Ferenczi Erzsébet Kiflik 9/9

Emlékszel az első nyarunkra a szép új nyaralónkban? Kicsi volt, de kettőnknek épp elég. A gyerekek persze – neked lett igazad – kevés lelkesedést mutattak. Ők már bulizni akartak nyáron, nem a teraszon ülve reggelizni, madárcsicsergésben inni a kávét, vagy a napon szenderegni. És ez így is van rendjén. Mi viszont hihetetlenül élveztük a nyarat a szabadban. Én nyírtam a füvet, te meg feküdtél a hintaágyban, épp ahogy elterveztük. Isteni volt. Esténként sütöttük a szalonnát, bográcsban főztük a halászlét, éjjel meg a szúnyogok között ültünk a teraszon és hajnalig beszélgettünk. Már megint hajnalig beszélgettünk. Semmiségekről. Csak megváltottuk a világot. És én még mindig nem gyanakodtam semmire, valamiért azt gondoltam, hogy egyszer az életben nekem is kijár, hogy felhőtlenül boldog legyek.

-          Mindjárt itt az ősz.

-          Fene vigye, ez a nyár is úgy elszaladt, hogy észre sem vettük. Volt már valaha ilyen piszok jó nyarad?

-          Soha. Tudod, voltak aggályaim, mert én tényleg olyan igazi városi gyerek voltam világéletemben. Néha nyaraltam vidéken, de az csak nyaralás volt, utána haza lehetett menni. Meg volt egyszer telkünk, de ha oda kimentünk, az egész hétvégére csak robotot jelentett, fűnyírást, gazolást, takarítást, ilyesmi. Semmi élmény. De ez valahogy más.

-          Na igen, mert enyém a kerti munka. De én nem bánom, én boldog vagyok tőle.

-          És nem zavar, hogy én meg csak nézem, ahogy dolgozol?

-          Nem bizony, sőt, egyáltalán nem szeretném, hogy belepiszkálj a kertembe. Tied a hintaágy, már mondtam.

-          Figyelj, eszembe jutott valami.

-          Na, lökjed.

-          Építsünk egy házat.

-          Mi?

-          Tudod, egy házat, amiben lakhatunk.

-          De hát azt mondtuk, hogy télire visszamegyünk a városba.

-          Na és szeretnéd?

-          Nem annyira, de egyrészt a nyaraló hideg, másrészt a gyerekeknek iskola, de legfőképpen nincs rá pénzünk.

-          A gyerekeknek ez az utolsó évük a gimiben. Nemsokára kirepülnek, de legalábbis nincsenek már úgy ránkszorulva, hogy minden nap ott üljünk mellettük, sőt azt szeretik, ha békében hagyjuk őket. Pénzt kérhetünk kölcsön, pont elkészülhet a házunk érettségire. Na, mit szólsz?

Mit szólhattam volna? Minden titkos vágyam kitalálta, és nemcsak kitalálta, de rögtön el is kezdte megvalósítani.

Itt már végképp gyanút kellett volna fognom, de én csak arra tudtam gondolni, hogy az élet milyen kurva gyönyörű.

-          Rajzoltam egy hatszögletű házat.

-          Nagyszerű. Gondolod, hogy találsz olyan mestereket, akik meg is tudják valósítani az elképzeléseidet? Úgy értve, reális áron.

Már megint a kérdései.

-          Jó, majd rajzolok egy egyszerűbbet.

-          Néha a legegyszerűbb dolgok a legjobban használhatók.

-          Igen, tudom. Csak elkalandozott a fantáziám.

-          Az nem baj, de azért maradjunk a realitásoknál. Takarékoskodjunk, ahol csak lehet. Viszont vannak dolgok, amiket ha meg akarsz spórolni, később többe kerül majd pótolni. Úgyhogy praktikus legyen, de kényelmes, ne túl nagy, de ne nyomasztóan kicsi, legyen hely a gyerekeknek is, de csak annyi, amennyire szükség van. Na, most már alkothatsz.

Napokig csak rajzoltam. Mindent lemértem. Sakkoztam a centiméterekkel. Ő meg csak nézte fényes szemmel, ahogy rágom a ceruza végét, ahogy újabb és újabb összegyűrt papírt dobálok szerteszét. Végül elkészült a mű, amivel mindketten elégedettek voltunk. Épp olyan, ami tökéletesen alkalmas arra, hogy egy boldog család lakjon benne.

Lecsúszott a takaró a válladról. Milyen sovány, milyen csontos már megint. Akkor volt ilyen, amikor megismerkedtünk. Komoly elszántsággal hizlaltalak az első években. Talán a bizonyítási vágy hajtott, nem is tudom. Pedig én soványan is szerettelek, de a nők valamiért mindig fel akarják hizlalni a pasijaikat. Hogy mindenki lássa, ők jól főznek, jól tartják emberüket, kiváló háziasszonyok. Büszke voltam minden tál ételre, amit jóízűen megettél. Te meg büszkén dicsekedtél mindenkinek, mennyit híztál az együtt töltött hónapok során. Egy merő dicsekedés volt az életünk. Talán ezt nem kellett volna. Csak szép csöndben meghúzni magunkat, és a lehető leghalkabban boldognak lenni.

Most bezzeg hallgatag vagy. Pedig a fél világot odaadnám, ha mondanál valamit.

Mennyit ugrattalak, hogy sokat beszélsz. A beszéd olyan szervesen hozzád tartozott, mint a fához a gyökere. Ha nem dolgoztál, vagy velem beszélgettél, akkor telefonáltál. Iszonyatos telefonszámlákat fizettünk.

Csak nézem a néma szádat. Ahelyett, hogy szólnál hozzám, erőlködve veszed a levegőt rajta,   és én nem tudok segíteni, hogy könnyebb legyen. Béna vagyok, tehetetlen, maga a megtestesült szerencsétlenség. Hogyhogy nem tehetek semmit? Hogy lehet az, hogy itt kell ülnöm, és arra vagyok kárhoztatva, hogy nézzem, amint kínlódsz, és a legtöbb, amit tehetek nem egyéb, mint az ujjaidnak morzsolgatása?

Szorítom a kezét. Nem engedem el akkor sem, amikor kinyitja a szemét, és látom a tekintetében a felismerést. Hogy tudja, mi történik, és mi következik. A pillantása átható, most is olvas a gondolataimban. Szomorúság és bocsánatkérés villan a szemében utoljára, mielőtt lehunyja. Mintha egy idegen hangját hallanám, pedig én sikoltozom: nem vesz levegőt, nem hallják, csináljanak már valamit, hát megfullad! De senki nem mozdul. Rajtam kívül mindenki tudomásul vette, hogy meg fog halni.

Szorítom a kezét.  Már hűvösödnek az ujjai, de nem tudom, hogyan engedhetném el. Az egyetlen, ami eszembe jut, hogy a kis szerencsepatkó, amit a pizsamája zsebébe dugtam, biztosan elgurult.

Ferenczi Erzsébet Kiflik 8/9

Olyan sokat szekíroztalak. Fél Pest megyét bejártad velem, egy rohadt telekért. És nem, és nem, és nem. Tényleg semmi használhatót nem találtunk.

-          Figyelj kincsem, hagyjuk abba. Legalább egy időre.

-          Rendben, már én is belefáradtam a sok értelmetlen keresgélésbe. Tegyünk még félre pénzt, ha egy kicsit több lenne, talán értelmesebb és használhatóbb dolgokat találhatnánk.

-          Te nem adod fel soha, mi?

-          Dehogy adom, egy kis kudarc nem veheti el az én kedvemet semmitől. Ha ilyen hamar feladnám, soha nem találkozunk, és látod, az milyen nagy kár lett volna!

-          Az bizony igen, de azért abba semmiképp se éld bele magad, hogy majd én leszek a nagy kertész, meg fát vágok, meg mászok a tetőre, meg ilyesmi. Nem akarlak kiábrándítani, de ez nem az én műfajom.

-          És ha én azt mondom, hogy soha nem kell füvet nyírnod, semmi kerti munka, semmi ház körüli serteperte? Neked csak az örömök a kertből, enyém a munka vele.

-          Megegyeztünk, de ezt írásba kérem, hogy én már akkor felmentést kaptam, mikor még meg se találtuk a kertnek valót.

Komolyan gondoltam minden szót. Magamnak akartam a kertet, neki meg csak a vele járó élményeket.

-          Kimegyünk Őrbottyánba?

-          Minek?

Szombat reggel volt, és nekem a reggeli kávémhoz nem volt újságom. Az előző napit már kiolvastam, kivéve a hirdetési rovatokat, kénytelen voltam hát a kávé mellé azt böngészni.

-          Van itt egy telek.

-          Megbeszéltük, hogy később. Ha több pénzünk lesz, mert a mostaniért nem tudunk rendeset venni, nem emlékszel?

-          De csak nézzük meg. Olyan szép tavaszi nap van, csupa verőfény, fincsi meleg, hetek óta ki se mozdultunk itthonról. Csak dolgoztunk egész télen, jót fog tenni egy kis kirándulás.

-          Na persze, kirándulás.

-          Tényleg, a tulaj nincs is ott. Csak odamegyünk, kiszállunk a napfénybe, megnézzük és jövünk vissza.

-          Szóval te már a tulajjal is beszéltél.

-          Persze, a címet muszáj volt megkérdezni.

-          Nagy franc vagy te. Na, menjünk.

Tényleg verőfény volt, csodás tavaszi nap. Amikor megérkeztünk és kiszálltunk, olyan hangosan énekeltek a madarak, hogy az mármár üvöltésszámba ment. Tiszta volt a levegő. A tó felől fújt a szél, a nádas illatát és a vadkacsák hangját hozta felénk. Isteni volt. Néztük a kertet, teli volt gyümölcsfákkal és egy édes kicsi faház állt rajta. Feltételezem, hogy az arcom mámoros lehetett, valóságos eufóriát éreztem. Igen, igen, igen! Pont ilyet akartam, pont ilyen helyen! Hogy is lehet valakinek ilyen disznó szerencséje?

-          Tetszik, mi?

-          Aha.

-          Csak aha?

-          Szerintem látod rajtam. Úgyis minden gondolatomat kitalálod, szerintem ez most sem okoz gondot neked.

-          Hát látni látom. De azért a házat is meg kéne nézni belülről.

-          Persze, nézzük meg. És hozzuk ki a gyerekeket. Kíváncsi vagyok, mit szólnak.

-          Nem biztos, hogy ők is annyira lelkesednek majd, mint te. Tizenhét éves korodban neked mi volt a leghőbb vágyad?

-          Hogy Pestre költözhessek.

-          Na tessék.  Ők meg lássanak fantáziát a fűnyírás lehetőségében.

-          Nekik se kell füvet nyírni. A fű az enyém lesz, én nyírom. Ti majd mind csak üdülhettek. Ez ellen egyikőtöknek se lehet kifogása. És én metszem a fákat, én ültetem a virágokat, ti meg feküdhettek a hintaágyban és nézhetitek. Szép időben süthettek szalonnát.

-          Majd meglátjuk.

Persze hogy megláttuk. Persze hogy megvettük. Madarat lehetett volna fogatni velem. Mit is kívánhattam volna még? Az ember, akivel élek, nagyon szeret. Én is nagyon szeretem. Van két szép, egészséges gyerekünk, őket is szeretjük és ők is minket. Van hol laknunk, van mit ennünk, van munkánk. És most egy gyönyörű kertünk. Tényleg, mit kívánhat még az ember? Talán egészséget… 

Fénylenek az ujjaid. Könnyesek és taknyosak. Én kentem rá mind a kettőt, ahogy belesírok a tenyeredbe, és persze még zsebkendő sincs nálam. De nem számít. Ez számít a legkevésbé. Tudom, hogy téged sem zavar. Összefüggéstelen szavakat motyogok, és tudom, hogy teljesen fölöslegesen várom, hogy válaszolj. 

Ferenczi Erzsébet Kiflik 7/9

Az első közös karácsonyunk. A szilveszter, a húsvét, a születésnapok. Némelyikből csak egy-egy kép maradt, egy mozdulat, egy illat emléke. Hogy féltünk, hogy a gyerekeink majd nem fogják szeretni egymást! Órákig töprengtünk, hogyan védjük ki a legapróbb súrlódásokat is. De nekünk jófej gyerekek jutottak. Persze, voltak kisebb zökkenők, naná. De egy se olyan, amit ne tudtunk volna kezelni. És olyan sokat nevettünk! Azt hiszem, ez volt kapcsolatunk egyik legfontosabb alapköve. A nevetés. Mindent ki tudtunk nevetni. A halált kivéve.

A kutyánk karácsonykor lett beteg, majd következő évben, természetesen a névnapomon, meghalt. Akkor velem sírt, talán csak azért, mert én is sírtam. De ahelyett, hogy megkönnyebbült volna, hogy nincs már kutya a lakásban, két hét múlva mentünk az új kiskutyáért. Nem tudta nézni a fancsali képemet, ahogy a könnyem potyogott a csirkemaradékra, hogy ki fogja azt most már megenni. És felkutatta a fél országot, hogy megfelelő korú skótjuhász kölyköt találjon, csak hogy örüljek. Boldog is voltam. Boldog, hogy egy olyan emberrel élek, akinek ennyire fontos vagyok. Fontosabb az én örömöm, mint az ő kényelmetlensége. Szeretlek, drágám. Szerintem az elmúlt nyolc évben egyetlen nap sem telt el úgy, hogy ezt ne mondtuk volna egymásnak legalább egyszer. Mi a boldogság, ha nem ez?

Négy év együttlakás után kezdett viszketni a talpam.

-          Vegyünk egy telket.

-          Uramatyám, minek!?

-          Hát hogy legyen.

-          Nem kell.

-          Mert?

-          Mert utálok füvet nyírni. Én városi gyerek vagyok, a hetedik kerület az otthonom, én itt érzem jól magam.

-          Csak egy kis telket.

-          Á, nem jó. Tényleg nem szeretném.

Néhány hét múlva.

-          Vegyünk egy telket.

-          Azt hittem, ezt már megbeszéltük.

-          Csak te beszélted meg. Nem kérdezted, miért szeretném.

-          Na és, miért szeretnéd?

-          Nem tudom, talán öregszem. Szeretnék egy darab földet, ami az enyém. Lefeküdni a fűre, és csak nézni a napba. Túrni a földet, virágot ültetni, hallgatni a méhek zümmögését.

-          De én utálom a kerti munkát. Nem is értek hozzá.

-          Nem baj. Nem mintakertet szeretnék, csak egy darab szabadságot.

-          Nincs is pénzünk.

Na, ez fontos érv volt. A pénz. Az tényleg nem volt.

-          Akkor legalább spóroljunk.

-          Mire?

-          Hát telekre.

-          Nem hagysz élni.

-          Én megőrülök, ha életem végéig a városban kell élnem.

-          Rendben, mostantól spórolunk.

Félre is tettük, amit lehetett, lassacskán gyűlt a pénz.

-          Menjünk el telket nézni.

-          Még nagyon kevés a pénzünk.

-          Csak nézzük, az ingyen van.

-          Rendben, irány Sóskút. De aztán nekem ne panaszkodj, ha valami szörnyűséget nézetnek meg velünk. Azért a pénzért, ami nekünk van, nem adnak tisztességes helyen tisztességes telket. Vagy a hely szar, vagy a telek. Erre készülj fel.

-          Oké, csak kíváncsi vagyok, ennyi az egész. Ha nem tetszik, nem kell megvenni semmit, csak azért, mert megnéztük. De legalább lesz valami viszonyítási alapunk, mit kínálnak ennyiért.

Estére azt se tudtuk, sírjunk-e, vagy nevessünk.

-          Elfelejtette a tulaj mondani, hogy nadrágszíjtelek.

-          De ez nem is nadrágszíj volt, hanem csak egy pántlika.

-          Viszont szimpatikusak voltak a szomszéd kutyái.

-          Tényleg, ha valaki szeretne három méter távolságra lakni két borjútól, amik vicsorogni és üvölteni is tudnak. Hihetetlen. Nézzünk másikat.

-          Azt reméltem, elment a kedved.

-          Ettől igen, de ezer másik van, ami jó lehet. Nem kell mindjárt feladni, csak mert elsőre ilyen vicceset találtunk.

De a többi is pont olyan vicces volt, amiket megnéztünk. Csak más nevetnivaló volt rajtuk. Hol út nem volt, hol víz, hol villany, akármerre jártunk, csupa kiábrándító helyet találtunk.

Csak belőled nem tudtam soha kiábrándulni, drágám. Mindig bölcs voltál és türelmes. Engedted, hogy én fedezzem fel a hibákat, feltettél néhány kérdést, és a válaszaimból nekem magamnak kellett rájönnöm, mit nem vettem észre időben. Most én teszem fel a kérdéseket magamnak, csupa olyat, amelyekre nem tudom a választ. Mert kérdezni is tudni kell. Egy jó kérdés a megfelelő pillanatban többet ér, mint egy hosszú szónoklat. De én nem tudok olyan jól kérdezni, mint te.

Csak nézlek értetlenül. Igaz, most a legfurmányosabb kérdésemre sem válaszolnál. Csak fekszel itt csöndesen, és életemben először vagyok melletted magányos. A kezedet nem engedem el egy pillanatra sem, de ez most mit sem ér. Ujjaid lazán, lágyan pihennek a tenyeremben, nem szorítasz vissza. 

Ferenczi Erzsébet Kiflik 6/9

Olyan jó volt mellette elaludni. Mikor először aludtunk együtt, szorosan a hátához simultam, és csak hallgattam a szívverését. Vékony, csontos vállát átkaroltam, és úgy éreztem, ez a boldogság maga. Hogy ne is legyen reggel, itt és most álljon meg az idő, mert a nyugalom és béke végre megérkezett.

-          Szeretlek, tudod?

-          Biztos vagy benne?

Nem pont ezt a választ vártam, de hát szerinte jó zsidó mindig visszakérdez.

-          Igen, biztos.

-          Honnan tudod?

-          Nem tudom, érzem.

-          Én nem tudom, hogy szeretlek-e. Vagyis inkább nem merlek szeretni.

-          Na és mitől félsz?

-          Hogy most szeretlek, aztán nemsokára te azt mondod, hogy már mégse szeretsz.

-          Nem hiszem, hogy így lenne.

-          De nem tudhatod, hogy nem így lesz.

-          Persze, de ezzel a kifogással semmihez se fogj hozzá, mert lehet, hogy később meggondolod a dolgot. Én itt és most szeretlek és kész.

-          Te nagyon bátor vagy.

-          Bátor? Szerinted szerelmesnek lenni bátorság?

-          Az nem, de kimondani elsőnek, az már bátorság. Főleg egy nőnek. Miért mondtad el nekem?

-          Mert azt akartam, hogy tudd. Szeretlek.

-          És mi lesz, ha néhány hét múlva összeveszünk, kiadom az utadat, vagy te az enyémet?

-          Akkor nincs szerencsém. De nem vagyok hajlandó vélt jövőbeni félelmek vagy keserűségek elől menekülve lemondani valami jó dolognak a lehetőségéről. Ha bezárkózol, nem csak a fájó dolgokat tartod távol magadtól, hanem a szépeket is. Tudod mit? Ne töprengj annyit, egyszerűen csak engedd, hogy szeresselek. És ha kiderül, hogy jó, akkor szeress te is.

-          Rendben.

Befészkelte magát az ölembe, aztán úgy aludtunk, mint a filmekben. Éppen úgy. Mint a kiskifli, meg a nagykifli.

Amit ő még csak véletlenül se ehetett volna meg, hiszen nem sokkal korábban derítették ki, hogy lisztérzékeny. Nem ehetett se kenyeret, se süteményeket, se tésztát, se kekszet, se egy csomó édességet, de még májkrémet és konzerveket se, mert a magyar élelmiszeripar mindent liszttel sűrít. Már nem is csodálkoztam, hogy olyan sovány. Egyszer megkóstoltam azt a speciális kenyeret, amit evett, és kis híján sírva fakadtam. Úgy döntöttem, ez nem maradhat ennyiben, ezért elkezdtem neki kenyerekkel kísérletezni. Először nem mondom, hogy csodákat sütöttem, de már legalább ehetőnek tudtam nyilvánítani.

Mikuláskor beállított egy mobiltelefonnal. Ragyogó mosollyal nyomta a kezembe.

-          Na, most már nem fogsz többet a fülkében fagyoskodni éjszakánként.

És valóban, onnantól kezdve a konyhában kuporogtam, miután a fiam elaludt, hogy továbbra is hosszú órákat töltsünk telefonálással. Utólag elképzelni sem tudom, mi a fenéről tudtunk annyit beszélni. De sosem fogytunk ki a témából. Szerettem a hangját. A nevetését. A kötekedését.

-          Na, és hova költözöl?

-          Honnan tudjam?

Ja, mindjárt ki kell költöznöm, és még mindig nem tudom, hová.

-          Költözz hozzánk

-          Nem hiszem, hogy apád örülne.

-          Szerintem örülne.

-          Gyerekem is van.

-          Tudok róla.

-          Apád szereti a gyerekeket?

-          Mindet? Nem hinném, de Zsófit imádja.

Na, ja. Zsófi az egy szem unokája.

-          Kutyám is van.

-          Esetleg odaadhatnád valakinek.

-          Szó se lehet róla. A gyerek meg a kutya együtt nőttek fel. Kegyetlenség és hálátlanság lenne mindkettőjükkel szemben. Ja, és én is imádom a kutyát. Nem.

-          Akkor jön a kutya is.

-          Ezt azért mégis alaposabban át kéne beszélni a családoddal.

-          Jó, majd átbeszéljük.

Persze, az lett a vége, hogy szokás szerint neki lett igaza. Mindenkit meggyőzött, hogy ez az ideális megoldás.

Tavasszal megjött a vevő, kifizette a házat, és mi cuccoltunk. Mindenki, kivéve a gyönyörű, ezüstszürke macskámat, aki megsértődött és elbujdosott, nem is került elő, hiába kerestem még később is.

A ház árából az adósságok kifizetése után maradt mindössze hárommillió forintom. Azt megfogtam, és odaadtam Zolinak, hogy vigyázzon rá ő, mert nálam semmilyen pénz nincs biztonságban. Csak nézett.

      -    Te nem vagy normális.

      -     Miért?

      -     Ideadod az összes pénzedet?

      -     Hova szöknél vele? Nálad lakom.

      -     Ki is tehetlek a lakásból.

      -     Kockázat nélkül nincs nyereség.

      -     Te tényleg őrült vagy.

Szerinte őrült voltam, szerintem viszont tökéletes biztonságba helyeztem a pénzemet. Ráadásul a bizalmát is megszereztem, hiszen hogyan legyél bizalmatlan valakivel, aki minden vagyonát rád bízza.

Bizalom… Mi mindenben lehet bízni! Egymásban, a jó szerencsében, a csapat nyerésében, a gyógyulásban. Mindig bízott benne, hogy meg fog gyógyulni. Kísérleti kezelést kapott, naponta injekciókat a combjába, karjába, mikor hol volt hely. Állta a sarat, nem nyafogott. A kezelés végén a vírustesztje megint pozitív lett. Sebaj, Zolikám, még mindig ott a lehetőség a májátültetésre – mondta a főorvos – de addig még akármi történhet. 

Akármi. Szorítom a kezét. A homlokomat az övéhez érintem, hátha a gondolatai átugranak az én fejembe. De csak a sajátjaim kavarognak.

Ferenczi Erzsébet Kiflik 5/9

Csípős novemberi hideg volt, amikor először mentünk együtt meccsre. Ebből az alkalomból anyámmal is sikerült megismerkednie, aki gyerekfelügyeletet vállalt a hétvégére, gondoltam, elég ha mi megfagyunk. Volt is részünk hidegben, a lelátón jeges szél süvített, mintha Szibériától idáig meg sem állt volna. Ennél már csak az volt szörnyűbb, ahogy végtelenül magányosan álldogáltam a fagyban, Zoli ugyanis pillanatok alatt átadta magát a szurkolás örömeinek, teli torokból harsogott a drukkerek között, lilára fagyott kézzel verte a dobot, és tökéletesen megfeledkezett arról, hogy én is ott vagyok. A szünetben a kezembe nyomott egy pohár forralt bort, majd nekiálltak kielemezni az első félidőt. A második éppen úgy telt, mint az első, csak talán egy kicsit még jobban fáztam, már ha ez lehetséges egyáltalán. A meccs végén szintén elemzés, ezúttal a teljes kilencven percé. Először dühöngtem. Aztán letargiába estem. Végül rá kellett jönnöm, hogy nem szándékosan csinálja, egyszerűen csak minden idegszálával és energiájával a szurkolásba veti magát. Ha szeretni akarom, ilyennek kell elfogadnom. Az oroszlánt nem utálhatom, mert megeszi a bájos kis gazellát, a kecskét nem gyűlölhetem, mert lelegeli a virágot. Ha valakit szeretsz, fogadd el őt magát, olyannak, amilyen.

Hazafelé órákig autóztunk, olyan sűrű köd volt, hogy csak lépésben haladhattunk. Nyert a csapat, az arca ragyogott.

-          Na, milyen volt?

-          Piszok hideg.

-          De a meccs!?

-          Ja, jó.

-          Csak jó?

-          Ilyen hidegben nem lehet egy meccset élvezni.

-          Dehogynem! Ha jól játszanak a fiúk, észre sem veszel néhány fok mínuszt.

-          Hát lehet, hogy te nem, de én igen.

-          De azért legközelebb is jössz?

-          Biztos, hogy akarod?

-          Persze, mért kérdezel ilyen hülyeséget?

-          El is felejtetted, hogy itt vagyok. Jóformán egy szót se szóltál hozzám egész idő alatt.

-          Tényleg?

-          Bizony.

-          De nem haragszol, ugye? Egy meccsen nekem muszáj a meccsre figyelni. Félszívvel nem lehet szurkolni.

-          Na igen, meg fél torokkal se ordibálni. Nem maradt semmi hangod, hogy fogsz holnapután dolgozni?

-          Majd holnap rendbe hozzuk. Kis tojássárgája, méz, holnap estére kutya bajom.

És tényleg úgy volt, mintha csak bizonyítani akarná a világnak, hogy az ő hangszálainak meg se kottyan másfél óra üvöltés. 

Végigsimítom az arcát. Megrebben a szemhéja, egy pillanatig azt hiszem, kinyitja a szemét, de nem. Mélyen alszik.

Ferenczi Erzsébet Kiflik 4/9

Nem tudom, hogy ezt hívják-e úgy, hogy szerelem első látásra. Én nem is annyira beleszerettem elsőre, hanem inkább átjárt annak a biztos tudata, hogy nekem erre az emberre van szükségem. Hogy mellette akarok minden reggel felébredni, akarom látni a mosolyát, az összefutó szarkalábakat a szeme sarkában, a nyakán összegyűrődő ráncokba akarom fúrni az orromat, beszívni az illatát, és minden este látni akarom, ahogy a lámpafényben szinte áttetszővé válik a fülkagylója.

De azt is tudtam, ha most rávetem magam, és megfojtom a lelkesedésemmel, első dolga lesz elmenekülni. Én is azt tenném a helyében. Megfontolt, okos taktikát kell kidolgozni, nehogy elriasszam.

-          Te jó ég, hogy nézel ki?!

Ezt Melinda kérdezte, hétfőn reggel.

-          Annyira borzasztó? Csak keveset aludtam

-          Péntek óta?

-          Sokat beszélgettünk.

-          Na igen, attól pont így néz ki az ember.

-          De tegnap éjjel tényleg csak beszélgettünk.

-          És pénteken?

-          Akkor nemcsak.

-          Jól meggondoltad, mit csinálsz?

-          Azt éppen nem mondhatnám, de annyira jól esett!

-          Az is valami.

-          Te akartad, hogy ismerkedjek!

-          Hogy ismerkedj! Nem azt, hogy fejjel menj a falnak.

-          Na és ha leomlik a fal tőle?

-          És ha a fejed omlik le?

Így telt az egész hét. Napközben dilemmázgattam a barátnőimmel, éjjel kint fagyoskodtam a fülkében és órákig telefonáltunk. Néha sületlenségekről beszélgettünk, néha az életünket elemezgettük. Ki, mit, mikor, hol szúrt el. Mi az, amit másképp kellett volna. Mi az, amit nem bántunk meg. Egy csomó dologban egyetértettünk, egy másik csomóban meg homlokegyenest ellenkező volt a véleményünk. Vele vitatkozni is imádtam. Nem volt könnyű persze, mert minden követ megmozgatott, hogy saját igazát bebizonyítsa, de vele ez is jó volt. Így értünk el a péntekhez.

-          Holnap?

-          Mi van holnap?

-          Hát ezt kérdezem én is.

-          Tudod: tegyél javaslatot!

-          Gyere fel, és meglátjuk.

-          Hű, de jó program.

-          Eljössz, elmegyünk vacsorázni, veszünk egy üveg bort és megisszuk.

-          Annak már a múltkor is mi lett a vége.

-          Megbántad?

-          Nem én.

-          Elmegyek érted.

Hohó! Nyerésben vagyunk, most kell nagyon figyelni!

-          Rendben. Mit vegyek fel?

-          Csak ne olyat, amit nehéz levenni.

Basszus, ez átment rámenősbe. Most kurvás legyek, vagy szűzies?

-          Ott vagy még?

-          Persze, csak dilemmázom a helyes válaszon.

-          Ne mondj semmit, csak azt, hogy talállak meg.

És megtalált másnap. És az azt követő héten is, meg a rákövetkezőn is. És mindig a szobájában kötöttünk ki. Nem tudtam eldönteni, hogy a fergeteges együttléteket, vagy a szex utáni csöndes, órákig tartó dumapartikat kívántam-e jobban. Mind a kettő annyira jó volt, mint még soha senkivel.

November lett, még hidegebb. Én minden éjjel továbbra is kint fagyoskodtam a fülkében, ő katasztrófális telefonszámlát gyártott. El kellett döntenünk, milyen irányba változtatunk a kapcsolatunkon.

-          Gyere el hozzánk, bemutatlak a fiamnak.

-          Na és mit fog szólni?

-          Nagyon kíváncsi rád, tudja hogy az éjszakákat a fülkében töltöm.

-          Nem fog kiutálni?

-          Nincs olyan szerencséd.

-          Hát jó, holnap jövök.

Jött, látott és győzött. A gyerekkel szimpatikusnak találták egymást, ami végtelenül boldoggá tett engem. 

Csak nézem a szomorú arcát. Nyakán, éppen ott, ahová olyan nagyon szeretem odaszorítani az arcomat, hogy beleszagoljak a bőrébe, vadul lüktet egy ér. Szinte dörömböl. Végigsimítom az ujjammal, hátha csendesedik, de persze nem. Minden mozdulatom hiábavaló.

Ferenczi Erzsébet Kiflik 3/9

Hihetetlenül türelmetlen voltam, azt akartam, legyen máris holnap délután. Tudni akartam, azt mondja-e, hogy mégsem vagyok az esete. Ha igen, borítékolhatjuk a gutaütést.

Másnap délig aludtunk, szerencsére az én fiam a rendes gyerekeknek azon csoportjába tartozott, akik nem kelnek vasárnap reggel hatkor, hogy az anyjukat nyaggassák. Már tizenkettő is elmúlt, mire kikászálódtunk az ágyból. Mire megreggeliztünk, egy óra. Ez már tulajdonképpen délután, de nem kapkodhatom el. Nem gondolhatja, hogy alig várom, hogy halljam a hangját. Vagy mégis? Nem, inkább nem. Két óra. Három. Nézzük a mesefilmeket. Négy. Most már tényleg délután van! Ötig fel-alá járkálok. A gyerek értetlenül néz rám, végül elküldöm leckét írni.

-          Meg tudod csinálni egyedül?

-          Persze, tök könnyű.

-          Amíg elkészülsz, kimegyek telefonálni.

-          De hova?

-          Hát ide a sarokra.

A telefonfülke az utca túloldalán van, még ötven méter sincs.

     -    Ha elakadsz, gyertek ki a kutyával, és szólj.

     -    Jó, de kinek telefonálsz?

     -    Randiztam egy pasival tegnap, neki.

A gyerek kicsi volt, amikor az apja meghalt, és ő egy ideje azzal nyaggatott, szerezzek neki egy új apát. Így aztán mindig megbeszéltem vele a pasi-ügyeimet, nehogy azt higgye, nekem nem fontos a megfelelő apa-jelölt megtalálása.

     -    Milyen a krapek?

     -    Ha kiderül, hogy egynél többször találkozunk, el fogom mesélni.

Nem, nem futok a fülkéig. Szép lassan megyek. De mi a fenéért vagyok ilyen ideges? Csak egy pasi, olyan, mint a többi. Na jó, nem olyan, de mit számít, ha nem akar velem többször találkozni? Csörgetem a telefonját.

-          Tedd le, visszahívlak.

Na, ez is valami, bár alig több a semminél.

-          Szia, hogy vagy?

-          Fáradt vagyok.

-          Na ja, a mi korunkban egy átbeszélgetett éjszaka!

-          Ha még csak beszélgettünk volna!

-          Könnyelműnek tartasz?

-          Inkább csak csodálkozom, a nők többsége azért elsőre visszautasítja a lakásra való meghívást.

-          Lehet, de nekem nincs időm hosszan randizgatni.

-          Aztán miért nincs?

Elmesélem, hogy a házat, ahol lakunk, már félig eladtam, le is foglalózták. Építkezésbe kezdtem, egyedül. Hitelt vettem fel. De persze elszámoltam magam, nem csak az építkezés költségeit, hanem a saját erőmet is rosszul mértem fel. Az életem egy csőd, maga a kudarc. Fél évem van a kiköltözésre. Viszont fogalmam sincs, hová fogok költözni. Néha hangosan nevet, néha csak hümmög. Na, most már legalább tudja, micsoda problémás nőbe botlott. Talán nem is kellene teljesen elvennem a kedvét.

-          Most inkább mesélj te.

Október van, korán sötétedik. A kezem rádermedt a kagylóra, a lábam egyszerűen lefagyott.

Meséli a múltját, a feleségét, aki elhagyta, a lányát, akit imád, a színházat, a meccseket. A fiam kopog a fülke üvegén.

-          Anya, már rég kész a leckém, és nagyon éhes vagyok!

-          Uramisten, mennem kell!

-          Mi történt?

-          Hét óra elmúlt, a gyereknek vacsoráznia meg fürödnie kell, holnap iskola.

-          Oké, menj csak. Visszajössz, ha elaludt?

-          Nem is tudom. Biztos, hogy bírsz még beszélni?

-          Hajjaj! – nevet – akár reggelig.

-          Na, azt talán mégse, de tíz körül majd megcsörgetlek.

A második körben fél tizenegytől éjfél utánig nyomtuk a sódert. Fogalmam sincs, miről cseveghettünk annyi időn keresztül, csak arra emlékszem, hogy rengeteget nevettünk, és az istennek se akartuk abbahagyni a beszélgetést.

     -    Dolgoznom kell holnap.

     -    Hát aztán?

     -    Neked hát aztán, de én korán kelek, suliba viszem a gyereket és egész nap robotolok.

Végre elbúcsúztunk. Egyszerűen szétfagytam. De annyira jó volt. Ha kérdezett valamit, odafigyelt a válaszra. Beszélgetett velem, nem csak beszélt hozzám. Persze most találok ilyen pasit, mikor mindjárt el kell költöznöm. Az semmi, de hová? 

Csak szorítom az arcomat a tenyerébe. Több mint nyolc éve kapaszkodom ebbe a törékeny kézbe. Istenem, olyan nagyon szeretem!

Ferenczi Erzsébet Kiflik 2/9

Vele mindig olyan könnyű volt a beszélgetés. Az első percben megtaláltuk a hangot, ami természetesen egyáltalán nem azt jelentette, hogy mindenben egyetértettünk volna. Sőt. A színházig megállás nélkül vitatkoztunk, például hogy hülye-e aki ma magyar focimeccset néz. Szerinte – naná – az a hülye, aki nem néz. Különösen, aki nem néz Vasas meccset. Mert a Vasas, az kérem fogalom! Sőt, nem is akármilyen fogalom, hanem szinte a legfontosabb.

Még szerencse, hogy nem a kaposvári színházba mentünk. Így is fél óra volt az út, melynek nagyobbik részét a fociról vitáztuk át. Csak amikor kiszálltunk, váltottunk témát, és kezdtük el az ismerkedést. Furcsa, de egyáltalán nem emlékszem a darabra, amit megnéztünk. A címére sem, semmire, pedig esküszöm, hogy rendesen az előadásra figyeltünk, utána még meg is vitattuk, hogy mi tetszett és mi nem. Csak arra emlékszem, hogy a végén állva tapsolt és hangosan kurjongatott, ami azért volt zavarba ejtő, mart ezt rajta kívül senki más nem követte el a nézőtéren. De ő nagyon elégedett volt magával hogy ezt tette, hát gondoltam, nem ábrándítom ki.

-          És most?

-          Most mi?

-          Hát most mi legyen?

-          Mondd meg te.

-          Menjünk el vacsorázni.

-          Rendben.

-          Ettél már zsidó étteremben?

-          Kellett volna?

-          Oké, és akarsz?

-          Persze.

Lövésem nem volt, miben különbözik egy zsidó étterem a többitől, hogy ezt így meg kell kérdezni, de gondoltam, majd kiderül. Nem mondhatnám, hogy kiderült volna számomra, azon kívül, hogy töltött libanyakat is lehetett rendelni, nem láttam semmi extrát, ami számomra indokolta volna a kérdést. Na, mindegy.

Beszélt a betegségéről, hogy negyvenöt kilósra fogyott, míg fel nem fedezték végre, hogy lisztérzékeny. Meg hogy hepa céje van. A kettő együtt csaknem kinyírta, mondta, de már jól van, mint a mellékelt ábra is mutatja. A mellékelt ábra a mosolya volt. Imádtam, ahogy mosolygott. Az első pillanattól imádtam. Pedig elől kicsit kuszák voltak a fogai, a mosolya mégis olyan csibészes, ellenállhatatlan és magával ragadó volt, mint senkié, akit korábban ismertem. Végül előrukkolt, láttam hogy piszkálja valami.

-          De én zsidó vagyok.

-          És akkor mi van?

-          Nem zavar?

-          Kellene, hogy zavarjon?

-          De rajtam látszik is.

-          Tényleg? Én nem vettem észre. Mit kellett volna figyelnem rajtad?

-          Hát az orromat.

-          Mi van vele?

-          Nem látod, milyen görbe?

-          Hülye vagy? Egy csomó embernek van görbe orra.

Egyáltalán nem értettem, mit akar ezzel. Rendes, tudatlan vidéki tyúk voltam, fogalmam sem volt róla, hogy Pesten divatba jött a zsidózás. Ráadásul Radnóti halálát sose tudtam megbocsátani a náciknak, úgyhogy a témával sikerült alaposan felbőszítenie.

-          Hagyd már! Nem érdekel, hogy hinduista, baptista vagy mormon vagy, csak normális legyél!

-          Nem kell ordítani, nem vagyok süket.

-          Nem tehetek róla, ha felbosszantanak, nem tudok halkan beszélni.

-          És én most felbosszantottalak?

-          Nem kicsit!

-          Mivel?

-          A feltételezéssel, hogy ha azt mondod, hogy zsidó vagy, majd elköszönök és itthagylak. Hát ne reménykedj. Nem érdekel.

Ha indulatos vagyok, természetesen hadonászni kezdek, nemcsak ordibálok. Előrehajoltam az asztal fölött, és konstatálhattam, hogy már nem figyel rám. Pontosabban figyel, csak nem arra, amit mondok.

-          Piros melltartó van rajtad.

Nem kérdés volt, hanem megállapítás. Hirtelen mintha elfogytak volna a szavak körülöttünk, csak bámultunk egymásra. És akkor megláttam. Igen, ott volt a szemében a fény, amit akartam. A sóvárgás fénye, hogy van nálam valami, amire nagyon vágyik, és amit odaadhatok neki, ha úri kedvem úgy szottyan.

-          Az már bizony igaz.

-          Te szándékosan vettél fel piros melltartót.

-          Na ja, véletlenül semmilyet se szoktam felvenni. Mindig csak szándékosan.

-          Te el akartál engem csábítani.

-          Nem feltétlenül. De a lehetőséget, ugye, ne zárja ki az ember.

-          Hihetetlen egy nő vagy.

-          Csak nő vagyok.

De persze ezt hogyan is érthetné egy hapsi!? Nem baj, nem is kell nekik mindent érteni.

-          Akkor most mi legyen?

-          Hogy értve?

-          Tudod. Megnéztünk egy darabot, vacsoráztunk, megittunk egy üveg bort. És most?

-          Tegyél javaslatot.

Azt külön imádtam, amikor nemcsak a szája mosolygott, hanem a szeme is. Ravaszkás pillantást vetett rám, a szeme sarkában összeszaladtak a szarkalábak.

-          Rendben. Vegyünk még egy üveg bort, vigyük fel hozzám, és igyuk meg azt is.

Figyelte az arcomat, közben egy másodpercre sem hagyta abba a vigyorgást. Én meg csak néztem, kívántam nagyon, és úgy tettem, mintha töprengenék. Mondjuk, töprengtem is, de csak azon, mit fog szólni, ha rögtön lecsapok az ajánlatára. De én akkor már hónapok óta még csak nem is láttam meztelen férfit, olyat meg, aki nemcsak szexi, de beszélgetni is lehet vele, kedves és okos – na, ilyenre már nem is emlékszem. Őrülten kívántam, a szó valamennyi értelmében. Meg akartam szerezni, de nem egyszeri alkalomra. Vajon elriasztom, ha rámenős vagyok? Vagy ha kéretem magam, azt gondolja, nincs most energiája hódításokra? Iszonyat dilemma. Bátraké a szerencse, úgy döntöttem kockáztatok.

-          Menjünk.

-          Helyes.

Hatalmas, furcsa, régimódi lakásba mentünk, amelyről kiderült, hogy korántsem üres. Beosontunk a szobájába, amely méretét tekintve egy egész lakás lehetett volna, és furcsán ketté volt osztva, egy hatalmas könyvespolc mögött volt a hálórész, a másik felében asztal székekkel, és még könyvek. Fogalmam sincs, hogy kerültünk a szőnyegre. Átölelt, és az illatától szabályszerűen elgyengült a lábam. A bőre érintésétől tetőtől talpig libabőrös lettem, amiért kinevetett. Egészen úgy viselkedtünk, mint a tinédzserek. Akárhányszor megharapta a tarkómat, felállt a szőr a karomon, amin aztán hosszan kacagtunk. Arra sem emlékszem hogy kerültünk az ágyba. De egyszer csak ott voltunk, és addig beszélgettünk, míg fel nem jött a nap. Talán egy órát ha aludtunk. Akkor aztán azt mondtam, hogy most haza kell mennem, vigyen vissza, amitől teljesen padlót fogott. Gondoltam, hátha megszereti, hogy a legváratlanabb pillanatokban borítom ki valami hülyeséggel. Szó nélkül elvitt, a hajnali napsütésben hihetetlenül álmosan pislogtunk, az elköszönés is meglehetősen bárgyúra sikeredett.

-          Akkor szia.

-          Szia.

-          Csodás este volt.

-          Na ja, csak ne jönne a csodás esték után is mindig a reggel.

-          Pihend ki magad, majd holnap felhívlak, rendben?

-          Rendben lenne, ha volna otthon telefonom.

-          Nem mondod komolyan…

-          De bizony.

-          És akkor hogy beszélgetsz az ismerőseiddel?

-          Hát, vagy személyesen, vagy a munkahelyi telefonról, végső esetben ott a sarkon a pénzbedobós.

-          Ez igazán remek. Olyan huszonegyedik századi. Na figyelj, holnap délután megcsörgetsz az utcairól, én meg visszahívlak.

-          Oké.

Csak egy kis, fáradt puszit adott, és elhajtott. Néztem a kék skoda után, és arra gondoltam, talán most látom utoljára. 

Most meg itt ülök, ujjait egyenként ráhajtogatom az enyémekre, és csak annyit tudok mondani neki: kicsikém… Ujjbegyeit egyenként megcsókolom, majd visszatemetem az arcomat a tenyerébe.