Száztizenkilenc évesen
mit mondanék neked, anyám?
Rám szónál-e, hogy a beszéd
tiszta legyen, és nem talány?
Mért volnál enigmatikus?
Rejtegeted azt, ami van?
Vagy csak a mai lírikus,
mint nagy előd: folyton rohan?
Látnád a gondolatomat,
és éreznéd, ha fájdalom
foglalkoztat, s azt számolom:
mit old meg az aggodalom?
Kérdeznélek: van valami
olyan, amit tudnom lehet,
ám a vakságom dugta el
vagy túl buzgó igyekezet?
Várnék meséidre, anyám:
tudhatod, mit még nem tudok.
Van esélyem egyáltalán
meglátni, miket akarok?
Ülhetnél csak, hogy lássalak,
hinném, hogy melletted apám.
Ketten néztek, szótalanok
vagytok, csendes, pár éve tán.
Hálás vagyok: a hitetek
tisztaságát ismerhetem.
Nagy szükségben van a Jelen:
útmutatásotok legyen!
Száztizenkilenc évesen
jársz közöttünk, drága anyám.
Néhanapján emlegetem,
mit örökül hagytál reám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése