2016. október 8., szombat

Várady Szabolcs a nyelvről

Ha versről beszélünk, akkor persze mindig a nyelvről is beszélünk, arról a közegről, amelyben a vers létezik. Ahogy a világ közhelyesedik körülöttünk, és valamelyest óhatatlanul bennünk is, miközben felnövünk, a nyelvből is egyre nehezebb kinyerni azt, ami nem közhely, köznyelvileg éppúgy, mint poétikailag, mindamellett nem is a puszta visszája. 


Amikor színészek mondanak verset, gyakran zavar, hogy nem a verset mondják. Mert a versnek, akármirõl szól is, a voltaképpeni cselekménye az a folyamat, ahogyan a szavak formába szervezõdnek. Furcsa, de elvonja a figyelmemet a tartalomról, ha nem hallom a formát. Ezért szeretem magam mondani a verseimet.



„A költő, aki alkot, pillanatról pillanatra a maga céljához képest idomítja a nyelvet, nem ellenkezve vele, gyakran engedve is neki. Ők ketten voltaképp társszerzők.
Néha azonban a költő – szeszélyből és játékból – egészen a nyelvnek adja át a vezérletet. Ilyenkor próbálgatja hangszerét. Ujjgyakorlatokat végez rajta.”

Kosztolányi idézet a Költők játékaiból (Várady)

Ez a költők egyik játéka, amit egymagukban játszanak. Érzéki viszonyban vannak a nyelvvel, szagolgatják, ízlelgetik, fogdossák a szavakat, szétszedik-összerakják, párosítgatják őket – így van az agyunk berendezve.


A Költők játékaiból (Várady Szabolcs)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése