A
csipkeverőnő felmondásának kézhezvétele után öt perccel megállt a teátrum
udvarán és még egyszer, utoljára egyetlen pillantásba akarta összefogni, amit
látott. S a díszleteket még kezeivel is végigsimította. A
kastély-fragmentumokat a Kafka színműből. A heverőt a Rómeó és Júliából. És egy
labdát a Mándy-dráma kellékei közül. Az új darab szereplőinek összegyülekezése
mindig sötétedésig tartott. Megtűrték még. Várta, hogy valaki megszólítsa
búcsúzóul legalább. A test nélküli mondatok, mint az árnyékok, szertefoszló
gondolatok és opál emlékképek közös szövevényeként lebegtek az érkező szereplők
között. Pókháló finomságú anyagként, sérülékeny és tünékeny lepelként, amely
minden megérkezőre rátekeredett, amint belépett a színház atmoszférájába. Merre
tartanak ezek a Henry James-féle szó-szőnyegek? Kérdezte a lelkében a
csipkeverőnő. Csak maguk az elemek, az építőkockák tudják igazából. Bennük
lakozunk, mi és az elképzeléseink. A szavakban és a beszédekben bújkál maga a
készülő előadás is. És ezt a gondolatot ki is mondta szépen. Félhangosan, de
nagyon is érthetően. A fővilágosító odasandított rá megvetően, de nem artikulálta,
amit gondolt. Minden pillanat kezdet és becsukódás. Az önkívület apokaliptikus
ambivalenciája. Átforrósodik a test, a lélek azonban hideg. Szertartás vagy
maszk? Kiszakítja a tüsszentés! A színpad egy létértelmezési centrum. Egy
effektus és egy utca. Csak allegóriává ne dermedjenek a traumák!
Must
Digitális Kalamáris Kiadó
2015. Szarvas
2015. Szarvas
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése