Fűri Rajmond Szelídek

Anyja mindig bárányt mondott, amikor mesélt neki arról az időről, amikor a család gazdasága még több állat tartására is képesnek bizonyult. Birka névvel még a kost sem illette szülője, pedig az öklelt is. A bárány olyan szelíd volt, hogy bement a konyhába, ha nyitva maradt az ajtó, és a család annyira szerette a kedves jószágot, hogy meg is siratta, amikor vásárra vitték, vagy a bőrét kellett eladni, a koséval együtt.

Városi rokonuk, a családot bemutatva a férjének, azt mondta anyai nagyszüleiről, hogy: parasztok. Már, hogy azok voltak: parasztok. Ami maga volt az igazság.

Amikor hallotta ezt az ismertetést, benne várakozás ébredt a folytatást illetően. Mintha szerette volna ezt a minősítést kicsit kibővíteni. Mondjuk közelítve ahhoz a fogalomhoz, hogy kisgazda. Aminek nagyapját tartotta, meg aminek anyja testvérei családjai is voltak nevezhetőek, túl a földművességükön, ami – kétséget kizáróan – a parasztság soraiba sorolta őket. Mert művelték a különböző méretű földjeiket, szerte a falu határában, mezőkön, legelőkön, kertekben.

A tudásukból neki csak az ételeik ízletessége jutott, meg a bátyja okosságának tisztelete, aki nagyapjuktól leste el először a gazdálkodás fogásait, hogy aztán iskolában képezze tovább magát, és jusson el egy tsz elnökségéig. Az a kevés rokon, aki megmaradt a földnél, benne most kelt igazán elismerést.

A birka természetét nem is említették előtte a beszélgetéseikben családja tagjai.

Az egyházi jelképet, az agnus dei-t hamar megtanulta tisztelni, anélkül, hogy átélhette volna az ártatlanságot és a békességre való készenlétet. A tehén szeméről hallottak és látottak elgondolkodtatták, ahogy az is, ahogy ezt az állatot tisztelik máshol a jámborságáért, vallásuk jelenvalóságában. A nagy festő képein látott tehén szemekre azért rácsodálkozott, módjával.

Apja családjában sokféle embert vélt felismerhetőnek.

Hitükről ismeretlenül is meggyőződött, és apja türelméről is kialakult benne egy kép. Igaz, erre felnőttként volt csak képes, erre a képalkotásra, amikor már eleget tudott szülőjéről ahhoz, hogy ne csak az elbeszélések hősére gondoljon, akit látni vélt a helyzetekben, amiket megismert az elbeszélésekből. Hanem egy sokkal elevenebb, élőbb alak jelenjen meg előtte, akiről olyan magatartásokat is elképzelhetett, amiket a beszámolók nem érintettek.

Mintha fényképezte volna apját, csak nem a fény és a fotó masina felhasználásával, de nem is az arcra és az alakra figyelve, hanem a megnyilvánuló, a szeretni tudó, a döntéseket hozni képes, és az életét örömmel élő emberre fordítva tekintetét, akit neki lehet és kell megformálnia, a hallott és az elképzelt történet darabkákból. Legalábbis olyannak, mint aki biztosan lehetne, és aki, ha megismerné ezt a saját magát, valamit megerősítene a hallottakból, ahogy lehetne olyan is, amiről azt mondaná, hogy ez azért túlzás, mert neki ilyen még csak eszébe sem jutott, mint lehetőség, amikor a sors eléje rakta a választás feladatát.

Évekig őrizte a nagyszülői ház tükre alatti üvegdísz színes sztaniolból kirakott mondata képét, amit anyja készített, szinte leleplezve a saját és a család viszonyát az élethez és a világhoz: „Én és az én házam az Úrnak szolgálunk. Józsué”.

Milyen mélységet vélt felfedezni, holmi életismeretként, amikor a szelídséget a szenvedéllyel hozta összefüggésbe, amiről – a két viszonyulás vagy a személyiséghez köthető tulajdonság egymáshoz tartozásáról, közös gyökerükről – meggyőzöttnek tartotta magát, természetesen a családtagok élete eseményei, és az ezekben tanúsított magatartásuk, megnyilvánulásaik ismeretében.

Amikor gyerekeinek beszélt a családok történeteiről, és az őseiktől származtatható örökségükről, amely valamilyen hozzáállást, helyzetkezelést, felfogásbeli jellegzetességeket és a belőlük kialakított gyakorlatot jelenheti, amelyeket esetleg magukban is felfedezhetnek, ha elég körültekintően értékelik a hallottakat és a saját döntéseiket, viselkedéseiket, akkor azért mindig kétség merült fel benne a saját tulajdonságait, a saját – sok egyéb között, az örökségként kapott – milyenségének ismeretét, és annak valós tartalmát illetően.

Lehet, vonta le a következtetést, hogy az ember sosem kell, hogy befejezettnek tekintse önmaga milyenségének listáját, feltéve, hogy elég részletesen és alaposan kívánja a listát elkészíteni, miközben lesznek olyan pontjai a felsorolásnak, amiket akár véglegesnek is tekinthet, mint amelyeken szinte biztosan nem kell a későbbiekben változtatnia.

Nem lehet véletlen, hogy a birkatürelem vagy a szelídség mostanában annyiszor jut az eszébe, amikor a napi történéseket igyekszik értékelni magában.

Hiszen ezért jutott eszébe mindaz, amit eddig elsorolt a családjáról, és sokféle gondolat állt elé, hogy helyüket kijelölje, miután segítségükkel képzetekkel ismerkedett, és új vonatkozásokat vélt megfigyelhetőnek .

Önzését, amely a gondolatoknak az ilyen fűzésében megvalósulhat, kötelezőnek tartotta, és nem is szégyenkezett miatta.

Nincs mód olyan egyidejűségre, amely lehetővé tenné bárki másnak, hogy a valóságát vele megossza, kivéve a feleségét, akivel az intimitás pillanatai, percei, órái, napjai, évei és évtizedei ezt lehetővé teszik, vélekedett tovább.

Kegyetlenség nélkül nem létezik egyéni élet, amely közben a legszelídebbnek, a legbelátóbbnak és a legengedelmesebbnek gondolja saját magát.

Ez által pedig ostoba is egyben, mondhatni a birkák butaságával. Mert egy ügyű – vagy együgyű - volta annyira fájdalmasan tudatlan, nem is szólva a felvilágosultság legkisebb lehetőségének hiányáról.

Vajon az ilyen ember szólal meg a gyerekben, aki világgá kiáltja, hogy „a király meztelen”?, jutott eszébe váratlanul.

Inkább a szenvedés az, amivel törődhetne: a társtalanság, a bezárkózás vagy a bezártság, esetleg a sehová nem jutás unalma miatt, ha a bárány képes lehet egyáltalán felismerni eleve elhatározott sorsa mibenlétét. Mert a többi bárány, a sok birka látványa nem biztos, hogy megvigasztalhatja, ha ráébred helyzetére, amelynek talán csak az adhat értéket, hogy testté lesz: a meghatározó, a magasabb akarat testévé.

Hinni abban, hogy a birka szereti a saját léte végességét, amelynek korlátai oly látványosan övezik, és kiszolgáltatottsága egyúttal menthetetlenségét is jelenti, tényleg szánalomra méltó és ugyanakkor megindító is lehet. És akkor alig ejtett szót a képzetekről, lepődött meg maga is, amelyek pedig tetszőlegesen lehetnek elérhetőek, ha az ember belefog egy témába, és hagyja, hogy az vezesse, és nem sajnálja az időt a követésre, ahogy félelem sem tartja vissza a gondolati kalandozástól.

Már csak a szenvedélyt lenne jó érteni, ötlött fel benne, amely áthatni volt képes a szelídeket, akiknek példáját magában forgatta, miközben saját birka voltát érteni igyekezett.