Kertész Éva Kidobott tárgyak

Még nagyon kicsi lehetett, amikor a zsidó kápóról az édesanyja valakinek beszélt. Ő is hallotta, az anyja pedig azt hihette, hogy úgysem érti. Nem is értette, de megjegyezte a félelmetes mondatot. Amikor megérkeztek a táborba és bezárták a fabarakk ajtaját, mesélte az anyja, azt mondta nekik jiddisül a kápó, meg fogtok dögleni. Ettől kezdve félt ettől a nőtől, ő volt az esetleg létező, jelenlévő gonosz.  Ezért ijedt most meg.

Amióta az unokája elkezdett járni és a lakásban bárhova eljuthatott, betegesen rettegett, hogy a polcokról ráeshet valami. Eleinte csak beljebb tolta a holmikat, később mindent elpakolt a szekrényekbe, és amikor már oda nem fért több és a tárgyat veszélyesnek gondolta, egyszerűen kidobta a kukába. Legutóbb a hatalmas rézmozsarat a törővel együtt. Egy pillanatra eszébe jutott, mennyit járt utána a férje a régiségpiacon és hogy legalább húsz éve ott van a szekrény tetején. Lassan kezdett kiürülni a lakás.

Végig kellett magában élni újra a történeteket, az anyja történeteit, hogy a kápót kitörölhesse az életéből. Először szavak jutottak eszébe. Például, krumplihéj. A konyhán dolgozó lányok csempészték ki, odadobták a barakk mellé, ők meg a földről szedték fel. Mindig a leggyengébb kapta, mert a betegeket elvitték. Ez többször is szóba került krumplipucolás közben. Sírásra is emlékszik, a falusi temetőben. Vagyis a temető helyén. Sírkövek nem voltak, csak az anyja próbált visszaemlékezni a sír helyére. Nyugtatta magát, jó helyen imádkozik. Hová vihették azokat a sírköveket, mire kellett az a falusiaknak a háború közben? Vagy inkább már a háború végén. Amikor gettóba kerültek, majd a vagonokba, akkor nem gondoltak arra, hogy megölhetik őket. A falusiak nemsokára szétdúlták a sírokat. Pedig ők sem tudtak semmit. De nem sajnálták az elhurcoltakat és megvoltak nélkülük is. Azok a sírkövek meg ki tudja mire voltak jók.

Az iskolában nagyon irigyelte a barátnőit. Mindegyiknek volt nagymamája. Biztos nagypapája is, de a nagymama neki fontosabb volt. A mesék miatt, mert a mesékben a nagymamák szerepeltek. A kérdéseire az anyja mindig ugyanazt mondta. Meghaltak a nagyszüleid. De mindegyik? Gyerekként nem értette, csak szerencsétlennek érezte magát.  Testvért is szeretett volna, az is nagyon hiányzott és majdnem mindenkinek volt az osztályban. Sokszor megkérdezte, neki miért nincs. Az is csoda, hogy ő van, az ő születésébe is majdnem belehalt, volt a válasz.

A gettóban még együtt volt a család. Az anyja legkedvesebb nővére néhány hetes terhes volt. Amikor a vőlegénye hazajött a munkaszolgálatból, gyorsan megtartották az esküvőt. Nem volt akkor vígasság, csak a szerelmesek akarták. A nászéjszakáján már teherbe eshetett. Az anyja sokszor mondta, ha nem jön haza a férj, ha nem tartják meg az esküvőt, ha nem lesz terhes a nővére, akkor talán mindketten élnének.

Ahogy nőtt és az anyja úgy gondolta már képes megérteni a történteket, egyre többet kezdett mesélni. Mindenről a tábor, a halott család jutott eszébe. Már változtak a szavak, egyre keményebbek lettek. A nagyszüleidet meggyilkolták. Mi már itt voltunk, üvöltötte a lengyel zsidó nő, esténként dobáltuk be a krematóriumba a halomba szórt meztelen hullákat. Ti meg akkor esküvőt tartottatok? Ezt is elmesélte neki.  Nem kellett volna így, egy gyereknek.

 Amikor évtizedekkel később elment abba a táborba, semmi nem volt ismeretlen. Úgy érezte nem először jár ott és vele történt meg minden. Beleremegett, mert mintha a kápó is ott lett volna a háta mögött.

Az appelek.  Ez örök téma volt. Fáztak, mert sokáig kellett a hidegben állni és talpon maradni, csak akkor mehettek dolgozni.  Egy hadiüzembe kísérték őket minden nap. Francia foglyokkal dolgoztak együtt, akik gyakran szabotálták a munkát. Nem hegesztették össze rendesen a láncokat. Ha másnap újak jöttek, tudták, hogy lebukott az előző csapat és lelőtték mindet. Borzasztóan becsülték a francia férfiakat.

Az egyik appelen vették észre azt is, hogy a nővére terhes. A lesoványodott testből kiállhatott a teher, azonnal elvitték. Soha többé nem látta.

Az appeleken lett beteg mind a két veséje. A tábor felszabadulásakor az ő kórházbarakkjuk megmaradt, de a másikat a németek felgyújtották mielőtt elmenekültek. Vöröskeresztes vonattal hozták haza. Hónapok múlva lett jobban, akkor mehetett csak vissza a falujába. Azután már betegen élte le a hátralévő rövid életét.

Amikor visszajöttek ketten a nagycsaládból, a szülői házat üresen találták. Mindent elvittek a közeli vagy távoli szomszédok. Mégis volt néhány rendes falubeli és sikerült valamit visszaszerezni. Volt, aki bocsánatot kért és visszahozta az ellopott dolgokat és volt, aki letagadta. Az élet már nem úgy folytatódott, más lett, mint azelőtt.

Valamikor az anyja mondta az iskolai ünnepségen a Petőfi- verset. Trianon neki is ugyanúgy fájt, mint a többieknek. Zsidó vallású magyar volt. Aztán csak zsidó lett, magyarsága már nem kellett. A helyzetük egyre rosszabb lett. A családot sokan becsülték, édesapját tisztelte a falu, de nem volt kiváltságos. Egy alkalommal a kabátja gallérjával eltakarta a sárga csillagot. A lovas csendőr ráütött az ostorával, azonnal hajtsa vissza, azért van az ott, hogy mindenki lássa. Nem szégyellte ő, csak fiatal lányként nem érezte odavalónak. Mint amikor egy sál nem illik a kabáthoz.

Ő rákérdezett, miért maradtak, ha csak fájdalmas emlékek kötik ehhez az országhoz. Kitért a válasz elől, ő pedig gyávaságnak érezte az itt maradásukat. Érdekelte, hogy mi lett a kápóval. Valamelyik német tisztnek volt a szeretője, mondta az anyja, de hogy a felszabaduláskor hová tűnt, arra nem tudott válaszolni. Lehet meglincselték, mint sok hozzá hasonlót, vagy a németek vitték magukkal egy másik táborba. Akkor akár még élhet is, gondolta ő rémülten.

Amikor megvették az első autójukat, elvitte a szüleit kirándulni. Látta az anyján, élvezi, boldog. És akkor döbbent rá, hogy a boldogságot is a borzalmakon keresztül látja. Mintha az lett volna a szemüvege.  A táj a táborhoz vezető utat juttatta eszébe. Hogy ez is olyan szép, mondta, mint az volt. Az úton. Ő erre nem tudott mit mondani, de néhány perc múlva belevezette az új autót az árokba. Szerencséjük volt, senkinek nem lett semmi baja az ijedtségen kívül.

Néha már elege is volt, hogy már megint a szokásos sírós emlékezés jön, miért nem hagyja őt ebből ki. Életének volt olyan periódusa, amikor elmenekült volna otthonról, úgy érezte szenvedést hagynak rá örökül. Miért kell neki is cipelni ezt a szörnyű terhet? Miért kellett éppen ide születnie?

Évtizedekkel később, külföldön, egy utcán sétálva felfigyelt a bejáratnál függő táblára. Megdöbbent, mert ott a hozzá hasonló traumán átesett emberek pszichiátriai kezelését végezték. Keserűen jegyezte meg, neki is itt lett volna a helye. És akkor talán megszabadították volna a kápótól.

Egyszer az anyja rosszul lett, amikor a televízióban meglátta a sínen egymás mellett lógó, megkopasztott csirkéket. Akkor nem mondta el mire gondolt. Csak később beszélt az állandó rémálmairól. Kisebb korában a másik szobából gyakran ő is hallotta, ahogy néha felordított álmából. A szerzett betegségeket elviselte, a családja elvesztése élete végéig tartó fájdalom volt.

Emlékszik, megkérdezte tőle, hisz-e Istenben. Nem válaszolt. Elmondta az imát, ő meg úgy érezte, inkább a hagyomány miatt. Meg kellett volna jegyeznie a karjára tetovált számot. Több mint harminc éve volt rá. Eszébe sem jutott. Próbált menekülni az anyja múltja elől. Nem tudott.

Körülnézett. A lakásban már csak a mozdíthatatlan, az unokáira veszélyt nem jelentő nehéz bútorok maradtak. Megkönnyebbült. És mintha a kápó is elégett volna akkorra, benne.