A város a patak völgyét követte, ahogy a
gleccser siklik végtelen lassúsággal lefelé a hegyről, aminek alján folyik az
olvadó víz, hogy szertelen futás majd széles és nyugodt hempergés után egészen
a tengerig jusson.
A szűk völgyet kitöltötték az utcák, meg
a két gyár, és a dombok végénél a város szétterült, mint a folyódelta,
hordalékot rakva le, amit a hegyekből odáig szállított.
Az egész országban híres volt itt a víz
tisztasága és minősége, ami a hegyeknek, a környező hegyeknek volt köszönhető,
ahol a patak eredt.
A dombra, a délire, a magasabbra kilátó
épült, ahonnan a közeli folyó völgyére is rálátott a kíváncsi, aki nem sajnálta
az izzasztó lépcsőzést, fel a torony teraszáig.
A város egyre nőtt, míg magába nyelte a
környék kisebb-nagyobb helységeit. Köztük a királyi várat, annak is a romjait,
ahová a lakók gyakran ellátogattak, kicsit megmártózva a dicső múlt fenségében.
A nagyapa a közeli folyó mellett született,
egy faluban, sok gyerekes családba.
A város ígért neki munkát akkoriban, és
azt tervezte, hogy addig lesz ott munkás, amíg a falujában földet vehet
magának, és gazdálkodhat. Mert mi lehet egy parasztnak kívánatosabb annál, mint
művelni a földjét, és élvezni szorgalma és tudása gyümölcsét, akár a szó
legszorosabb értelmében is: a finom gyümölcsben, vagy annak párlatában, esetleg
a pincében kiforrt levében.
Ha felötlött benne országa képe, széles
síkjával, ahol gulya legel, és nyáj hűsöl a nyári melegben, és ahol a lemenő
napban szekerek viszik haza a fáradt munkást, aki kalapot emel a szomszédnak,
miközben már a jószág etetésén meg a fejésen gondolkodik, és a tárogató olyan
édesen zsongatja a dalt az ünnepen, akkor ki más lehetne császára az életnek,
mint ő, akinek a kenyér íze soha el nem fogy a szájából, és a levegő illatát is
érzi, amit a mező lehel rá, ahol a sajátjában dolgozik.
A déli domb alján városnyi volt a két
gyár, ahol az egyikben addig dolgozott, amíg rá nem jött, hogy az itteni keresetből
neki semmije sem lesz, akármeddig gürcöl és garasoskodik.
Csizmában, mellényben, fehér ingben, a
kalapot a kezében tartva ment fel a dombra, sok évvel a fiatalkori munkás idők
után, jókora kerülőt téve, át a városon, hogy a gyárra nézhessen, az elmúlt
fiatalságára, és a régmúlt dédelgetett reményére.
A kohó párállt, talán a csapolás után,
és a kiömlő vas hangja izzó közelségbe hozta a munkát, ami maga volt a
teremtés, vagy annak egyik ünnepélyes változata.
Állt szótlanul, haját lesimítva, és öreg
szemeiből patakokban folyt a könny.
Az unoka mellette ült, fáradtan a neki
hosszú úttól, és piszkálta az út menti füvet, meg a szandáljából akarta kivenni
a követ, hogy ki ne szakítsa a zokniját.
Nagyapja a barátja volt, vagy több is
annál: testvér, aki megosztotta vele az ágyát, és aki akkor majdnem sírt,
amikor anyja megbüntette egy csíntevése után.
Arra jól emlékezett a gyerek, hogy az
öreg sírása más volt akkor, amikor elvitte hozzá a hegedűjét a nyári szünidő
kezdetekor, anyja javaslatára, és a kisházban eljátszotta előtte Lully könnyed
kis darabját, a Dalocskát.
Mert akkor mosolygott is a nagyszüleje,
és köszvénytől bütykös kezével a fejét is megsimogatta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése