Ha versről beszélünk, akkor persze mindig a
nyelvről is beszélünk, arról a közegről, amelyben a vers létezik. Ahogy a világ
közhelyesedik körülöttünk, és valamelyest óhatatlanul bennünk is, miközben
felnövünk, a nyelvből is egyre nehezebb kinyerni azt, ami nem közhely,
köznyelvileg éppúgy, mint poétikailag, mindamellett nem is a puszta visszája.
Amikor színészek mondanak verset, gyakran zavar, hogy nem a
verset mondják. Mert a versnek, akármirõl szól is, a voltaképpeni cselekménye
az a folyamat, ahogyan a szavak formába szervezõdnek. Furcsa, de elvonja a
figyelmemet a tartalomról, ha nem hallom a formát. Ezért szeretem magam mondani
a verseimet.
„A költő, aki alkot,
pillanatról pillanatra a maga céljához képest idomítja a nyelvet, nem
ellenkezve vele, gyakran engedve is neki. Ők ketten voltaképp társszerzők.
Néha azonban a költő –
szeszélyből és játékból – egészen a nyelvnek adja át a vezérletet. Ilyenkor
próbálgatja hangszerét. Ujjgyakorlatokat végez rajta.”
Kosztolányi idézet a Költők
játékaiból (Várady)
Ez
a költők egyik játéka, amit egymagukban játszanak. Érzéki viszonyban vannak a
nyelvvel, szagolgatják, ízlelgetik, fogdossák a szavakat,
szétszedik-összerakják, párosítgatják őket – így van az agyunk berendezve.
A Költők játékaiból
(Várady Szabolcs)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése