Hát vége, futott át rajta a gondolat, immáron öt
napja. Vége. Egyedül maradt, asszony nélkül.
Azt már nem tette hozzá, maga előtt is titkolva, úgy
éltek, ahogy tudtak, mindenük a ház volt, meg egy szürke Trabant, amivel vitte
csontkovácshoz, akupunktúrára asszonyát. Akkor már megijedt, akkor nem a pénzt
számolta. A dombok fölött most ment le a nap, mintha gúnyolódna vele,
csodálatos narancsosan tért nyugovóra. Bibliát kéne olvasnom, gondolta, de nem
volt ereje hozzá. Azt sem tudta, hogy volt ereje az utolsó napokban. Bement a
kórházba, pénzt adott az orvosnak, az orvos meg egy kétágyas szobát nekik, hogy
ő mosdathassa, ő etesse, ne a nővérek.
Elmesélte neki a kedvenc meséit kemény táblás
mesekönyvből ez itt a béka, ez a vaú, és nem bírta tovább, odaállt az ablakhoz,
és kisírta magát. Néha elmondta neki a Titkos estéket, amit ő írt. Halálában
nem volt vele, egy reggel elaludt, és mosolygott. Kelj fel, hallod, kelj fel,
de most nem tudott sírni, egy üveget nézett a kórház kertjében, amin
megcsillant a reggeli nap fénye. Álmosság jött rá, hirtelen minden keserv így
jött ki rajta. Te mentél előbb, nem neked kellett volna, hanem nekem.
Megszedte kopasz barackkal a kék kötényét, olyan volt
benne, mint Pissarro parasztjai. Szerette asszonyát, a barackokat is neki
szedte, majd ha elrohad kidobja, és tényleg elrohadt, először csak kis barna
foltok voltak rajtuk, aztán a muslicák kezdték ki, aztán már összetöppedt,
ráncosodott, utoljára kidobta őket. Eszébe jutott a lelkész, itt volt nála, egy
kórusban énekeltek, minden vasárnap templomba mentek, és a barátja
istentiszteletét hallgatták, az asszonya azt hitte mesét hall. Hitte Istent,
most mégis azt mondta neki, hogy nem lesz temetés, hazahozza az urnát. Gondold
meg, szólt a lelkész megdöbbent arccal, gondold meg, nem fogod tudni elengedni,
egészségtelen így. Nem lesz temetés, elszórnak minket egy erdőbe, ordított a
lelkészre.
Megint eszébe jutott az a délelőtt, amikor elment az
asszonya. Milyen jó ember, mondták a szomszédok, holott csak nem akart egyedül
lenni a házban. Tudod rák, és Alzhelmer-kór, teljesen leépült, suttogták a
szomszédok a rokonaiknak, barátoknak. Nagyon jó ember, ahogy sétál a
feleségével, ahogy öltözteti, ahogy süti neki a kenyeret. Tudta, hogy ez
látszat, hogy milyen ember.
Verte. Amikor fiatal volt verte. Ha kiment az utcára
beszélgetni, kapott egy pofont, ha varrt magának valamit… arra azért vigyázott,
hogy a kék foltok ne látszódjanak. A teste volt kék, de soha nem panaszkodott,
szégyellte, hogy ez vele esik meg. Gyermekük nincs, a szerelmükből csak a
karikagyűrűk maradtak, meg a ruhák a szekrényben. Az edények, tegnap meglátta a
papucsát. Azzal is vágta, aztán amikor már nem ütötte tovább, az asszony csak
felsóhajtott.
Gyönyörű volt, és birtokolta, talán a szépségére volt
féltékeny, ki tudja. A virágágyásokat nézte, szeme a tyúkokat vette észre,
eszébe jutottak a futómuskátlik, nem kaptak vizet, mióta. A sárga kannából
öntözött, de a gondolatai máshol jártak. Szerette a szőke nőt, pedig hol volt
az asszonyához képest, de forróvérű volt, és mindent megcsinált neki.
Egy körte lehullott, a napra tette ki, talán, hogy
éredjen. Pár napja nem volt jól, de ezt ráfogta az időre, a légnyomásra.
Másnap még egy körte lehullott, lehullunk mi is, mint
szívünkről valaki, akit önmagunknak hívunk, és nem akadunk fenn az erek gátján,
nem horzsol fel a semmiség.
Vertem, csaltam, és csak egy mézeskalács szívet kapott
tőlem, meg pár vég anyagot, ha volt a születésnapja, egy szál rózsát. Megszedte
a kötényt megint piros bélű körtével, amire annyira büszke volt. De azt nem
vitte be a konyhába halott asszonyához. Azt leszórta mind a földre. Dögöljetek
rohadt véres körték, üvöltötte, ha már nincs ő, kinek szedem! Miért vertem
ütöttem? A lovamat simogattam. Sírt, rázkódott a vékony válla, taknya nyála
összefolyt. Nincs isten, hol vagy ilyenkor?
Visszhangzott minden. Hirtelen jött a fájdalom a szíve
felől.
Nem tudott már betántorogni a házba. Összeesett a
körtefa tövében; keze piros belű körtéket fogott, súlya volt annak a
mozdulatának, amivel a körtéket marcangolta. A magok mind lecsúsztak a
tenyerén, a piros bél ott maradt.
Csak csont és csend maradjon.
Csak csend.
Csak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése