenül is meggyőződött,
és apja türelméről is kialakult benne egy kép. Igaz, erre felnőttként volt csak
képes, erre a képalkotásra, amikor már eleget tudott szülőjéről ahhoz, hogy ne
csak az elbeszélések hősére gondoljon, akit látni vélt a helyzetekben, amiket
megismert az elbeszélésekből. Hanem egy sokkal elevenebb, élőbb alak jelenjen
meg előtte, akiről olyan magatartásokat is elképzelhetett, amiket a beszámolók
nem érintettek.
Mintha fényképezte volna apját, csak nem
a fény és a fotó masina felhasználásával, de nem is az arcra és az alakra
figyelve, hanem a megnyilvánuló, a szeretni tudó, a döntéseket hozni képes, és
az életét örömmel élő emberre fordítva tekintetét, akit neki lehet és kell
megformálnia, a hallott és az elképzelt történet darabkákból. Legalábbis
olyannak, mint aki biztosan lehetne, és aki, ha megismerné ezt a saját magát,
valamit megerősítene a hallottakból, ahogy lehetne olyan is, amiről azt
mondaná, hogy ez azért túlzás, mert neki ilyen még csak eszébe sem jutott, mint
lehetőség, amikor a sors eléje rakta a választás feladatát.
Évekig őrizte a nagyszülői ház tükre
alatti üvegdísz színes sztaniolból kirakott mondata képét, amit anyja
készített, szinte leleplezve a saját és a család viszonyát az élethez és a
világhoz: „Én és az én házam az Úrnak szolgálunk. Józsué”.
Milyen mélységet vélt felfedezni, holmi
életismeretként, amikor a szelídséget a szenvedéllyel hozta összefüggésbe,
amiről – a két viszonyulás vagy a személyiséghez köthető tulajdonság egymáshoz
tartozásáról, közös gyökerükről – meggyőzöttnek tartotta magát, természetesen a
családtagok élete eseményei, és az ezekben tanúsított magatartásuk,
megnyilvánulásaik ismeretében.
Amikor gyerekeinek beszélt a családok
történeteiről, és az őseiktől származtatható örökségükről, amely valamilyen
hozzáállást, helyzetkezelést, felfogásbeli jellegzetességeket és a belőlük
kialakított gyakorlatot jelenheti, amelyeket esetleg magukban is
felfedezhetnek, ha elég körültekintően értékelik a hallottakat és a saját
döntéseiket, viselkedéseiket, akkor azért mindig kétség merült fel benne a
saját tulajdonságait, a saját – sok egyéb között, az örökségként kapott –
milyenségének ismeretét, és annak valós tartalmát illetően.
Lehet, vonta le a következtetést, hogy
az ember sosem kell, hogy befejezettnek tekintse önmaga milyenségének listáját,
feltéve, hogy elég részletesen és alaposan kívánja a listát elkészíteni,
miközben lesznek olyan pontjai a felsorolásnak, amiket akár véglegesnek is
tekinthet, mint amelyeken szinte biztosan nem kell a későbbiekben változtatnia.
Nem lehet véletlen, hogy a birkatürelem
vagy a szelídség mostanában annyiszor jut az eszébe, amikor a napi történéseket
igyekszik értékelni magában.
Hiszen ezért jutott eszébe mindaz, amit
eddig elsorolt a családjáról, és sokféle gondolat állt elé, hogy helyüket
kijelölje, miután segítségükkel képzetekkel ismerkedett, és új vonatkozásokat
vélt megfigyelhetőnek .
Önzését, amely a gondolatoknak az ilyen
fűzésében megvalósulhat, kötelezőnek tartotta, és nem is szégyenkezett miatta.
Nincs mód olyan egyidejűségre, amely
lehetővé tenné bárki másnak, hogy a valóságát vele megossza, kivéve a
feleségét, akivel az intimitás pillanatai, percei, órái, napjai, évei és
évtizedei ezt lehetővé teszik, vélekedett tovább.
Kegyetlenség nélkül nem létezik egyéni
élet, amely közben a legszelídebbnek, a legbelátóbbnak és a legengedelmesebbnek
gondolja saját magát.
Ez által pedig ostoba is egyben,
mondhatni a birkák butaságával. Mert egy ügyű – vagy együgyű - volta annyira
fájdalmasan tudatlan, nem is szólva a felvilágosultság legkisebb lehetőségének
hiányáról.
Vajon az ilyen ember szólal meg a
gyerekben, aki világgá kiáltja, hogy „a király meztelen”?, jutott eszébe
váratlanul.
Inkább a szenvedés az, amivel
törődhetne: a társtalanság, a bezárkózás vagy a bezártság, esetleg a sehová nem
jutás unalma miatt, ha a bárány képes lehet egyáltalán felismerni eleve
elhatározott sorsa mibenlétét. Mert a többi bárány, a sok birka látványa nem
biztos, hogy megvigasztalhatja, ha ráébred helyzetére, amelynek talán csak az
adhat értéket, hogy testté lesz: a meghatározó, a magasabb akarat testévé.
Hinni abban, hogy a birka szereti a
saját léte végességét, amelynek korlátai oly látványosan övezik, és kiszolgáltatottsága
egyúttal menthetetlenségét is jelenti, tényleg szánalomra méltó és ugyanakkor
megindító is lehet. És akkor alig ejtett szót a képzetekről, lepődött meg maga
is, amelyek pedig tetszőlegesen lehetnek elérhetőek, ha az ember belefog egy
témába, és hagyja, hogy az vezesse, és nem sajnálja az időt a követésre, ahogy
félelem sem tartja vissza a gondolati kalandozástól.
Már csak a szenvedélyt lenne jó érteni, ötlött
fel benne, amely áthatni volt képes a szelídeket, akiknek példáját magában
forgatta, miközben saját birka voltát érteni igyekezett.
2017. április 21., péntek
Mórotz Krisztina Piros belű körte
Hát vége, futott át rajta a gondolat, immáron öt
napja. Vége. Egyedül maradt, asszony nélkül.
Azt már nem tette hozzá, maga előtt is titkolva, úgy
éltek, ahogy tudtak, mindenük a ház volt, meg egy szürke Trabant, amivel vitte
csontkovácshoz, akupunktúrára asszonyát. Akkor már megijedt, akkor nem a pénzt
számolta. A dombok fölött most ment le a nap, mintha gúnyolódna vele,
csodálatos narancsosan tért nyugovóra. Bibliát kéne olvasnom, gondolta, de nem
volt ereje hozzá. Azt sem tudta, hogy volt ereje az utolsó napokban. Bement a
kórházba, pénzt adott az orvosnak, az orvos meg egy kétágyas szobát nekik, hogy
ő mosdathassa, ő etesse, ne a nővérek.
Elmesélte neki a kedvenc meséit kemény táblás
mesekönyvből ez itt a béka, ez a vaú, és nem bírta tovább, odaállt az ablakhoz,
és kisírta magát. Néha elmondta neki a Titkos estéket, amit ő írt. Halálában
nem volt vele, egy reggel elaludt, és mosolygott. Kelj fel, hallod, kelj fel,
de most nem tudott sírni, egy üveget nézett a kórház kertjében, amin
megcsillant a reggeli nap fénye. Álmosság jött rá, hirtelen minden keserv így
jött ki rajta. Te mentél előbb, nem neked kellett volna, hanem nekem.
Megszedte kopasz barackkal a kék kötényét, olyan volt
benne, mint Pissarro parasztjai. Szerette asszonyát, a barackokat is neki
szedte, majd ha elrohad kidobja, és tényleg elrohadt, először csak kis barna
foltok voltak rajtuk, aztán a muslicák kezdték ki, aztán már összetöppedt,
ráncosodott, utoljára kidobta őket. Eszébe jutott a lelkész, itt volt nála, egy
kórusban énekeltek, minden vasárnap templomba mentek, és a barátja
istentiszteletét hallgatták, az asszonya azt hitte mesét hall. Hitte Istent,
most mégis azt mondta neki, hogy nem lesz temetés, hazahozza az urnát. Gondold
meg, szólt a lelkész megdöbbent arccal, gondold meg, nem fogod tudni elengedni,
egészségtelen így. Nem lesz temetés, elszórnak minket egy erdőbe, ordított a
lelkészre.
Megint eszébe jutott az a délelőtt, amikor elment az
asszonya. Milyen jó ember, mondták a szomszédok, holott csak nem akart egyedül
lenni a házban. Tudod rák, és Alzhelmer-kór, teljesen leépült, suttogták a
szomszédok a rokonaiknak, barátoknak. Nagyon jó ember, ahogy sétál a
feleségével, ahogy öltözteti, ahogy süti neki a kenyeret. Tudta, hogy ez
látszat, hogy milyen ember.
Verte. Amikor fiatal volt verte. Ha kiment az utcára
beszélgetni, kapott egy pofont, ha varrt magának valamit… arra azért vigyázott,
hogy a kék foltok ne látszódjanak. A teste volt kék, de soha nem panaszkodott,
szégyellte, hogy ez vele esik meg. Gyermekük nincs, a szerelmükből csak a
karikagyűrűk maradtak, meg a ruhák a szekrényben. Az edények, tegnap meglátta a
papucsát. Azzal is vágta, aztán amikor már nem ütötte tovább, az asszony csak
felsóhajtott.
Gyönyörű volt, és birtokolta, talán a szépségére volt
féltékeny, ki tudja. A virágágyásokat nézte, szeme a tyúkokat vette észre,
eszébe jutottak a futómuskátlik, nem kaptak vizet, mióta. A sárga kannából
öntözött, de a gondolatai máshol jártak. Szerette a szőke nőt, pedig hol volt
az asszonyához képest, de forróvérű volt, és mindent megcsinált neki.
Egy körte lehullott, a napra tette ki, talán, hogy
éredjen. Pár napja nem volt jól, de ezt ráfogta az időre, a légnyomásra.
Másnap még egy körte lehullott, lehullunk mi is, mint
szívünkről valaki, akit önmagunknak hívunk, és nem akadunk fenn az erek gátján,
nem horzsol fel a semmiség.
Vertem, csaltam, és csak egy mézeskalács szívet kapott
tőlem, meg pár vég anyagot, ha volt a születésnapja, egy szál rózsát. Megszedte
a kötényt megint piros bélű körtével, amire annyira büszke volt. De azt nem
vitte be a konyhába halott asszonyához. Azt leszórta mind a földre. Dögöljetek
rohadt véres körték, üvöltötte, ha már nincs ő, kinek szedem! Miért vertem
ütöttem? A lovamat simogattam. Sírt, rázkódott a vékony válla, taknya nyála
összefolyt. Nincs isten, hol vagy ilyenkor?
Visszhangzott minden. Hirtelen jött a fájdalom a szíve
felől.
Nem tudott már betántorogni a házba. Összeesett a
körtefa tövében; keze piros belű körtéket fogott, súlya volt annak a
mozdulatának, amivel a körtéket marcangolta. A magok mind lecsúsztak a
tenyerén, a piros bél ott maradt.
Csak csont és csend maradjon.
Csak csend.
Csak...
2017. április 18., kedd
Nyírfalvi Károly (1960 - 2017) Másik kert
Morzsás tasakot húzok a fejemre.
Kezemre haj tapad.
Nyílásaimban víz és víz.
A félelem, a természet nedvei.
Egy másik kertben meghúzhatnám magam
a sziklák mélyén, magként a gereblye nyomában.
Nincs ott más a sziklákon kívül.
Szertartásrendek foszlányait hordja a szél.
A hiány benépesíti a kertet.
A képzelet lerontja a csupaszon szép tájat.
Most otthon vagyok.
Most már nem.
Forrás:
http://www.holdkatlan.hu/index.php/irasok/vers/1043-nyirfalvi-karoly-masik-kert
Kezemre haj tapad.
Nyílásaimban víz és víz.
A félelem, a természet nedvei.
Egy másik kertben meghúzhatnám magam
a sziklák mélyén, magként a gereblye nyomában.
Nincs ott más a sziklákon kívül.
Szertartásrendek foszlányait hordja a szél.
A hiány benépesíti a kertet.
A képzelet lerontja a csupaszon szép tájat.
Most otthon vagyok.
Most már nem.
Forrás:
http://www.holdkatlan.hu/index.php/irasok/vers/1043-nyirfalvi-karoly-masik-kert
Címkék:
Nyírfalvi Károly,
posztumusz,
vers
2017. április 15., szombat
Jónás Tamás Szelíd börtönőr
Van egy álmom. Hogy meghalok.
Rövid kábulat után felébredve
egy mezőn állok, s akiket ismertem addig
arcról, névről, hírből, mind ott vannak. Angyalok.
Csillogó szemekkel állnak, talán észre se vesznek,
mesélnek egymásnak, nyugodtak, erősek, kiteljesedettek.
Van ott úr, aki önkényének szörnyűségeit elfeledve
még csak meg sem botránkozhatott bűneinek semmiségén,
visszavárt fia az istennek érkezett meg a mennyekbe.
Asszony, akinek megfáradt arca kisimult,
ki szolga volt, ki semmi volt, öleli ez úrt.
Van ott tudós, aki a félvilágnyi égre úgy néz csak, mint kisgyerek,
s örül, amikor sötétkék hátterén a mindennek,
egy-egy csillag meg-megmozdul, sistereg.
Fiatal szerelmes öleli kedvesét, hát egymáséi lettek.
Szemükben elcsitult szenvedély.
És mások, kikről tudom, hogy betegek, fukarok, hazugok voltak,
megtisztult lelkekként állnak előttem,
és nem várnak se büntetést, se bocsánatot vagy jutalmat maguknak,
csak néznek, csak hallgatnak józanul, boldogan.
És én félek, és menekülnék onnan,
hogy én ne legyek olyan.
Rám néznek végre – mindent értenek.
Nem szeretnek, nem sajnálnak,
magukat látják, vagy egy részét a világnak,
vagy a világot magát, hiszen hiába állok előttük én – minden egy.
S ahogy megmondhatatlan, hol is a határ álom és ébrenlét,
lélek és test között,
az egyik percben félek még,
de lassan meg-megbékülök.
S akkor, még az utolsó földi lángot,
kiadva magamból a rejtett, ördögi erőt,
anyu után kiáltok, s ő
a földből, a pompás mezei virágok
közül csendre csitítva jön elő:
Pszt, pszt, ez az igazi világ!
Nem kellek többet már vigyázni rád,
hisz itt van Ő, mert Ő lettünk mi újra,
elnyertük Őt, s megszabadulva
tökéletlen magunk terheitől, megint
begyógyulnak rothadó földi sebeink,
a lelkünk kitisztul, mint források vize,
megnyugszik, aki eljutott ide.
S álmomban, mint búcsúban egy kisautóért öt évesen,
sírni kezdek.
De nem lesz más semmi sem.
Felülről ránk olvad a kék, alulról felkúszik a zöld,
s ringat, ölel minket az ég,
mint börtön a szelíd börtönőrt.
egy mezőn állok, s akiket ismertem addig
arcról, névről, hírből, mind ott vannak. Angyalok.
Csillogó szemekkel állnak, talán észre se vesznek,
mesélnek egymásnak, nyugodtak, erősek, kiteljesedettek.
Van ott úr, aki önkényének szörnyűségeit elfeledve
még csak meg sem botránkozhatott bűneinek semmiségén,
visszavárt fia az istennek érkezett meg a mennyekbe.
Asszony, akinek megfáradt arca kisimult,
ki szolga volt, ki semmi volt, öleli ez úrt.
Van ott tudós, aki a félvilágnyi égre úgy néz csak, mint kisgyerek,
s örül, amikor sötétkék hátterén a mindennek,
egy-egy csillag meg-megmozdul, sistereg.
Fiatal szerelmes öleli kedvesét, hát egymáséi lettek.
Szemükben elcsitult szenvedély.
És mások, kikről tudom, hogy betegek, fukarok, hazugok voltak,
megtisztult lelkekként állnak előttem,
és nem várnak se büntetést, se bocsánatot vagy jutalmat maguknak,
csak néznek, csak hallgatnak józanul, boldogan.
És én félek, és menekülnék onnan,
hogy én ne legyek olyan.
Rám néznek végre – mindent értenek.
Nem szeretnek, nem sajnálnak,
magukat látják, vagy egy részét a világnak,
vagy a világot magát, hiszen hiába állok előttük én – minden egy.
S ahogy megmondhatatlan, hol is a határ álom és ébrenlét,
lélek és test között,
az egyik percben félek még,
de lassan meg-megbékülök.
S akkor, még az utolsó földi lángot,
kiadva magamból a rejtett, ördögi erőt,
anyu után kiáltok, s ő
a földből, a pompás mezei virágok
közül csendre csitítva jön elő:
Pszt, pszt, ez az igazi világ!
Nem kellek többet már vigyázni rád,
hisz itt van Ő, mert Ő lettünk mi újra,
elnyertük Őt, s megszabadulva
tökéletlen magunk terheitől, megint
begyógyulnak rothadó földi sebeink,
a lelkünk kitisztul, mint források vize,
megnyugszik, aki eljutott ide.
S álmomban, mint búcsúban egy kisautóért öt évesen,
sírni kezdek.
De nem lesz más semmi sem.
Felülről ránk olvad a kék, alulról felkúszik a zöld,
s ringat, ölel minket az ég,
mint börtön a szelíd börtönőrt.
Mozgó világ 2004
Kertész Éva Kidobott tárgyak
Még nagyon kicsi
lehetett, amikor a zsidó kápóról az édesanyja valakinek beszélt. Ő is hallotta,
az anyja pedig azt hihette, hogy úgysem érti. Nem is értette, de megjegyezte a
félelmetes mondatot. Amikor megérkeztek a táborba és bezárták a fabarakk
ajtaját, mesélte az anyja, azt mondta nekik jiddisül a kápó, meg fogtok dögleni. Ettől kezdve félt
ettől a nőtől, ő volt az esetleg létező, jelenlévő gonosz. Ezért ijedt most meg.
Amióta az unokája
elkezdett járni és a lakásban bárhova eljuthatott, betegesen rettegett, hogy a
polcokról ráeshet valami. Eleinte csak beljebb tolta a holmikat, később mindent
elpakolt a szekrényekbe, és amikor már oda nem fért több és a tárgyat
veszélyesnek gondolta, egyszerűen kidobta a kukába. Legutóbb a hatalmas
rézmozsarat a törővel együtt. Egy pillanatra eszébe jutott, mennyit járt utána
a férje a régiségpiacon és hogy legalább húsz éve ott van a szekrény tetején.
Lassan kezdett kiürülni a lakás.
Végig kellett magában
élni újra a történeteket, az anyja történeteit, hogy a kápót kitörölhesse az
életéből. Először szavak jutottak eszébe. Például, krumplihéj. A konyhán
dolgozó lányok csempészték ki, odadobták a barakk mellé, ők meg a földről
szedték fel. Mindig a leggyengébb kapta, mert a betegeket elvitték. Ez többször
is szóba került krumplipucolás közben. Sírásra is emlékszik, a falusi
temetőben. Vagyis a temető helyén. Sírkövek nem voltak, csak az anyja próbált
visszaemlékezni a sír helyére. Nyugtatta magát, jó helyen imádkozik. Hová
vihették azokat a sírköveket, mire kellett az a falusiaknak a háború közben?
Vagy inkább már a háború végén. Amikor gettóba kerültek, majd a vagonokba,
akkor nem gondoltak arra, hogy megölhetik őket. A falusiak nemsokára szétdúlták
a sírokat. Pedig ők sem tudtak semmit. De nem sajnálták az elhurcoltakat és megvoltak
nélkülük is. Azok a sírkövek meg ki tudja mire voltak jók.
Az iskolában nagyon
irigyelte a barátnőit. Mindegyiknek volt nagymamája. Biztos nagypapája is, de a
nagymama neki fontosabb volt. A mesék miatt, mert a mesékben a nagymamák
szerepeltek. A kérdéseire az anyja mindig ugyanazt mondta. Meghaltak a
nagyszüleid. De mindegyik? Gyerekként nem értette, csak szerencsétlennek érezte
magát. Testvért is szeretett volna, az
is nagyon hiányzott és majdnem mindenkinek volt az osztályban. Sokszor
megkérdezte, neki miért nincs. Az is csoda, hogy ő van, az ő születésébe is
majdnem belehalt, volt a válasz.
A gettóban még együtt
volt a család. Az anyja legkedvesebb nővére néhány hetes terhes volt. Amikor a
vőlegénye hazajött a munkaszolgálatból, gyorsan megtartották az esküvőt. Nem
volt akkor vígasság, csak a szerelmesek akarták. A nászéjszakáján már teherbe
eshetett. Az anyja sokszor mondta, ha nem jön haza a férj, ha nem tartják meg
az esküvőt, ha nem lesz terhes a nővére, akkor talán mindketten élnének.
Ahogy nőtt és az anyja
úgy gondolta már képes megérteni a történteket, egyre többet kezdett mesélni. Mindenről
a tábor, a halott család jutott eszébe. Már változtak a szavak, egyre
keményebbek lettek. A nagyszüleidet meggyilkolták. Mi már itt voltunk,
üvöltötte a lengyel zsidó nő, esténként dobáltuk be a krematóriumba a halomba
szórt meztelen hullákat. Ti meg akkor esküvőt tartottatok? Ezt is elmesélte
neki. Nem kellett volna így, egy
gyereknek.
Amikor évtizedekkel később elment abba a
táborba, semmi nem volt ismeretlen. Úgy érezte nem először jár ott és vele
történt meg minden. Beleremegett, mert mintha a kápó is ott lett volna a háta
mögött.
Az appelek. Ez örök téma volt. Fáztak, mert sokáig
kellett a hidegben állni és talpon maradni, csak akkor mehettek dolgozni. Egy hadiüzembe kísérték őket minden nap.
Francia foglyokkal dolgoztak együtt, akik gyakran szabotálták a munkát. Nem
hegesztették össze rendesen a láncokat. Ha másnap újak jöttek, tudták, hogy
lebukott az előző csapat és lelőtték mindet. Borzasztóan becsülték a francia
férfiakat.
Az egyik appelen vették
észre azt is, hogy a nővére terhes. A lesoványodott testből kiállhatott a
teher, azonnal elvitték. Soha többé nem látta.
Az appeleken lett beteg
mind a két veséje. A tábor felszabadulásakor az ő kórházbarakkjuk megmaradt, de
a másikat a németek felgyújtották mielőtt elmenekültek. Vöröskeresztes vonattal
hozták haza. Hónapok múlva lett jobban, akkor mehetett csak vissza a falujába. Azután
már betegen élte le a hátralévő rövid életét.
Amikor visszajöttek
ketten a nagycsaládból, a szülői házat üresen találták. Mindent elvittek a
közeli vagy távoli szomszédok. Mégis volt néhány rendes falubeli és sikerült
valamit visszaszerezni. Volt, aki bocsánatot kért és visszahozta az ellopott
dolgokat és volt, aki letagadta. Az élet már nem úgy folytatódott, más lett,
mint azelőtt.
Valamikor az anyja
mondta az iskolai ünnepségen a Petőfi- verset. Trianon neki is ugyanúgy fájt,
mint a többieknek. Zsidó vallású magyar volt. Aztán csak zsidó lett, magyarsága
már nem kellett. A helyzetük egyre rosszabb lett. A családot sokan becsülték,
édesapját tisztelte a falu, de nem volt kiváltságos. Egy alkalommal a kabátja
gallérjával eltakarta a sárga csillagot. A lovas csendőr ráütött az ostorával, azonnal
hajtsa vissza, azért van az ott, hogy mindenki lássa. Nem szégyellte ő, csak
fiatal lányként nem érezte odavalónak. Mint amikor egy sál nem illik a
kabáthoz.
Ő rákérdezett, miért
maradtak, ha csak fájdalmas emlékek kötik ehhez az országhoz. Kitért a válasz
elől, ő pedig gyávaságnak érezte az itt maradásukat. Érdekelte, hogy mi lett a
kápóval. Valamelyik német tisztnek volt a szeretője, mondta az anyja, de hogy a
felszabaduláskor hová tűnt, arra nem tudott válaszolni. Lehet meglincselték,
mint sok hozzá hasonlót, vagy a németek vitték magukkal egy másik táborba.
Akkor akár még élhet is, gondolta ő rémülten.
Amikor megvették az
első autójukat, elvitte a szüleit kirándulni. Látta az anyján, élvezi, boldog. És
akkor döbbent rá, hogy a boldogságot is a borzalmakon keresztül látja. Mintha
az lett volna a szemüvege. A táj a
táborhoz vezető utat juttatta eszébe. Hogy ez is olyan szép, mondta, mint az
volt. Az úton. Ő erre nem tudott mit mondani, de néhány perc múlva belevezette
az új autót az árokba. Szerencséjük volt, senkinek nem lett semmi baja az
ijedtségen kívül.
Néha már elege is volt,
hogy már megint a szokásos sírós emlékezés jön, miért nem hagyja őt ebből ki.
Életének volt olyan periódusa, amikor elmenekült volna otthonról, úgy érezte
szenvedést hagynak rá örökül. Miért kell neki is cipelni ezt a szörnyű terhet?
Miért kellett éppen ide születnie?
Évtizedekkel később,
külföldön, egy utcán sétálva felfigyelt a bejáratnál függő táblára. Megdöbbent,
mert ott a hozzá hasonló traumán átesett emberek pszichiátriai kezelését
végezték. Keserűen jegyezte meg, neki is itt lett volna a helye. És akkor talán
megszabadították volna a kápótól.
Egyszer az anyja rosszul
lett, amikor a televízióban meglátta a sínen egymás mellett lógó, megkopasztott
csirkéket. Akkor nem mondta el mire gondolt. Csak később beszélt az állandó
rémálmairól. Kisebb korában a másik szobából gyakran ő is hallotta, ahogy néha
felordított álmából. A szerzett betegségeket elviselte, a családja elvesztése
élete végéig tartó fájdalom volt.
Emlékszik, megkérdezte
tőle, hisz-e Istenben. Nem válaszolt. Elmondta az imát, ő meg úgy érezte,
inkább a hagyomány miatt. Meg kellett
volna jegyeznie a karjára tetovált számot. Több mint harminc éve volt rá.
Eszébe sem jutott. Próbált menekülni az anyja múltja elől. Nem tudott.
Körülnézett. A lakásban
már csak a mozdíthatatlan, az unokáira veszélyt nem jelentő nehéz bútorok
maradtak. Megkönnyebbült. És mintha a kápó is elégett volna akkorra, benne.
2017. április 14., péntek
Fűri Mária Böjt
Nem tartom már a böjtöt. Valamikor tartottuk - pénteken sosem ettünk húst. Édesanyám nem szerette a kolbászos rakott krumplit, ezért gyakran került az asztalra ezeken a napokon, természetesen kolbász nélkül. Utánozhatatlan íze volt, a sok tejjel elkevert tejföllel gazdagon leöntve.
Nagymamám kétszer tartotta; megfogadta, ha nagyapa hazajön - 5 éves frontszolgálat tüzérként az l. világháborúban -, böjti nap lesz számára a szerda is. Hogy ez miből állt, nem emlékszem pontosan csak arra, hogy ez igazi komoly böjt volt, nem olyan, mint a miénk a gyakori finom rakott krumplival, és esetenként hallal.
Én csak Nagypénteken tartom, nagymamára emlékezve, a hús megvonásával - ennyi maradt a katolikus neveltetésből, meg a minden évben felhangzó karácsonyi dalok, de a karácsony most messze van.
Az unitáriusoknál, ahová 8 évig tartoztam, Katinkának volt egyszer gyönyörű prédikációja a böjtről. (Az unitáriusoknál is volt felkészítés erre; a három napos éhezésre tudatosan készült teológus hallgató korában, és sikerült megoldania a feladatot.) Arról beszélt akkor nekünk, hogy nem feltétlenül a hús megvonásával kell és lehet böjtölni, hanem ki kell választani valamit, amit szeretünk, és azt megvonni időnként magunktól. A lemondás, mint lelki szükséglet, valami ilyesmi volt a mondanivalója lényege.
Halála után néhány héttel volt egy emlékező istentisztelet. Az új lelkész, akit a vezetőség erőltetett rá a gyülekezetre, tisztességes és összefogott beszédet mondott. Sz. állította össze Katinka életútjáról a filmet. Ami még megmaradt, mint erős emlék: egy idősebb asszony kért engedélyt, hogy kimehessen az asztalhoz. Talán Katinka fényképe volt azon elhelyezve. Ő temette el néhány éve a fiát. Románul énekelt néhány sort a fényképnek.
A másik, hogy megszólalt Katinka prédikációja felvételről, a böjtről. Gazdag magyar nyelven megszólaló csodálatos orgánuma betöltötte a termet - volt abban valami hátborzongató, hogy a jól ismert mondatok most nélküle hangzanak el. Én vádlóan néztem a tiszteletesre: látod, így kell egy lelkésznek közvetítenie a fontos gondolatokat.
Azóta már megtapasztaltam, hogy csekélyebb képességekkel is meg lehet embereket szólítani, szeretetet kiváltani (de ez egy eseti és másik történet).
Az akkori, Katinka komoly munkájának eredmenyeképpen szép létszámú debreceni gyülekezet felbomlott; én magam azóta nem látogattam oda, pontosabban egyszer még, másfél év múlva, egy eredmény nélküli békítésre.
Nagymamám kétszer tartotta; megfogadta, ha nagyapa hazajön - 5 éves frontszolgálat tüzérként az l. világháborúban -, böjti nap lesz számára a szerda is. Hogy ez miből állt, nem emlékszem pontosan csak arra, hogy ez igazi komoly böjt volt, nem olyan, mint a miénk a gyakori finom rakott krumplival, és esetenként hallal.
Én csak Nagypénteken tartom, nagymamára emlékezve, a hús megvonásával - ennyi maradt a katolikus neveltetésből, meg a minden évben felhangzó karácsonyi dalok, de a karácsony most messze van.
Az unitáriusoknál, ahová 8 évig tartoztam, Katinkának volt egyszer gyönyörű prédikációja a böjtről. (Az unitáriusoknál is volt felkészítés erre; a három napos éhezésre tudatosan készült teológus hallgató korában, és sikerült megoldania a feladatot.) Arról beszélt akkor nekünk, hogy nem feltétlenül a hús megvonásával kell és lehet böjtölni, hanem ki kell választani valamit, amit szeretünk, és azt megvonni időnként magunktól. A lemondás, mint lelki szükséglet, valami ilyesmi volt a mondanivalója lényege.
Halála után néhány héttel volt egy emlékező istentisztelet. Az új lelkész, akit a vezetőség erőltetett rá a gyülekezetre, tisztességes és összefogott beszédet mondott. Sz. állította össze Katinka életútjáról a filmet. Ami még megmaradt, mint erős emlék: egy idősebb asszony kért engedélyt, hogy kimehessen az asztalhoz. Talán Katinka fényképe volt azon elhelyezve. Ő temette el néhány éve a fiát. Románul énekelt néhány sort a fényképnek.
A másik, hogy megszólalt Katinka prédikációja felvételről, a böjtről. Gazdag magyar nyelven megszólaló csodálatos orgánuma betöltötte a termet - volt abban valami hátborzongató, hogy a jól ismert mondatok most nélküle hangzanak el. Én vádlóan néztem a tiszteletesre: látod, így kell egy lelkésznek közvetítenie a fontos gondolatokat.
Azóta már megtapasztaltam, hogy csekélyebb képességekkel is meg lehet embereket szólítani, szeretetet kiváltani (de ez egy eseti és másik történet).
Az akkori, Katinka komoly munkájának eredmenyeképpen szép létszámú debreceni gyülekezet felbomlott; én magam azóta nem látogattam oda, pontosabban egyszer még, másfél év múlva, egy eredmény nélküli békítésre.
2017. április 11., kedd
Szebeni Sándor Magadat tékozolva
Meződön heverészek
éjente zöld halma a párnám
pásztorok jönnek hozzám
dombodon körülülnek
világuk sötétjén
prémes vadak bújnak
s fához láncolt rémek
nőstényei szülnek
A felvirágozott cél előtt
egy ököl felborított
nem láttuk egymást
keréknyomomban
feküdtél a hóban
most lecsupaszított
pálmafák alatt
a szentháromság asztalánál
böjtölsz aranyszőrű bárány
s tündökölsz számozott akolban
A kor kioldott sója
a világ-lét felszínén
hol van az eleven szél
hol vannak a teremtő tüzek
a nekilódult nép
nyakában pántlikás koszorúval
felhág országodba
látni szeretné szentjeidet
2017. április 9., vasárnap
2017. április 7., péntek
Becsey Zsuzsa játszik billentyűkön és énekel
Meghívó Állatösvények – Jelenések kiállítást záró
k o n c e r t e s e m é n y r e
zene improvizációk vetített animációkra
Becsey Zsuzsa játszik billentyűkön és énekel
helyszín: Kőbányai Közösségi Ház, Kőrösi Galéria, Szent László tér 7-14.
április 11-én költészet napon kedden 18 órakor
(nincs belépő, és még a kiállítás is látható)
(nincs belépő, és még a kiállítás is látható)
2017. április 5., szerda
2017. április 2., vasárnap
Budai Ilona (A szívtelen anya)
Budai Ilona ablakba könyökle,
Hallja, hogy ellenség rabol a környékbe.
Csak eszibe juta kéncsös küs ládája,
S kéncsös küs ládáját hónya alá fogja,
Hajadon küs lányát jobb kezin vezette,
Futkosó küs fiát bal kezire vötte.
Mönyön, mönyön, mönyön sűrű fenyves
erdőn,
Egy fölhagyott úton, sütét röngetegön;
Hát mintha hallaná lovak dobogását,
S csakhamar letöszi hajadon küs lányát.
Hajadon küs lánya ilyenképpen síra:
– Anyám, édösanyám, ne hagyj el az útba,
Essék meg a szüved, ne hagyj itt
ingömöt!
– Bizony itt hagylak én leányom tégödöt:
Mert leány helyibe leányt ad az Isten,
De pénzöm helyibe ingyen nem ad Isten. –
Mönyön, tovább mönyön sűrű fenyves
erdőn,
A fölhagyott úton, sütét röngetegön;
Hát mintha hallaná lovak dobogását,
S csakhamar letöszi futkosó küs fiát.
Futkosó küs fia ilyenképpen síra:
– Anyám, édösanyám, ne hagyj el az útba,
Essék meg a szüved, ne hagyj itt
ingömöt!
– Bizony itt hagylak én, édös fiam
tégöd:
Mert fiu helyibe fiut ad az Isten,
De pénzöm helyibe ingyen nem ad Isten. –
Mönyön tovább, mönyön sűrű fenyves
erdőn.
Az elhagyott úton, sütét röngetegön,
Míg eljuta végre egy szép tágas rétre,
Hát egy bivaltehen azon jődögél le,
Az idei bornyát szarva között hozta,
A tavalyi bornyát maga után rítta.
Ezt hogy megpillantá Budai Ilona,
A földre borula, keservesön síra,
Keservesön síra, kárhoztatá magát:
– Az oktalan állat nem hagyja el
bornyát.
Istenem, Istenem, én édös Istenem,
Hát én lelkös lévén, hogy hagyám
gyermekem?!
Avval visszafordult a nagy fenyves
erdőn,
Az elhagyott úton, sütét röngetegön;
Csakhamar elérte s odanyújtá ujját,
S híni kezdé szépön az ő kicsi fiát.
– Bizony nem mönyök én, mert nem voltál
anya,
Ha az löttél volna, itt nem hagytál
volna. –
Mönyön, tovább mönyön a nagy fenyves
erdőn,
A fölhagyott úton, sütét röngetegön;
Csakhamar elérte s odanyújtá ujját,
S híni kezdé szépön hajadon küs lányát.
– Bizony nem mönyök én, mert nem voltál
anya,
Ha az löttél volna, itt nem hagytál
volna. –
Hogy ezt így hallotta, ilyenképpen síra:
Immár olyan vagyok, mint út mellett a
fa;
Aki ott elmönyön, ágaimot rontja,
Ágaimot rontja s a sárba tapodja.
Udvarhelyszék
Magyar Népköltési Gyűjtemény. XI.
Vadrózsák. (Székely népköltési gyűjtemény, Kriza János) Bp. 1911., 426-428.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)