Első krétai utazásomat sokévnyi vágyakozás
előzte meg. Szinte fizikai fájdalmat okozott, ha csak ránéztem egy
prospektusra.... a sötétkék tenger, a fehér házak, az olajfák és leanderek... mintha
mind kiabáltak volna, hogy gyere, siess már, itt várunk! Pedig a tenger másutt
is kék, fehér házak, fák, virágok és szépséges tájak ezer más helyen is vannak.
De én csak Krétát akartam.
Amikor eljött az indulás napja, úgy éreztem,
szétvet a boldogság. Minden olyan volt, amilyennek
elképzeltem. Ragyogott a nap, az utak mentén leanderek, a fehér házakon kék
ajtók és ablakok. Na és a tenger.... persze hogy muszáj volt lemenni a partra
naplementét nézni. Mégsem az volt az igazi élmény, hanem a hold és a hegyek. A
sziklával szemközt, ahol ültem, három hegy magasodott az öböl túloldalán. S a
három hegy fölé, pontosan középre fölkúszott a telihold. Nem, nem egyszerűen
csodás volt. Egyszerűen átjárt valami mélyről jövő bizonyosság, hogy ezt a
képet én ismerem. Láttam már és szerettem. És most hazatértem, hogy megint
lássam.
Felemelő volt, ugyanakkor végtelenül zavarba ejtő.
Hogy lehetnék itthon? Hisz nem itt születtem, nem ez a hazám. De az érzés nem
múlt el. Ismerősek voltak az emberek, az ételek, a zene. Folyamatosan úgy
éreztem, mint ha a távolból hazalátogattam volna. Az utolsó napon a sírás
környékezett.
Akik hisznek a reinkarnációban, csettintenek, és
azt mondják, persze. Akik nem, azok meg azt, hogy ez hülyeség. Én meg csak
annyit: több dolgok vannak földön és egen....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése