2016. október 18., kedd

Kántor Zsolt A becsukódás, mint kezdet

A csipkeverőnő felmondásának kézhezvétele után öt perccel megállt a teátrum udvarán és még egyszer, utoljára egyetlen pillantásba akarta összefogni, amit látott. S a díszleteket még kezeivel is végigsimította. A kastély-fragmentumokat a Kafka színműből. A heverőt a Rómeó és Júliából. És egy labdát a Mándy-dráma kellékei közül. Az új darab szereplőinek összegyülekezése mindig sötétedésig tartott. Megtűrték még. Várta, hogy valaki megszólítsa búcsúzóul legalább. A test nélküli mondatok, mint az árnyékok, szertefoszló gondolatok és opál emlékképek közös szövevényeként lebegtek az érkező szereplők között. Pókháló finomságú anyagként, sérülékeny és tünékeny lepelként, amely minden megérkezőre rátekeredett, amint belépett a színház atmoszférájába. Merre tartanak ezek a Henry James-féle szó-szőnyegek? Kérdezte a lelkében a csipkeverőnő. Csak maguk az elemek, az építőkockák tudják igazából. Bennük lakozunk, mi és az elképzeléseink. A szavakban és a beszédekben bújkál maga a készülő előadás is. És ezt a gondolatot ki is mondta szépen. Félhangosan, de nagyon is érthetően. A fővilágosító odasandított rá megvetően, de nem artikulálta, amit gondolt. Minden pillanat kezdet és becsukódás. Az önkívület apokaliptikus ambivalenciája. Átforrósodik a test, a lélek azonban hideg. Szertartás vagy maszk? Kiszakítja a tüsszentés! A színpad egy létértelmezési centrum. Egy effektus és egy utca. Csak allegóriává ne dermedjenek a traumák!


Must
Digitális Kalamáris Kiadó
2015. Szarvas

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése